Elhantolt remények

Tartalomjegyzék: 

1. In memoriam ………………………………………………………………………………………. 2 – 6. oldal 

Angyalok poklában ……………………………………………………………………………………… 2 – 3. oldal 

Esküt tette ……………………………………………………………………………………..………… 3 – 4. oldal 

Az igazság eeje …………………………………………………………………………………………… 5 – 6. oldal 

2. Az é Iferó Búsúdal ………………………………………………………………… 7 – 9. oldal 

3. Kisvakond …………………………………………………………………………………....... 10 – 14. oldal 

4. A leghűségese város ………………………………………………………………….... 15 – 16. oldal 

5. A tízedik pecsét ………………………………………………………………………………. 17 – 27. oldal 

Dalia …………………………………………………………………………………………………………….. 19 – 27. oldal 

6. Szösszentetek ………………………………………………………………………………….. 28 – 36. oldal 

A nyolcadik utas ……………………………………………………………………………….. 28 – 29. oldal 

Bégilkos a szoszédo ………………………………………………………………… 29 – 30. oldal 

The Oigis of Speies ………………………………………………………………………. 30 – 31. oldal 

Vako ezettük, ako esztettük ………………………………………………. 31 – 32. oldal 

Dága Télapó …………………………………………………………………………………….. 32 – 33. oldal 

Petiió Eg tolla aadt ág ……………………………………………………. 33. oldal 

E jelletele szelle ……………………………………………………………………….. 34. oldal 

Az Iodalo Visszaág ………………………………………………………………………. 34 – 35. oldal 

Aoi alkoholisták ésoa ……………………………………………………………. 35 – 36. oldal

In memoriam 

Angyalok Poklában 

- Ülj le! Ne ácsorogj itt nekem, mintha szellemet látnál! – szólt rám a rég nem látott férfi. Bár 

szavai keménynek hangzottak, mégis megnyugodtam, ahogy magam mögé húztam a falnak 

döntött széket, és kis habozással, de leültem az asztalhoz vele szembe. 

Nem volt kedvem azon töprengeni, hol is vagyok valójában, annyira boldoggá tettek szavai. 

Lassan hat éve már, hogy nem hallottam higgadt, választékos beszédét, nem nézhettem soksok 

étized tüelét és ölsességét tüköző szeée. Eg pillaata eltöpengtem, hová 

tűt a astag, aa keetes szeüeg, a fakó, sze apokat is látott atléta. Aa a ag 

húsz évvel fiatalabb vonásait tükrözte, tekintete tiszta, éles, ugyanakkor kételyekkel telinek 

hatott. Mindig is úgy élt bennem, mint egy örök ifjú, igazi sportember, ám utolsó, velünk 

töltött napjai, a kiszolgáltatott, gyenge lény látványa elhomályosította emlékeimet. 

- Beszélni akarok veled! – a leegő eg pillaat alatt egfagott ee, szút, és 

szilánkokra törve vájta szét a torkomat. – Ne aggódj, nem kínvallatáson vagy, ne fossál! 

- Csak nem értem ezt az egészet – felelte, e éppe agaiztos, felőtt hagon. – 

Álodo ag… 

- Nem, nem haltál meg – vágott közbe majdnem felnevetve. – A kollégiumi szobád ágyában 

húzod a lóőt. Méghozzá, ha jól figeltelek eőteljese szuszoga és fogolóda. Régóta 

gondolkodom már azon, hogy meglátogatlak, de így meg pláne. Nem nézhettem tovább, 

röhejes voltál – mosolya, és eleresztett halk nevetése viszonzásra talált. Végre félretettem 

kérdéseimet, és élvezni kezdtem a beszélgetést. 

- Mióta figyelsz? Oly sokszor gondoltam rád, beszéltem hozzád, várva bármiféle jelét annak, 

hogy hallasz. 

- Mindig is veled, veletek voltam. Anyáddal, aki az én lányom, húgoddal, aki az én kedvenc 

lá uoká… 

Felnevettem. Vagyis inkább felröhögtem. Tudtam, mi lesz a folytatás, mégis nem tudtam 

kivárni, míg felsorolja családtagjaink hozzá fűződő okoi szálait. Nago szeette ezt 

benne. Talán ez volt a kedvencem a hóbortjai közül, melyet napi szinten többször is 

hallottam. Mennyire untam már ezt régen, gyerekkoromban. „Igen Nagyapa, tudom, 

tudjuk!” Mégis mióta nincs köztünk, bizakodtam, hogy egyszer még újra hallhatom ezeket a 

szaakat, eg elfeledettek hitt hagszalago, áloa, ag uta égé tőle 

személyesen. 

- Bosáss eg, de előtöt a osztalgia. Hiáoztál – fel akata pattai a heleől, 

megkerülni a kopott asztalt, átölelni, égis eg pillatás elég olt tőle, hog tudja, is 

ég itt az ideje. Mél lélegzetet ette, agaa eőltete a féfi látszatát, ait ő sose 

láthatott. – Azt mondtad, figyeltél. Oly sokszor szóltam hozzád, várva valami fuvallatot, 

hangot, tárgyak megozdulását… 

- Mi agok é szeited, űész? – nem tudtam eldönteni, hogy ezt szemrehányásnak vagy 

ielődések száta. 

A pókeaal előadott oológjai sose tudta kiigazodi. Elképesztő agaiztossággal 

esélt tötéeteket, elekől e sak én, de bárki, aki életében ismerte, nem tudta 

- 2 -

eldönteni, hogy vajon tényleg megtörténtek-e. Nem is kell mondanom, az esetek nagy 

részében csak a bolondját járatta mindenkivel. Látszott rajta, hogy élvezi, ahogy másokat 

ugrat. Mindig is vélte, hogy az emberek nagy része túl ostoba ahhoz, hogy meglássa az 

igazságot a sok ködösítés közt. Sose akart senkit átverni, de lassan, bravúros, tömör, 

léege töő odataial el tudta éi, hog alaki aká éek últá jöjjö sak á, ekkoa 

ökörséget mondott neki, miko kifejtette éleéét alaiől. 

Ha egtaulta alait tőle, az az olt, ájak, és e okoskodjak feleslegese olaokkal, 

kikől süt, hog kéelese, ha saját agukak adak előe igazat. Ee talá a legjo 

példa, mikor felvettek a piarista gimáziua. A á köetkezedő éeke, olt 

osztálytársaktól, tanároktól, szomszédoktól, de még családtagoktól is megkaptam a kérdést: 

- Te akkor pap leszel vagy meleg vagy? 

Eleinte nagyon zavart, de ahogy teltek az évek mellette, tanulásaink közben rájöttem, hogy 

elképesztőe ag esze olt. Haszot e is idig tudok húzi az ile eszélgetésekől, 

de kedeet idig feldoja, főleg ha egeele a tétet azzal, hog é pap, húgo apáa 

lesz, és közös vállalkozást nyitunk. 

- Szeretném komolyabbra fordítani most a szót – egyenes tartása, összekulcsolt ujjai, mély 

lélegzete eléték azt a hatást, ait ki kíát sikai előle. Kezelje őt ost úja úg, it 

taáoat, it apáat. Felejtse el a geeki kötekedő, sétődő éeet, legek ége 

férfi, ha hozzám beszél. Évek teltek el a fájdalmas pillanatok óta, de csak most döbbenek rá 

arra, hogy sose kezelt gyerekként... 

Esküt tettem 

- Egy valamit érts meg! A bukkanók, a mélypontok, a kudarc és a káosz az élet velejárói. 

Ne keülheted el őket, sak et ago akaod, ag azt hiszed elég eős ag ahhoz, 

hogy simán menjen minden. Sokat szenvedtél, tudom, láttam mindent. Ám a problémák 

nagy részét saját magad okoztad! Hoztál egy döntést, mely rossznak bizonyult, ám te 

ragaszkodtál hozzá, újabb lépéseidet ráalapoztad, és a végén nem tudtad, hogyan bogozzad 

ki és mi volt a kiindulópont. Ha rám hallgatsz úgy csinálod, ahogy akarod, de a helyedben 

ietől úg állék eki ideek, itha sak eg ossz ipőfűzőt seélél. Kettéágod, 

keresel egy újat és továbblépsz. 

Éreztem, hogy igaza van. Egyetlen szavába se tudtam belekötni, hisz elvégre ki vagyok én 

ahhoz? Ám, ha még akartam vola is, látta az ésszeűséget. 

- Őszite leszek eled akko é is, hisz egédeled, és elége iel idet tudsz, e 

is lee étele etegetőzi – éreztem, egy kövér izzadságcsepp folyt végig a 

halántékomon, és csak remélni tudtam, ha lehullik rólam, vele viszi minden gondomat. – 

Okoztam másnak kárt, fájdalmat. De mit csináljak, mondd mi a jó fenét tegyek, ha azt érzem, 

agaa okozta isszafodíthatatla kát? Ait e hoz hele, se idő, se otiáió, se 

egy kellemes társaság? Pörgetem vissza az életem, már-már annyiszor, úgy érzem utoljára 

peeg le szee előtt, és keese azt a potot, ai okozhatta idezt. Felőöl! Tudo, el 

kell engedni, legjobb, ha nem az okát, hanem az orvosságot keresem, tiszta sor. Van, aki 

rengeteget segít mostanság, bármikor számíthatok rá, és mikor felhív, örülök, mert tudom, 

az egütt töltött pá óa feltölt. De félek, hog őt is elűzö agatól. Szétszakadok 

Nagyapa! A munka, a tanulás, a magánélet, a család. Mind széthúz. Mégis tudod mit fogok 

- 3 -

ánni legjobban az utam végén? Hogy számomra két fontos embernek nem tudtam 

megfelelni. Egyiket még gyerekként elveszítettem. Végignéztem a haláltusáját! Másikat 

pedig hibáim, rossz döntéseim és két titkom miatt nem tudtam magam mellett tartani. Be 

kell allja… 

- Elég! – eg szó olt idössze. Ne hasá, e is feegetőző. Éezte elakad a 

szaa, itha ő aga ágta ola el a hagszálaiat. – Sose tanulsz! Próbáltam 

telenyomni a fejed mindennel, amivel csak tudtam. Nyelvérzéket és talpraesettséget 

akartam adni neked, mást e. Ha az első ega, elosolodo, ha a ásodik is, égleg 

hátadőlök, és e szólok ele it teszel, ag it e. Viszot álaszolj! Elodtad-e ezt a 

két titkod bárkinek? 

Elszégyelltem magam. Ismét gyerekként néztem rá. Csak egy választ adhattam neki, és csak 

az őszitét, hisz éezte, aúg is tudja az igazat. Elége iek is fedíteék? – Egy 

embernek, igen. 

- Megbántad? 

- Dehogy! Az egyiket – tudod melyiket - majdnem hat éve senkinek nem mondtam el! De 

nem ez bánt. Hanem az, hogy nem kellett volna eddig magamban tartani, bár megesküdtem, 

senkinek nem szólok. Iszonyatosan mérges vagyok magamra emiatt. Lehet, nem itt tartanék, 

ha megosztom azzal, aki a legtöbbet jelenti számomra a mai napig is! És nem tettem, aminek 

eg lett az eedée! Sei ás e át, e őjít eg eie. Talá sak a tudat, 

hog ost á késő illete, hog akada, aki kitaláióak élé az egészet, és bizonyítékot 

akarna róla... 

Míg kikelte agaól, és ölöttek a szaak előle, éezte, alahog egáltozott 

köülöttük ide. Hoála ukolózott a táj, sőt itha füstölt ola alai. Égett szag. 

Benzin, fa és gumi. Csak a szaglásomra hagyatkozhattam, mert szememet csípte a füst, 

köezi kezdte, sőt félele töltött el. Rettegte, de e tudta az okát. Iseős olt 

az egész, mint egy emlék, melyet nem tudtam megfogni. Éreztem voltam már itt. Egymás 

mellett álltunk egy úton, legalábbis amennyire talpam alatt betont érezhettem. Aztán 

egyszerre minden bevillant. – Tudom már, hol vagyunk! – szóltam hozzá, bár nem tudtam 

mellettem áll-e még, vagy figyel-e. Szép lassan ki tudtam nyitni a szemem, és tudtam milyen 

látvány fog fogadni. Két vörös jelzőfé. 

- Hol? – furcsa, de mintha csak a nap viccét olvasta volna fel az újságból – Mert nekem 

gőzö sis. 

- Vasúti átkelőél! Utoljáa akko olta itt, iko otthoól eglátta a fekete füstöt 

Szeged felett. Égett valami és én kilométereken át rohantam, amennyire csak a lábam bírta. 

Féltem, hogy a rémálmom valóra válik. De mikor megnyugodtam, ide sétáltam tovább, majd 

a leengedett sorompónak hátat fordítva hazaindultam. 

- És most miért vagyunk itt szerinted? – erre, viszont éreztem, nem tudja a választ. Ezt én 

alakítottam ki most. Az én világom, az én érzéseim, amibe nem tud beavatkozni. 

- Hogy válasszak! Tegyek úgy, mint akkor és forduljak vissza. Várjam meg a vonatot míg 

elhalad, majd lépjek túl a dolgokon és elinduljak tovább a jó úton, a jöő felé. Vag álljak a 

sínre, várva, hogy minden fülkében egy-egy emlékemmel itt hagyjak mindent. Hogy 

lecsukjam a szemem. 

- De tudod, hogy álmodsz ugye! Mit teszel? Nem kellett töprengenem. 

- Igen, tudom, és bánom, hogy csak álom! Hogy mit? Emlékszel? Esküt tettem. Megtartom a 

titkomat. 

- 4 -

Az igazság ereje 

Csak eg topa ütést éezte, aztá seit. Köűé ált ide: a ozgás, a 

leegőétel, poléái elszálltak, szite á leegte. Kissé úg éezte aga, itha 

strandon nyugágyban sütkéeze élezte ola a apot, a fiss leegőt. Megszűt ide, 

el götésee született. Egedül olta, kíséőet elhagta. Ha sétáltál á hajala 

a áosa, jó időe, ehe ái zápo utá, akko átéezheted a sedet, a fissességet, 

az egyedüllétet, melyet akkor átéltem. 

Nem tartott sokáig a képzet. Mint korábban, most is minden változni kezdett, éreztem, 

eltűik alóla a kéele, és kezdett pusztasággá áli a táj. Saas, fües, és ehé üdös. 

Tudtam, hogy itt is jártam már. Ezt volt talán a legkönnyebb felismerni, hisz nem sok hasonló 

hele olta koáa, főleg e olao, hol kellees lóito szag sapja eg az 

ee oát. Beleszippatotta az eléke, s á fusa lehet, e teített ki leegő. 

Elmosolyodtam! 

- Megint hová hoztál? – ennyit a nyugalomról. Akkorát pattantam, hogy atléták 

irigyelhették volna meg a súlypontemelkedésem. 

- Ópusztaszerre. 

- Éreztem – ha poénnak szánta, akkor se tudtam volna nevetni rajta ijedtemben. Kezdtem 

úgy érezni magam, mintha afféle Vergiliusként kísért volna az öreg végig az életem poklán. 

Végig pátolt, áilágított a hiáia, és taásaial ideől optiistá tudta kijöi. 

Ám éreztem, itt, most, ezen a helyen nem lesz rá szükségem. Csak éljem át még egyszer az 

egészet, csak figyeljen, és lássa, most boldog vagyok! 

- Tudod, iko legutó itt olta, eg… 

- Tudom, ne folytasd, itt voltam veletek. Láttam, amit kellett. 

- Akkor azt is tudod, hogy életem egyik legboldogabb napja volt. Csak arra tudok gondolni, 

hogy egyszer talán még átélhetem megint – ekkor tárult elém újra a látvány. Teljes 

eetfelszeelése, koakkal eg őalak kiét, hatáozott léptű loo közeledett felék. 

Mide peet szeette ele töltei, függetleül attól, hog hol, de ez az elék eős 

maradt bennem. Mosolygott, úgy mint senki más. Gyermeki énje csak úgy ragyogott. Bár 

e hallotta seit, égis tudta, eet! Neet! Hihetetle itká látta őt eie 

boldognak, nyugodtnak, és kacérnak. Úgy közeledett felénk, hogy tudta, most minden szem 

őt köeti, ideki sak á figel, hisz mi másra is lehetett volna ilyenkor. Majd egy 

magabiztos mozdulattal tempót váltottak, és csak vágtattak messze, oly messze, hogy már 

félni kezdtem, ennyi volt, sose látom többé, csak futnak míg bírja a ló lába, el messze minden 

godtól, feszültségtől. Mintha csak egy számára idegen ember felé rohadt volna, nem pedig 

ahhoz az idegenhez, ki otthon várta mindig. 

- Befejezted a bámulást? – keze a vállamon pihent. Hangja figyelmet kívánt, de tudtam, 

megérti, ha még bámulok a semmibe egy darabig. 

- Nem. Csend lett, szinte vágni lehetett volna. Mondhatnám, „fülelt a csend, egyet ütött”. 

Nem akartam rá figyelni, most nem. Most nem! Csak merengeni vágytam, a semmibe, a 

kezeim közül kivágtató boldog múltamba. 

- Nem unod még, hogy mindig ugyanahhoz lyukadunk ki, hogy mindig csak olyanokra 

emlékezel, melyek fájdalmat okoznak neked? Direkt csinálod, valami élvezetet látsz benne? 

- Válaszolj nekem egy valamire! Ha olyan választ kapok, melyre számítok, szerintem nem 

kell magyaráznom tovább, ha nem, akkor megpróálok előle okuli és ígée eg szót se 

- 5 -

szólok. Hiányzott neked annyira valaki, hogy majd’ összeroppantott, majd’ apró darabokra 

szedett szét? Mert ha igen, kérlek ezt ne vitassuk tovább, csak szeretném újra átérezni azt, 

amit akkor éreztem, még akkor is, ha egyszer és mindenkorra el kellene már felejtenem a 

últat! A szépet láti, haszáli, elékezi á, egőizi, de e ágódi ajta. Ha azt 

hiszed, nem fogom fel, mit kellene most tennem, nagyon tévedsz. 

- Volt. Nem ragozom, sejtettem, hogy hasonló lesz a kérdésed. Ha egy tanácsot elfogadsz, 

akkor most hallgass meg! – arca mintha már nem az övé lett volna, mintha egy pillanatra egy 

ői alak oásait tüközték ola áai, ég talá isete is – Fogadd el, hogy nem vagy 

túl a últo! Ha az ellekezőjéől gőzködött agad, toáa se fogsz aludi, úja és úja 

fel fogsz iadi eejtéke áza, leegőét éá kiaála. Iszoatos láti téged ileko. 

Mindig látlak, erre talán már rá is jöhettél. Épp ezért mondom, hogy én fáradok bele abba, 

ait te itt leűelsz fia. Elhisze, hog oltak sze apjaid, de agadat teszed töke! 

Ahelett, hog a tehetségede godolál, hog fejleszteéd agad, és hagád, hog ő is 

ugyanezt tegye, csak gyötröd magad. Depessziós ag, és eől szeite á te is tudsz eg 

ideje. Egik ap fe, ásko le, de áteet élkül. Akadt eke is ile időszako, 

belátom, hogy nehéz, de valamit én átéltem már, amit te csak ezek után fogsz. 

- Elvesztette önmagát mellettem – szóltam elcsukló hangon. 

- Ahogy te is mellette – szigorú tekintete ellenére megesküdtem volna rá, hogy belül 

mosolygott. 

- És ezt is kellett éreznetek. Egymásban lelitek meg önmagatokat! Csak ne állj a saját 

utadba, és ne tegyél tönkre olyasmit, amit a legtöbb ember meg sem kap! 

Bár füleim süketek voltak, és minden homályossá vált, többi érzékem kiáltott azért, hogy 

mögöttem egy szék teremjen hirtelen. Tagjaim megmerevedtek, hátam görcsbe rándult, és 

éreztem zuhanni kezdek. Semmit nem tudtam ellene tenni, nem volt olyan reflex, olyan 

ösztö ee, el elleszegült ola. Előszö téde isaklott eg, éezte a hátsóa 

esem, majd hátam oly’ eőel dögette eg a saas földet, hog az a képzete táadt, 

tőle hosszú táolsága is egéezték ola az esést. Nem voltam többé ura a testemnek, a 

eeség eegése áltott, a leegőétel zihálása. 

Hát ennyi? Társam csak figyelt. Lenézett rám! Ennyit érek? Valóban hagyom, hogy csak 

ennyi legyek, hogy ne küzdjek, hogy ne legyek ura saját testemnek? 

- Mondd el! Mondd ki! – suttogásként ért fülembe e pár szava, de arcán láttam, hogy üvölt! 

Úgy, mint mikor az asztalánál hazudtam neki kisiskolás gyerekként, magolás vagy 

leckefelmondás során. Emlékszem, nem tanultam meg, amit akart, próbáltam kitalálni 

alait, póálta elfedi a lustaságo. Egeese a szeée hazudta! De ő tudta. 

Tudta, és elküldött. Elihazotta, ki a lépsőháza, dühöge, őge, szitkozóda. Á 

visszamentem. Visszamentem, mert tudtam, igaza volt, és csak jót akart, férfit akart nevelni 

előle á akko. Ha geekkét egtette, ost is egtesze! 

- Meghalt a aa! És e… e odta el eki! – próbáltam üvölteni neki, de mint 

álmaimból felriadva most is csak gyenge szódarabokat köptem ki. – Éeke át titkolta… 

előle! Félte! Félte… őt is eleszíte! Ezét tatok ott… ott ahol… ahol ost! Eiatt 

tűte el óáka, és… és e ét el. Met dühögte, és síta! 

Teste gösei ehüli kezdtek, ajd teljese egszűtek. Nugalo ját át, elzsiadt 

mindenem, de jól éreztem magam! Könnyednek! Nem akartam felkelni, de mentorom 

letérdelt mellém, felültetett, majd elmosolyodva megszólalt: - Az igazság ereje! Sose becsüld 

alá! Megnyomoríthat, de meg is gyógyíthat. Annyira vagy beteg, amennyire a titkaid azzá 

tesznek. Tudasd vele, és el nem feled! 

- 6 -

Az én Infernóm 

Búcsúdal 

Egész délután ezt az utat jártam, egy tapodtat se térve le róla. Hosszú kilométereken át a 

fiss, ái leegő, talpa alatt foó etosétáal haladta egik égétől a ásikig, 

ajd issza úja és úja eges ézésekkel, oasztó ag deűs elékekkel. 

Fodulókét hol al, hol jo oldalaa keült a üzsgő, zsúfolt, hagos áos, íg ásika 

a Tisza, a maga már-már megszólaló csendjével. Még most is ostromolja a gondolataimat 

Szeged, de ugtat a foló. Főleg itt, eze a hele. Mióta járkálok? Hányszor fordultam már 

meg? 

- Háromszor – jött a válasz a gondolatban feltett kérdésemre. 

- Má eg se lepődö ajtad – odta aga ellé se éze. Előe dőle, két kaoal 

a hűs etofala táaszkoda áulta Újszeged pati fái felé. Éezte, ha jobbra fordítom 

a feje, iseős aot látok ajd. Íg is lett. 

- Miért ilyen különleges ez a hely? Mennyivel több ez itt, mint a sétány más pontja? – 

szegezte nekem a kérdést. 

- Itt készült a számomra egyik legkedvesebb kép. Egy mosolygós alakról, fekete őszi 

kaátjá allagási kitűzőel, ilágoskék sállal, ait a gát falát táasztja, háta ögött a 

távolban a Belvárosi-híddal – míg leírtam neki, nosztalgiáztam kissé, felelevenítve a mosolyt, 

a tekintetet. 

- Ennyire pontosan tudod, hogy itt készült? – kérdezte kissé hitetlenkedve. 

- Az életem tenném rá! – sóhajtott eget, s á fél étee se lehetett tőle, a leheletét 

égse éezte. Ijesztő lett ola, ha á e szokta ola hozzá. – Üljünk le kicsit! 

Biztos elfáradtál. 

- Érdekes, de nem – de azért helyet foglaltam mellette a padon. Tévedtem. Lábam zsibbadni 

kezdett, ajd hátadőlte feléze a fejük felé toosuló astag ágaka. 

- Más vagy, mint legutóbb. Ezért is jöttem el ismét. Legutóbb mondtam neked, minden 

lépésedet látom, minden tettedet figyelemmel követem. Jó persze, adok egy kis teret, 

nekem is kéne élveznem a magam nyugalmát. Mi értelme van használnia az embernek a 

„Nyugodjon békében!” szavakat, ha nem igazodnék hozzájuk? Még a végén elkotyogod 

valakinek, hogy ez vár rájuk – jóízűt eettük. Igaza van, tényleg más miatt jöttem ki ide 

most. Egy formálódó döntéssel. 

- Legutóbb rosszul lettem, emlékszel? Testem cserben hagott, összeeste, leegőét 

könyörögve. Most ura vagyok a testemnek, könnyed minden, élvezem a friss folyóparti 

leegőt. Nugodt agok, égis e ugodtság a eszélese, ez lesz az uta ége. 

- Szóval így állunk? Menekülsz? – ő is ekidőle a pad támlájának az ágakat leste. 

- Nem így fogalmaznék. Bár különös, hogy így ér véget. Mégis volt három rózsás évem, 

lehete tö, de a eé égül legőzött. Váta a álaszát. A taásot, el áltoztat, az 

arcot mely magabiztosságot ad, de még a sallert is, ami észhez térít. Nem jött. Szigorú 

tekintettel fürkészte tovább a felénk tornyosuló fát, a szétágazó végtagjait, hulló zöld 

hajszálait. 

- Örülök, hogy írtál rólunk – mondta, most már a szemembe nézve. Jó érzéssel töltött volna 

el kitéő álasza, égis zavart éreztem. 

- 7 -

- Azt hittem zavarni fog. De miért hozod most fel ezt nekem? Nem értelek Nagyapa! 

- Mi az én szerepem az írásaidban? – jött az újabb kérdés, de ez már sokkal inkább 

hasonlított azokra a kérdésekre, melyeket rávezetésként tett fel gyerekkoromban tanulás 

közben. 

- Egszeűe, sak egío a találkozásaikat, lege az képzelt, áloeli, vágy, vagy valós. 

Te ag a taásadó, álladó kíséőtása – jó választ adtam, tudom. 

- Ez még annak is világos, ki nem ismert engem még életemben! Nem mondtál újat. Mihez 

hasonlít a kapcsolatunk jelenleg? 

Tényleg déjá vu! Emlékszem, valami hatással volt rám – persze az érzéseimen kívül -, mikor 

elekezdte. De i… Megva! 

- Te ag az é kíséő. Te ag az é Vegiliuso! Datét olasta iko elkezdte. Ne 

látszott az aá seiféle diséő ezdülés, se eliseő tekitet. Isét felézett a 

magasba, ám most láttam, tekintete átvág az ágakon, leveleken. 

- Rátéek e sokáa, iét is fotos ost ez itt. É olta az ihletőd, az ézéseid 

feldolgozója, taásadód, edéged. Á ideekelőtt Te keáltad a köüléeket, é 

sak szelélője oltam utadnak, mely most figyelmeztetéseim és tanácsaim ellenére más 

iát ett. Ne etlek eg éte, hidd el! Más ag, it akit agáa hagta. Sőt, tö. 

Azt hittem nem tudsz újat mondani, vagy mutatni nekem, de tévedtem. Ezért is jöttem 

megint, hisz éezte aj a, ég akko is, iko láto, hosszú idő utá ugodtak tűsz. 

Ez ijesztett meg. Miért? 

- Küzdöttem, és elégedett vagyok. Ám fáradt is. Elvesztettem egy társat, ki gyereket várt 

tőle, és aiől sekiek e akata eszéli. Majd jött, ki sose lehetett az enyém, mégis 

egyik legjobb barátom lett, és aki iránt nem rég ismét többet éreztem. De jött, kivel volt 

háo sodás éük! Kiláalta eg súlos etegségől, és ég sok idet felsoolhaték 

– egy pillanatra megijedtem, hisz mosolyra húztam a szám. Hogy vagyok még erre is képes? 

Tényleg ennyi. – Jaíts ki, ha téedek, kélek, de a, ait e gógít eg az idő! A seeket 

a test szövetekkel fonja körül, enyhítve a fájdalmat, de ennyi. A mélyek megmaradnak. 

Annyiszor mondtam magamban, hogy egyedül vagyok, mégis magamnak hazudok, hisz 

ide ap ellette a, kísét eg a, eg illat. Eg deűs szepá, el eggel kóása 

felcsillan, mikor meleg-szendvics, vagy rántotta specialitást szúr ki, egy illat mely a piros 

lámpáknál megállva válik ellette ege eőseé. Az eee geetikailag ele a 

kódola a pios közlekedési lápák iáti gűlölet, de esküszö é élezte! Még fusá 

azt is, hogy sose tudtam lépést tartani vele vásárláskor. Csak álltam ott a sorok közt egyedül 

John Travoltaként forogva körbe, míg mások röhögtek rajtam. De tudod, akkor tudatosult 

ee, hol is a a hele az ő életée, iko eegedett a saját ilágáa, azok közé a 

sorok közé, melyeket más ember nem olvashat rajta kívül. Betekintést nyertem a naplójába. 

Ott tudtam meg, hogy ki is vagyok én valójában, hogy mi a szerepem. Az ember legkevésbé 

önmagát ismeri, erre jutottam akkor. Hiba lett volna a lánykérés tényleg, hisz nem hogy 

akkor, de most se vagyok kész rá, se emberileg, se anyagilag. Inkább éltem volna le az életem 

egyedül, mint mással. De már nem számít, az utolsó fejezet is elkészül. 

Végig sak előe ézte, el a túlsó pat felé. Éezte ee kell, e száíta aa, 

hogy lebeszélést, újabb tanácsot kapok. Nem is kaptam. 

- A te döntésed. Bár van, amiben nincs igazad. Nem arról van szó, hogy máshogy látom, 

ag ást tapasztalta, egszeűe hüleséget eszélsz – most viszont felnevettem. Nem 

ete ola eddig ile kijeletésekko. Vége sikeült kiisee őt. Tudta, ha ost á 

- 8 -

is néznék, nem látnék az arcán mosolyt, de lefogadtam volna, a kavargó gondolatai, és a 

hangsúlyára való összpontosítás ellenére belül nevetett. 

- Hallgatlak! 

- Hidd el, eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, a szeretet áldozatokból születik és virágzik 

tovább, nem pénzől! Midig ezzel foglalkoztál. Akadtak ola lépéseid – de persze 

halasztgatásaid is – elek egeősíthették eed ezt, és le ee fogadi, hog azt 

hiszed, emiatt is vesztetted el a számodra legértékesebb dolgot, és emiatt is gondolkodsz a 

égső dötéseden. Ne bánd! Ne bánj semmit! Ha valóban nem tudlak lebeszélni, ám legyen, 

az emberi akaratnak szabadnak kell lennie. Ám, ha megbánsz valamit az út végén, akkor 

rosszul éltél! 

- Éltem, és élek. Hogy rosszul, vagy jól, azt már nem akarom eldönteni – Nem akarok ezzel 

foglalkozni már! – Vergilius? Mondtad rátérsz, hallgatlak – tereltem el a szót. - Emlékszel a 

űe ag sak pá észletée? 

- Nagyjából. Nincs már értelme se túlozni, se ferdíteni. Van, ami megragadt, de elismerem, 

számomra olykor nehéz volt megérteni a sorokat. 

- Nézz most te is fel a fejünk fölé! – lassan feltekintettem, egészen addig görnyedve, s 

lassan fekve, míg nyakam a pad támláját nem érintette. – Mit látsz? 

- Rengeteg ágat, levelet, távolban a tiszta eget. 

- Maradjunk csak a fánál, hisz az egeknek most nem lesz szerepe! – felkelt a heléől, 

biccentve, hogy tartsak vele, így felegyenesedtem, s mellé álltam. Jobb kezével a fülem 

mellett megérintett egy apró, elszáradt, halott ágat, mire az hangos reccsenéssel letört, s 

lábam elé hullt. Amint földet ért, éles fájdalmat kezdtem érezni. Kék pólómon a hajóminta 

áoa ööslei kezdett. Aláézte. Véko, égis égető, él ágás jelet eg 

mellkasomon. A ásodik gyűrű! 

- „Kik vidámság helyett voltak szomorúak, vagyonukat szórták s kockára tették” – szólt 

miután a felismerés kiült az arcomra. – A szerelem rabjai, kik önnön életüknek véget vetve, 

haláluk után fákká válnak, s vérezni kezdenek, ha águkat vesztik. 

- Tehát igaz? Ha ezt az utat választom, ez vár rám? 

- Ha ezt megosztanám veled, vagy már a beszélgetésünk elején rögtön felhoztam volna, 

most nem magadra, és önálló döntésedre lenne szükség. Mérlegelj, és tégy belátásod 

szeit! Szeeté, ha idezt egíád, agad iatt e ások iatt! Őszité, 

mindenen túladva. Amint említettem, a szabad akarat szent, így ne kérj arra, mondjam meg, 

mit tégy! 

Igaza van. Vár egy hajó, egy part. Egy új szakasza az életemnek, vagy az utolsó, az én 

infernóm, ezt a kapitányra bízom. Minden ami vagyok, egyszer elenyészik, de ezek a kis 

törékeny darabkák sosem. Az életet a halálra ráadásul kapjuk, s mint talált tárgyat 

isszaadjuk. É egőizte. 

- 9 -

Kisvakond 

Hol is kezdje az ember szavainak papírra vetését, ha egyszer azt se tudja, igazából milyen 

hangulatban van? Meg-határozó pedig. Nem lehet szép, kerek, fordulatos mondatokat 

haszáli, ha letöt az ele, e eőszakolhatod eg a lapot tőodatok sokaságáal, ha a 

szíved repdes, nem kezdhetsz kérdések sokaságába, ha egyszer minden 

tiszta a fejedben. Most végre jól vagyok. 

Kissé úg éze aga, it az az eloult űészlélek, ki kiesz eg szép, kellees, 

adásisegésektől és tüsökisajtól zegő eldugott kis faházat eg hétégée, ag eg 

teljes hétre, hogy ne zavarhassa semmi az alkotásban. Csak a csend és a whiskey-s üveg a 

tása, elől hée-hóba – pusztán az íze kedvéért – kiönt egy-egy kortyot a dohányzóasztalon 

nyugvó kristálypohárba. Valóban ízletes, puha, könnyen csúszik. Ó, milyen jó zamata 

van, utóíze mennyei! Kicsit el is bódít. Esküszöm, mintha tényleg kortyoltam volna egyet. 

Lehet, hogy ezek a sorok is a feledésbe merülnek. Talán nem lesz másra jó, csak arra, hogy 

lehessen mit visszaszedni a Lomtáramból pár nap múlva, vagy végleg törölni. De hát már 

belekezdtem, így folytatnom kell. Mikor is szoktam valójában írásba kezdeni? A válasz már jó 

ideje iset előtte, e titok á. Kezdeti íásai otiáiója idig áltozott. 

Kedetől, lelkiállapototól függött, hog éppe i is keül a „digitális papírra”. Aztán 

alakultak a módszereim, változott a hangulatom, így változtak az írásaim, de végül is a 

ezészál idig ugaaz olt. A ő. Na, ost itha sak Dáid aáto hatását éezé 

egy pillanatra. Nem csak azért, mert hírhedt becenevei egyike, és tán legelterjedtebb „A ő”, 

de megtekintett irományait is eszembe juttatja. 

Ha egyszer az ember belekezd az írásba, nem tud leállni. Lehetnek fennakadások, 

pillanatnyi defektek, kihagyások, de mindig van folytatás. Legalábbis nekem biztosan. 

Szeretem a szavaimat írásba foglalni, nem csak azért, et késő isszaolasa őket 

melankóliázhatok, vagy nosztalgiázhatok egy keveset, de nagyon sokat segít tisztázni a 

pillaati kusza godolataiat. Mitha eg égi VHS kazetta szalagját dühől tépték ola 

ki a űaag ötöéől, és az egészet összegűrve, tépve, szaggatva a fejembe tuszkolták 

volna. 

Sok poléák lehet, de a godok általáa áltozatlaok: salád, péz, taulás, jöő, ő. 

Neke ezek közül ostaság idől kijutott. Családi élete káosz, szétszakadtuk, pedig 

mindannyian egy városban, pár utcára lakunk egymástól. Anyámat ritkábban látom, talán 

mert akárhányszor találkozunk, mindig van valami afférunk, vagy ha gondja van, nem 

mondja. Ha ki akarom húzni, nem megy, csak vágja a furábbnál furább arcokat, elvárva, hogy 

tudjam, mi is folyik valójában. („A gyerek nem érti a néma anyját” tipikus esete. Idegőlő, 

neki is, és nekem is, mert nem tudok, vagy nem annyit tudok segíteni, mint amennyit 

szeretnék. Nem szeretnék lehorgonyozni egy szakmunka mellett csak azért, hogy 

beskatulyázva éljem le az elköetkezedő éeiet, aa e is godola, hog aká ki se 

keülök aól a kátúól, aie eleesek. Csak eől a téáól íhaték ag oldalt, de 

- 10 -

most jelenleg nem ez a célom. Haladjunk szépen csak tovább! (Te, kedves olvasóm – vagy 

csak te Makesz – előző ioáaiat olasa, á potosa tudod, i lesz a égkifejlet, 

nemde?) 

Péz: ohadjo eg! Ez a legegszeű. Modjuk úg iká, hog a haga-kenyér 

párosítás elég gyakran van az étlapomon. Ennél nagyobb bajom sose legyen! Én akartam 

külön életet, önfenntartást, nyugalmat az otthoniaktól. Hát megkaptam. Megvannak a 

hátáai, de az elúlt pá hét, hóap utá elodhato, az előök száítaak sak. Ha 

ezeket tudom értékelni, a többi csak szükséges rossz, melyeken akarok, próbálok, és tudok 

változtatni. A magányos farkas többé már nem magányos. Soha többé! 

Taulás, jöő: Hát elég hadiláo állok a taulással. Noo eki edese, de hát idig 

kell eg kis piheő. Ne lehetek idig gép! Ezét iká GépElek a ez de sza lett. 

Kiuta külfölde hajszálo úlik, ago kellee, hisz eől az aagi él szaól e 

tudunk kijönni máshogy, csak ha kicsit megszedem magam kint. Itthon is lehetséges, de 

annak az ára: heti 5 nap, minimálbér, nincs tanulás, nincs egyetem, nincs diploma, van 

szopás. Na, azt már nem! No meg persze hajt a kíváncsiság mi is lehet kinn, mennyire más az 

élet, s hogyan is érezném magam távol az itthoni gondjaimtól, gondjainktól. Nem 

eekülék előlük, hisz ha ki agok, idig küldeék haza pézt, íg azét se kell 

aggódnom, hogy míg nem vagyok itthon, esetleg bármi gond adódhatna anyagi téren. (Most 

esze észe á, hog elkezdte fosi a szót, és eek köszöhetőe, a kezdeti álasztékos 

elhaszálato átet holi aplószeű elezete. Fogala sis tetszik-e a dolog, 

et hát eg ez, it az ágaizelés, de hát áltoztati, fejlődi is kée ee! 

Végül, talán a legfontosabb rész: a magánéletem, „A ő” téma. Még én akarok krimit írni, 

iko ide kis szösszeete őkö alapszik? Általáa az ézeli rész ugye az, ami ki 

szokott előle töi, de hát ezt e kell agaázo szeite. Ha elegodolok – 

márpedig belegondoltam –, elírtam a dolgot, mert „A ő” diső 

egeezés Dáidot illeti. Viszot ost őt haagoljuk, téjük á „A Nő”-re! 

Na, most baromi nehéz! Szavaim elakadtak, szívem a torkomban kánkánozik, alig kapok 

leegőt. Hoga is íhatá le idazt, i ee eős aokkét tatja issza szaaiat? 

Jobb, ha az elején kezdem, hátha nem 

hagyok ki semmit, hátha nem csöpögtetem el a témát. 

2012.11.12. Szép kis számsor, nemde? Nem kell megijedni, ha megnézed jobban, nem az 

édeklődés hiááa elaadt ilágége, hae élete fodulópotja, eg új kezdete. 

Sokszor kérdeztem magamtól az elmúlt gyötrelmes évek során, hogy van-e, létezik-e olyan 

sodás ő, kit e sak szeethetek, teljes szíeől, az őület hatááig, de iszot is szeet, 

azért ami vagyok, nem pedig azért, aki lehetnék? Mit is gondoltam én barom állatja a 

világnak? „Kellett volna a sorstól egy büdös nagy pofon, ami akkorát csatta az aoo…” – 

jutott hirtelen eszembe nemzetünk egyik díszvirágának két sora. Hát nekem több is kijárt 

volna. November 12-én azonban megtaláltam azt a kincset, amin kívül nekem már semmi se 

kell egész hátaléő életee! 

Miért érdemes élni? Talán azért, hogy szép fizetésed legyen, jó munkád, amit szeretsz, egy 

szeető salád, feaadó é? Midez fotos eke, ige. De ahhoz, hog idezt 

- 11 -

egszeezhesse, eke Ő kell, és az, hog idig is ellette lege – majd a jóban és a 

rosszban is. Teljes szíeől szeete Őt. Má ost akkoa űt ézek agaa itt a 

magányos szobámban, mint soha eddig! Nem vagy itt mellettem Kicsim, nem érezhetem az 

illatod, nem csókolhatom tested, s holnap nem ölelésedre, rám kacsintó tekintetedre kelek. 

Megváltoztattál, s úgy érzem, az elmúlt évek káosza - a bulizások, kocsmázások, kockulások, 

csajozások kora, amik persze kellettek nekem, mint egy falat kenyér a gimnázium után – 

végleg lezárult. 

Talá téleg a alai felső, áluk sokkal jo a ilágo. Sos, életle, égzet? 

Egyikben sem hiszek. Minden ember saját sorsának a kovácsa! De mi mindennek kellett 

történnie, illetve nem történnie, ahhoz, hogy veled Kicsim összefussak? Vegyük csak számba: 

összekaptam haverjaimmal. „Ne szóltatok, hogy etek Jatéa! H… e agyo 

érdekel, de lássátok, rendes leszek, veletek tartok, amúgy is vannak már ott problémák ital 

terén, majd segítek.” – gondoltam. 

Tanulmányi Osztály és Login Andrienne hős selekedetei, illete leszao hozzáállása is 

kellett ám! „Csúszik a hitel, addig dolgozz, ajd jövő hóapa ehetsz, yugi!” A munka 

egszűt, is hel, itt aak a izsgák a akao, a keditét eg haza kell jöi 

amúgy is. (Miért nem utaztam megint Kecskemétre, miért mentem hülyét csinálni magamból 

Tápéra, Rossman, tippmix stb.) De a legfontosabb: nov. 12. Cuba: 

„Srácok? Miért vagytok kiöltözve?” „Ja, izé, Bölcsész Gólyabál, megyünk, nem mondtuk?” 

„Nem baszki! Szólhattatok volna, mert így e tudok ei, ert e vagyok kiöltözve, sőt 

pénz sincs nálam!” Felhúztam magam, irány haza! Na de hát nem hagyom én magamat 

olyan könnyen! Makacsabb vagyok én annál. Hazajöttem, gyorsan bekaptam valami kaját, 

felkaptam az öltönyt, suit up! Irány a Retro! (Na, ez még mindig égeti az agyam – ilyet 

kimondani, vagy leírni, még mindig durva.) 

Srácokat megtaláltam, készen is voltak, mint a matek lecke, ahogy vártam. Nem miattuk 

vagyok itt, hanem, hogy jól becsajozzak, számokat, számokat, számokat akarok! Ám akkor 

tötét alai. Megállt ee az ütő. Lehetséges ez? Valóa egtötéhet, hog ai 

táoló őült közt kiszúo Őt? Alig ozgott, e is tudo áshog leíi, sak íg: itha 

ideki eg asszáa folt ola össze az ő kiilágított, kotúozott, nyugodt alakja körül. 

Tudtam! Most az, hogy fel alá járkálok, szépen mosolyogva, kevés kis piával a kezemben nála 

nem jön be, ez biztos, és nem is azt akarom, hogy átmenetileg sikerem legyen. Neke Ő kell, 

addig innen egy tapodtat sem megyek! (Patkány segíts!) Csak yugodta, egedd, hogy Ő 

diktáljo, sak azt tedd, ait Ő akar, úgy is látod rajta i kell, it hagy, it e! 

Gyegéde, ugyaakkor határozotta, hadd lássa, ige is fotos Ő eked! Azt az estét sose 

felejte el. Az első igazi „kedvellek-bejössz nekem” mosolyt, a szikrázó tekintetet, a kacér 

ozgást, a kis táolságtatást. Az első sókot. Azt a sókot, i eltopított köülötte 

minden zenét, beszédet, zajt, kiabálást, járkálást. 

Lehetne itt tovább taglalni az este történéseit, de ha ebbe is belekezdenék – mint ahogy 

szokásom általában mindenbe –, akkor sosem érnék a végére. Három nap után felhívtam. 

Gondoltam, nem leszek túlságosan is nyomulós. Hagyd sak egy kisit őrlődi! Talán egy 

kissé szemét dolog, de végül bejött, nemde? A hangjától kirázott a hideg, azt se tudtam, hol 

- 12 -

vagyok, megállt minden körülöttem. Nem is emlékszem pontosan hol is voltam akkor, de 

hogy nem magamnál, az biztos. Fantasztikus napok következtek, egyik a másik után, olyan 

sok megmosolyogtató pillanattal, hogy már száa se tudo ei őket. Ha ekiállék itt 

ázlatszeűe potoka szedi idazokat, ik joa és joa elélítették ee a 

világ legszebb érzését, akkor szerintem 3-4 oldallal lejjebb tudnám csak folytatni az 

összefüggő szöeget. Beakok íg hajali egykor egy kis Bon Jovi koncertfelvételt, mert 

leragad a szemem, ugyanakkor önteném ki magamból az érzéseimet.) 

Hogy lehet az, hogy nekem mindig üvöltenem kell, ha bármi jó vagy rossz történik velem? 

Jelen pillanatban a vigyorom a tarkómig ér, és szétkürtölném az utcán, mekkora szerencsés 

ember lakik ebben a lakásban. Megkaptam azt, amiért már oly sok éve fohászkodom. Titkon 

sajnos. 

Hitehagottkét élte apjaiat. Godolta, ha lee alai felső akáki, és alóa 

segít nekünk, támogat, szeret, akkor nem sújtana annyi átokkal, és már rég összehozott 

volna életem szerelmével, akivel minden perc ajándék. Ha belegondolok, csak a szeptember 

és oee . közti időszak óható fel eki. Ugais e két és fél hóap soá áiko 

összefuthattam volna az én „Kisvakondommal”. No, de lett volna akkor esélyem? Mit tettem 

volna? Kiszúrom – ez biztos –, odamegyek, leszólítom és elhívom valahova? Esélytelen. Nem 

azért, mert nem bíznék magamban eléggé, vagy nem lenne esélyem, hanem mert kellett az 

az este, az a pörgés, azok a fantasztikus percek, órák, hogy összejöhessen az, aminek össze 

kellett jöie. Látta a pögős, a isszafogott, a gaakó, a éegető, a kedelő aait és 

észeehette a köztük léő kis áteeteket. Sose felejte azt a agogó tekitetet, amivel 

rám nézett és utalt arra, hogy most már menjünk egy kicsit pihenni. Fogom a kezét, 

kiezetjük egást, helet találuk, éle eleézek azoka a gööű, ozogató aa 

szemekbe és látom, az Övé vagyok. A Tied kicsim! 

Fejben sem tudom lassan tartani, mennyi csodás percünk, óránk volt együtt. Acapellában a 

mosolyod, nevetésed, moziban az érintésed, Tisza-pato sókjaid özöe, és ála, az első 

itt léted, mikor mindössze vacsorára jöttél. Gyengéden, puhán a nappali szekrényéhez 

simultál, mélyen a szemembe néztél, és testtartásod 

teljesen megváltozott, megadtad magad. Nem akartál aznap este többet, de minden 

porcikád azt árulta el, hogy enyém vagy, ha tudom, hogy hol a határ. Tudtam. 

Már akkor szerettelek. Oly gyengéden simultál hozzám, hogy azt hittem, lecsorogsz rólam, 

ha nem karollak át. Éreztem minden apró rezzenésed, nyakamon a leheleted, karomon ujjaid 

puha siítását. Ha egsze egkédezik tőle – talán Te -, hogy miért írok így, miért 

csöpögnek néha soraim, válaszom mindössze annyi: máshogy nem tudom kifejezni mindazt, 

ait iátad ézek, s ha éhol sokak is tűik, e édekel. Ne tudo isszafojtai, 

kerülgetni a szavakat. Mondataimat szerkeszteni meg pláne nem fogom! Ez van, ezt tessék 

szeretni!) Félelmetes, hogy mennyire odáig vagyok a kis apróságaidért. Mondhatnék, 

írhatnék konkrétumokat, nagyobb dolgokat, történteket, kimondott szavakat, de a kis dolgok 

gyönyörködtetnek. Hullámzó hajad kis tincse, mi mindig az arcodra simul, s amit 

elsimíthatok, hogy szemedet láthassam, s a kis aprócska heget a sarkában. A pisze orrod, mi 

néha célba találó bókjaim hallatán enyhén megremeg, orcád két piruló dombocskáját, ami 

- 13 -

úgy vonzza ilyenkor ajkaimat, mintha csak étcsokoládé lenne. Talán ezt szeretem a 

leginkább, de el ne felejtsek említést tenni még két igencsak fontos dologról. 

Odáig vagyok a karcsú, kecses testedért, az epres illatáért, ami teljesen elbódít, látványa 

fejbe vág, s nem hagy bennem semmi gondolatot, csak azt, ahogy súgja nekem; simíts végig, 

szeress, csókolj – no és néha csipkedj! A másik - nem feledkeztem ám meg róla - a nyakad kis 

gödre. Az a kis gödör, az a pont, te jó ég! Itt írok már jó ideje, de egészen eddig józan 

eszemnél tudtam maradni. Ám ennél a pontnál eszem vesztettem. Az a pont számomra ezek 

szerint az, amit ha magamnak tudhatok, Téged tudhatlak magamnak! Szeretem, így Téged is. 

Simogathatom, csókolhatom, így Téged is! Kívánom, így Téged is! 

Veled szeretném – ez nem elég -, akarom leélni az életemet! Számomra nem is lehetnél 

tökéletese, gööű, kaéa, viccesebb, szeleburdibb! Csak hadd lássam 

szemedben, hogy szeretsz és akarsz! S ha egyszer úgy érzi valamelyikünk – márpedig lesz 

ilyen –, hogy ez a nap, ez a hónap átlagos, szürke volt, semmi különös nem történt, talán 

még unatkoztunk is, vagy városok választanak el minket, még akkor is tudni fogjuk, a másik 

szeret, még ha nem is mondja, vagy nem annyiszor. Félek nagyon, hogy eltompul a 

kapcsolat, hogy eltávolodunk, mert hibázom. Félek, pedig tudom, hogy nem kell, hiszen 

látom rajtad, hogy nagyon szeretsz, és azt is tudom, amíg élek, amíg lélegzem, míg szívem 

doog, és e adja fel, addig é őülte szeeti foglak szeele, egetlee, Kisi! 

Engedd, hogy kedvedben járjak, engedd, hogy lessem minden kívánságodat, hogy kicsit 

magamhoz szorítsalak, ha féláloa egeegsz a kajai közt! Egedd, hog jöőkö 

godolkodja, életükől, geekeikől, öegségükől! Egedd, hog Tied lehessek 

mindenestül! 

- 14 -

A leghűségese város 

„Veszélyes dolog kilépni az ajtón. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már 

el is sodródtál, ki tudja, hová.” Ez jutott eszembe, mikor felszálltam végül a vonatra. Vajon a 

jó úto ágtatuk ajd, ag sak eekülök a poléái elől, aiket poggyászként úgyis 

magammal viszek? 

Sok idee ágódta, iutá Keskeéttől tásaságo se akadt. Végig azo olta, 

hogy egyesével dobjam ki kisebb-nagyobb kövekként a vonat ablakán mindazon emlékeket, 

érzéseket, melyek nem hagytak az elmúlt fél évben rendesen lélegzethez jutnom. Annyi 

biztos, akadt, mit nem úgy zártam le Szegeden, mint ahogy elterveztem. Volt, kit 

megbántottam, akadt kinek csalódnia kellett bennem, és persze olyan, ki már meg se 

lepődött ajta. 

Csak annyit szeretnék, hogy napól apa, éől ée eg kisiel tö legek. Tö 

eeileg, áteettségileg, szakailag, kapsolatilag… Csak kisiel. Kapta eg pofot, 

melyhez igaz, a lendületet én indítottam el: nem szarunk oda, ahonnét enni kapunk! Ez pláne 

megragadt. Elkapott, hogy itt vagyok huszonhat éves, hogy folyamatosan rágódom, és a 

últa éle eékede eg á egfoghatatla időszak isszatéésée. Á seit 

sem bántam meg, és most már tudom: nem vagyok elkésve semmivel. Nagyon jó helyre 

hozott a vonat! 

Szóval a helyzetjelentés röviden, részletek és tabuk nélkül: 

Soka tudjátok, ee etődte. Sopo idig is ozott, ezt egetegsze hagoztatta 

is. Ám csak beszéltem róla, hogy milyen jó is lenne eljönni, akár kiruccanás, de akár munka 

miatt is. Istenteleül ozó a áosa, hog ugodt, sedes, tiszta szűk utáia és 

kiilágított tágas teei egaát a ugalat éze. A fiss leegőt, a egköeülést, az 

új élet illatát éze. Itt eg káézó, ott eg sööző, aott eg oozó, és édekes ódo 

amikor társaságra van szükségem - és így is indulok el szállásomról -, megkapom. Ha csak 

nyugalmat, csendet és egy hideg pohár sört szeretnék, vagy egy jó meleg kávét, azt is. 

Szállásomon (és egyúttal munkahelyemen, bár véglegesítés csak pénteken várható) végre 

azt végzem, amihez értek, és amit szeretek. Olyan helyen érzem magam halálosan 

nyugodtnak, ahol érzem, napról napra több lehetek. Nem az elvégzett munka miatt, hisz 

attól hogy az ember érkeztetni és elutaztatni is tudja a vendégeket recepciósként nem leszel 

tö. Á attól, hog hozzáálláso, jókede isszatüköződik a edégek szeée, ige. 

Német nyelvtudásom megmaradt a „jólvanügyesvagydenevillogjveleszerintem” szinten, 

ahogy a spanyol is. Angollal viszont semmi gondom nem volt még eddig. (Asztal 

alja+kéz=Kopp-kopp-kopp). Kiadós reggeli és vacsora közt olykor beiktatom a kedvenceimet, 

it például a sípős aaia-szószos tésztát, de van hogy meglepem magam reggelire a 

specialitássommal: rántotta-palacsinta!!! (Semmi extra, csak sok tojásos vastag, összeálló 

rántottát készítek hol ezzel, hol azzal ízesítve és sajttal felpuffasztva. Mellé egy falatnyi kilós 

friss kenyeret javaslok). 

Soolhaték é ago sok idet ég: szállás, állás, áos, iseősök, kollégák, 

magánélet, de ezekkel nem untatom azt a kedves-kedvetlen olvasót, ki alapból már rávette 

magát, hogy megnyissa ezt a jegyzetet, pláne, hogy idáig el is olvassa. A lényeg: elég volt a 

- 15 -

letagikus ioáokól, a últa eegésekől, az eg hele topogásól. Meg kellett 

lépnem ezt, függetlenül attól, kit és hogyan hagytam magam mögött. 

Egyszer egy csodás ember azt a tanácsot adta, hogy képzeljek el egy mandarint a 

kezemben, majd tegyem a fejemre, érezzem azt, majd gondolatban próbáljam meg 

megemelni. Segíteni fog kiüríteni a fejem, elszállnak azok, amiket én gondoknak, mások 

kreált komplikációknak neveznek. Ott is problémát keresek, ahol nincs. Ebben igazatok volt. 

Amire viszont itt kellett rájönnöm, az az, hogy az önbizalom és a nyugalom közt ég és föld a 

különbség! Rávilágítottatok már korábban is bizonyos értelemben erre, de itt egyszer csak 

koppant, nem kis visszhangot hagyva maga után. 

Akadt, kitől el se köszöte, pedig a háttéől segített, akadt ki helet, ételt, ukát adott, 

égis hátat fodította eki, és ola is, kihez hosszú idő utá is folaatosa 

visszavágyódok, kire gondolva majdnem kihagytam a felszállást és fejben olykor még 

Szegeden tart. Azt se tudom, találkozol-e ezekkel a kis irományokkal, de talán jobb is, ha 

nem. 

Mindenkinek köszönöm a segítséget! Azoknak, kik munkát, szállást, vidámságot adtak, kik 

biztattak, mikor padlón voltam, kik visszarántottak, mikor elszálltam! A tapasztalat 

kíméletlen tanító. Úgy zárom soraimat, ahogy majdnem az állásinterjún kezdtem afféle 

Hannibal Lecter-ként: 

Mindenkinek kell olykor egy kis változás, ezért sose félj belevágni valaki újba! 

- 16 -

A tízedik pecsét 

A áos peeé ótta az utákat. A epedezett falú, esegő fakapus lakóházak áékáa 

haladt toá az előtte toosuló zöldellő heg felé. Éppe sak a súsa látszódott, edejét 

ég eltakaták szeei elől a kopott eklátálák, az apó üzletek apeői, az ekélek, 

elek éeliké épp a eggeli igaettáját elfüstölő álos lakó tekitett le á, godolá 

észrevétlen marad, hisz ki lenne az, ki éppen felfigyelne rá útja közben. Sarokról sarokra halt 

el a külváros zaja, egyre kevesebb lett az utako pöfékelő autó, és á a hátahagott 

templomtornyok harangjátéka is tompulni kezdett. Csak néhány szomszédi beszélgetés és az 

egása álaszoló iiklisegők hagja töte eg az ege iká ualkodó sedet. 

Bár a nap már magasan járt, olykor elejte aát a fátolos felhők ögé, égis hűösek 

hatott a szepteei dél. Fekete elegítőjét, hol kajáa tata, hol gösös álláa 

fektete, hol pedig agá tata köette a lassa a heg felé eelkedő utát. Éezte, 

minden határozott lépésével távolabb kerülnek a múlt emlékei, és átveszi a hatalmat a friss, 

páás, hegi leegő. Mosola kezdett leoshatatlaá áli, ahog tekitete egakadt 

minden olyan apróságon, mely elfeledtette vele a zsúfolt várost, és az elmúlt évek emlékeit. 

Könnyednek érezte a sétát, annak ellenére, hogy ütött-kopott ipője á ég egadta agát 

a hosszú utakak. Lépései iatt a űő hol sakát ostoolta, hol talpát ájta, á az 

elszántság felülkerekedett, elfeledtetve vele a kellemetlen érzést. 

Maga mögött hagyta az utolsó keeszteződést is, és iá a felfelé kaagó útteste 

haladt tovább. Mindkét oldalán meghitt családi házak sorai fogadták, egy-egy igényesen 

rendbe szedett udvarral, formára nyírt sövényekkel, napsütötte teraszokkal. Korábban 

zavarta volna a látvány, előhoza előle az iigséget, az ösajálatot, a ágakozást, de 

ezúttal sak ég tö öizalat adott eki, hisz éezte, pusztá sak idő kédése, hog ő is 

így éljen majd egyszer. Évekre lesz még szüksége és rengeteg türelemre, ám ez nem szegte 

kedvét, csak ment tovább, amíg már a fák sokasága át nem vette az uralmat az út mentén a 

kertes házak felett. 

Tovább mehetett volna a durva aszfalton, de egy kósza pillanatra sem habozott lefordulni 

és elépi az edőe, ait az oldalá eg eedeke felfelé ezető ösét észe e ett. 

Átjutott a letört ágak halmán, lába alatt megérezte a nedves avart, és minden lépésnél 

egsúszott. Keülgette a fák gökeeit, elek aká teészetes lépsőkkét is segíthették 

volna a haladásban, de annyira síkosak voltak, hogy inkább átszökkent rajtuk. Érezte, rossz 

ötlet olt faeadága, hosszú ujjú ige és elegítőel eliduli. Igaz, iko kilépett 

az ajtón nem határozott úti céllal indult el, így nem tudhatta, hogy aznap elhagyva otthonát 

a áosszéli edőe fog kilyukadni a hegy csúcsa felé kaptatva, hol egy kilátó már várt rá. 

Léptei megszaporodtak, egyre gyorsabb tempót diktálva. Érezte, ahogy szíve zakatolni, 

holoka gögöke izzadi, tédei zsiadi kezdeek, égis ajdhoge őült 

nevetésben tört ki és futott fel tovább, míg a csapás ki nem egyenesedett. Megállt, 

elegítőjét kifullada aga elé dota, ele a száadó leelek, töött gallak, lehullott 

akkok, geszteék haláa, ajd hosszasa lihege legöedt eegő tédée 

támaszkodva. Pár mély leegőétel utá áeszélt, hog hosszú idő utá ége e a 

ukáa aló kieültségtől, a dohá-, ag a áosi ezifüsttől kapkodta a leegőt, 

hae a ég elhaagolt futástól, it koáa edszeese űzött. Midig is köedé 

tett meg kilométereket mindenféle fájdalom, unottság nélkül. 

- 17 -

Kisátata felegeesedett, kihúzta agát és pásztázi kezdte az őszi edőt. A sed úg ült 

a tájon, akár egy király, ki koronával a fején, tekintélyt parancsolóan tekint le trónjáról 

alattvalóira. Minden fa engedelmeskedett parancsának, csak akkor mozdítva tagjaikat, ha az 

ualkodó szél ájuk paasolt. Á ő egtöte a ugalat, it az udai olod, ki féltett 

jókedvét többre becsüli megjátszott életénél. Fütyörészni, dalolni kezdett, míg egy apró 

tisztás felé vette az irányt, ahonnan már egy korhadt deszkákból összetákolt fapad csalfa 

kényelemmel csalogatta. Amint leült, kellemes zsibbadást érzett tagjaiban. Minden izma, 

sotja lüktete köszöte eg a piheőt. Nuga kajait a pad tálájáa fektette, ajd 

lassan hátrahajtotta fejét, hogy a lombok közé nézhessen. Bármennyire is kereste az életet a 

fák tetején, nem találta, csak a Napot, mi fájdalmat okozva sütött a szemébe. 

Gondolta elmereng emlékeiben. De pont ezt akarta elkerülni az úttal. Maga mögött hagyni 

a múltat a jó és rossz emlékeivel egyaránt. Semmi nem volt fontosabb annál, hogy most 

egyedül élvezhette a nyugalmat. Legye a jövő az, ai töpregei lehet, e a últ, ai 

már nem lehet változtatni – gondolta. Épp eleget foglalkozott az okokkal, a miértekkel, hogy 

most pont egy ilyen helyen és időe eleeítse fel őket. Ahog láát kiújtóztatta és 

hallgatta az edő eszeit, lépések hagjáa lett figeles. Aáól leoladt a osol, kissé 

előedőlt, ajd sotos tédeie táaszkoda kíásia keeste a foást. 

Furcsának tartotta, hogy nem hallotta a lépteket korábban. A fák lehulló ágainak, leveleinek 

és a délutái szél hagai kíül sei se tűt fel eki azóta, hog álépett az edőszéli 

ösée. Eei léptek esze olt, éghozzá ige közelől. Hogyhogy, csak most 

hallom?Felkelt a nyirkos padról és a már hátrahagyott ösvény felé fordult, de mindhiába. Az 

eelkedő égéől á látia kellett ola köetőjét, de sak a száaz gallako áttaposó 

talpak hangja vált közelibbé. 

A esz egik pillaatól a ásika szűt eg. El is hitte ola, hog pusztá sak képzelődik, 

vagy csak egy régi emlék tört a felszínre, ha nem hosszú másodpercekig hallotta volna a 

lépéseket. Feleslegesek tatotta, hog köeézze, iel potosa tudta, eől 

közelítenek felé. Bár a félelem, vagy az ijedtség nem kerekedtek felül rajta, mégis érezte, 

ahog goa összeszűkül, it eg daázs deeka. Hitele ág agadta el. Vág ide 

oly dolog iránt, mit sose kaphatott meg, minden tett iránt, mit sose mert megcselekedni. 

Kitágult előtte a ilág, kézzel foghatóá áltak a dolgok, ik előtt koáa eg feegető 

too állt őt egész életée. Éezte, ahog eg éhetetle eő elhatalasodik felette, 

mely ledönti lelkében a tabukat, azokat a masszív falakat, mik mindvégig ott magasodtak 

előtte. Ökle etokét keéedett eg, lááa hosszú kiloéteeke elég eő loat fel 

és tekitete úg szóta az elszátság szikáit, it a idet feleésztő edőtűz, elek 

csak a vízpart állíthat gátat. 

Váratlanul támadt lobbanékonysága sem segített megfejtenie a csend okát. Tekintete 

eládoolt az öséől a fák közé, kiegede tüdejéől a eekedt leegőt fújt eg 

agot. Visszafodult az áá aadt pad felé, de eleotlott alaie. Fekete elegítője 

gűötte, poosa heet az aaa. Biztosa ott felejtette volna, ha újból nekiindul a 

kaptatónak. Lehajolt érte, ám alighogy felemelte, tenyere engedett az ijedtségnek és 

isszaejtette a földe. Szee sakáól a pado üle eg fiatal őt pillatott eg. 

*** 

- 18 -

Dalia 

Földegökeezett láal, döete figelte a őt. Vidá tekitete, osola húzódó telt 

ajkai ögül a ugalo, de egfajta adászösztö is sugázott előle. Bá a délutái hegi 

leegő kezdett ege sípőseé áli, égse látta, hog takaatla hosszú combjai 

beleremegtek volna a szél érintésébe. Meleg, lila dressze és kiengedett hullámzó 

geszteeaa haja alahoa iseősek tűt szááa. Eg ég e látott szépség. 

- Kapad fel a földől az állad iafiú, ielőtt ég azt is itt hagád a pulsid mellett! – 

szóhoz se tudott juti, e sak a ő szaaitól, de a puszta jelelététől se. Igaza olt, 

érezte, ahogy állát tényleg húzza a föld. Röhejesen nézhetett ki. Honnan került ide? – És 

aranyos vagy, hogy szépnek találsz. Mondjuk, nem te vagy az első, aki íg lefag előtte, 

szóval valamit biztos nagyon-ago jól siálok. A legtö, aie száított eg egszeű 

köszönés, mely feloldotta volna a meglepettség okozta helyzetet. Nagy nehezen parancsolt 

hangszálainak, elvégre nem tizenéves kölyök volt á, aki összeolik eg kuogó ői 

hangtól vagy magabiztosságot színlelve izzadt homlokkal dadogva válaszol valamit. 

- Az állam szerintem pont jó helyen van a földön. Ám honnan veszed, hogy szépnek is 

talállak, nem pedig csak azért ámulok, mert a semmiől jeletél eg? – elégedett volt a 

válasszal. 

- Ugyan már! – szólt kacéran. – Ha e láték a fejede, ég akko is köű lee 

leolvasni az arcodról az ámulatot, drága. Hiába is rejted humor mögé a szeppentséged. Erre 

viszont már tényleg nem találta a szaakat. Midet eetett, hog álli tudja a ő 

tekitetét, de hitele eghűlt ee a é, iko a ásoaa szepá eg öpke 

pillaat alatt égő öössé ált. Mi a…? Ne…sak a féy… sak képzelte. Lehunyta szemét, 

megpróbálta észrevétlenül kissé helyrerázni a gondolatfoszlányok sokaságával harcoló 

eléjét, elhessegeti az őült képzetet. Mie úja kiitotta szeét, a ő á felkelt a 

padról, s lassan felé lépett egyet. 

Ahogy közeledett, újra felszínre tört benne az a hatalmas vágy, mely peekkel ezelőtt 

egagaázhatatlaul keekedett felül ajta. A ő tűzöös szeei toáa is adul 

szórták a szikrákat. Érezte, ahogy szíve veszettül lüktetni, kalimpálni kezd, akár egy 

megkergült légkalapács. 

És a távolság végül elenyészett. 

- Ki ag te? ... Mi… i ag te? – heegését aia eőtleek éezte, hog úja eki akat 

ugaszkodi a kédések, de egelőzték. 

- A vágyad vagyok – súgta oly halkan, hogy szinte alig hallotta. – Mindaz, amit sose tudtál 

megtenni. Az elzárt akaratod, az álmaid, szemvillanásnyi apró életed mindent eltitkolt kis 

titka, s akaata. De é agok a pöölöd is falaid ledötéséhez. Az eő, elhez a 

legkönnyebb hozzányúlni, a megoldás, mely gyors választ ad mindenre, a választ, amit 

mindig hallani szeretnél. Az egszeű és siá út. 

Döete eedt a őe. Eg seppet se édekelte, ha ost isét egszólja 

kifejezéstelen arcáért vagy a hallgatásért. A kihívó beszéd, a becézések után a legkevésbé 

ilyen szavakra számított. Igencsak sok embert hallott már nagy szavakkal dobálózni, de 

érezte ez most más. 

- Ez nem egy véletlen találkozás. Éreztem, hogy régóta a nyomomban jár valaki, de 

akárhányszor hátrafordultam, mindössze csak annyira jutottam, hogy talán csak paranoiás 

vagyok. Te, bárki vagy bármi legyél is, végig követtél engem. Miért én? És ha már itt tartunk, 

még a neved se tudom. Már ha egyáltalán van neved. 

- 19 -

- A ee e fotos, e úg, it az ok, aiét itt agok. Ne őültél eg dága, 

legalábbis nem annyira, mint hinnéd. Tényleg követtelek egy kicsit – szavai újra bujává 

váltak. – Eleite puszta kíásiságól figeltelek, á kezdtél, hog is odja szépe… 

ege… édekese lei száoa. Röid idő elül sokat áltoztál, de ez sak a látszat, 

uge? Belülől ég idig íódsz! – gúnyolódott. – Gondoltuk, segítünk egy kicsit, de a 

égső egoldást agadak kell összeakod. 

- Segítünk? – kérdezte, ám érezte, erre is ködös választ kap majd, már ha kap egyáltalán. 

- Egelőe aadjuk aia, hog kapuk eg kis időt, hog kettese lehessünk picim. 

Szóval, ha csak nem akarsz továbbra is megmaradni a bámulásnál, akkor akár egy kicsit 

tovább is mehetnénk – eldota a godolatot, hog ost á áit is sak képzel, főleg 

hog seiel se összetéeszthető epeillatot ézett a leegőe. – Mármint, tovább 

sétálhatnánk kicsit. 

Káosznak kellett volna dúlnia elméjében, mégis nyugodtságot, és a továbbra is megmaradó, 

á gegülő ágódást észlelte sak. Az edő hűös leegőjét se éezte á ol’ tisztának, 

üdítőek, it iko álépett az ösée. Mideesete a séta ötlete ola jóak tűt, it 

aeie egszeűek. 

- Rendben van, ezzel nem tudok vitatkozni – feleelte poos elegítőjét, álláa fektette, 

és haozás élkül egidult a felfelé ezető kaagós ösé felé. Hátaézett, árva, hogy 

a ő köesse, de e hallotta a köető lépteket.– Na, mi az? 

- Ja… sei sak hátulól is szeüge akata ei azt, ait elölől á látta. Kezd 

idegesíteni. Még a nevét se tudom, azt sem, hogy pontosan mit akar, és a hátsóm jobban 

érdekli, minthogy válaszokat adjon! 

- Ugyan már! –osolgott, hagja égis eős aadt. – Dehog zaa, sőt ég öültök is 

neki. Te meg az egód! Én már nem is kellek a fejedbe, jól megvagytok ti ketten itt bent. – 

tisztábban hallotta a szavakat, mint korábban áit. A ő ott haga a padot, ellé lépett, 

és szerénységet imitálva most már újra mélybarna szemekkel megszólalt: – De ha már 

ennyire tudni akarod, a nevem Dalia. Dalia Fenara. 

- Csak sikeült kihúzo előled. Ege… 

- Tudo, e eőlködj! No eg nem is érdekes. Nem a név határozza meg az embert, hanem 

a tettei. 

- Na, valami, amiben végre egyet értünk. Viszont egy dolog még mindig nem tiszta 

számomra. Miért éppen én? Nem kérdezem, hogy mi vagy, azt sem, hogy honnan jöttél, ám 

az nem hagy nyugodni, hogy miért engem szemeltél, szemeltetek ki? Bár nem értem a 

többes számot. – hazudott, et a kíásiság feltöőe olt ee, és ide eejét e 

kellett vetnie, hogy elméje, ajkai ne engedelmeskedjenek a kérdések sokaságának. 

- Induljunk meg felfelé, és lassan mindent elmagyarázok – mellé lépett, és forró tenyerének 

párját keresve és találva kézen fogva haladtak tovább, kerülgetve a száradó tönköket. Az 

edő elhallgatott. Ol ag olt a söd, hog szite tapitai lehetett. Dalia illata, lépteinek 

apró zengése, lélegzete megbabonázta, mégis érezte, egyedül maga felett uralkodik, mást 

nem engedhet elméjének legmélyebb bugyraiba. Mintha egy már olvasott könyv, vagy látott 

film közepébe cseppent volna, közhelyekkel, ponyvajelleggel meghintve, mégsem érdekelte. 

- Szeretnénk segíteni – kezdte. – Nem gyakori, hogy beleavatkozunk a halandók életébe, 

hagjuk, hog aguktól alakítsák sosukat. Dötések sokasága az, i előe ag háta isz 

titeket az utatokon. Mindig csak szidjátok az eget, ha rosszul alakulnak a dolgok, segítséget 

kértek, mikor magatokon tudtok legjobban segíteni, és elkeseredtek, ha nem kaptok választ. 

Mide ott a a fejeteke, ide eszköz, it fel tudtok haszáli, az ész, és előelátás, 

i fajotok piilégiua, és a legfotosa, a legeőse eő, a szaad akaatotok. Ne 

- 20 -

egyedül hoztam meg azt a döntést, hogy vetek rád egy pillantást. Ahhoz, hogy 

beavatkozzunk, jó esetben nálunk is kompromisszumokat kell hoznunk, mert különben 

eluralkodna a káosz. Mindünknek feladata van, ahogy nektek, embereknek is. De segítséget 

is nyújthatunk, ugyanakkor gátakat állíthatunk elétek. Most rajtad áll, hogy mi fog történni. 

Nem sokatoknak jelenünk meg, és ennek oka van, nem avatkozhatunk be. Ám rajtad áll, 

hogy miképp búcsúzunk egymástól majd – léptei kissé lelassultak két korhadó fa mellett 

elhaladva. – Nézz ezekre! Mit látsz? 

- Elhaló fákat, öregeket, mik túl vannak már fénykorukon. Az elmúlást látom. 

- Magát az időt látod. Mideki ellett eloha, ég ellettük is. Ne tudjuk uali, e 

tuduk előe tekitei a jöőe, se egásítai a égúltat. Ez az eő ég ekük se 

adatik meg. Ám az, hogyan éljük le a perceket, rajtunk áll. – kacsintása újból a kacér énjét 

idézte. 

- Emlékeztetsz valakire – szaait a ee ejlő,lappagó ág alakította. – Olyasvalakire, kit 

messze mögöttem hagytam. Véletlen? 

- Nem, nem – válaszolt, s felnevetett. – Kíváncsi voltam, mikor és hogyan térsz rá erre. 

Engem most rajtad kívül senki se látna, ha elsétálna mellettünk, csak egy magában 

eszélgető hóotos féfit. Az, hogy miképp látsz, azt te alakítod. Nem lehetek teljesen az, 

kinek látni vélsz, csak árnyéka annak. Attól, hogy az ember legkevésbé magát ismeri, még 

nem jelenti azt, hogy más vonásait is tisztán maga elé tudja képzelni – osola őszitéé 

vált, mint eddig bármikor. – De tudo, kie godolsz, s ie ágsz. A ekük adatott időt 

viszont jó lenne azzal eltöltenünk, amiért valóban jöttem. Három kérdésedre fogok 

álaszoli, kitéések, fülletések, hazugságok, elhallgatások élkül. Előe szólok, ahog 

említette koáa, a jöőddel, ag ás jöőjéel kapsolata e adhatok tiszta 

képet, ez meghaladja a tudásomat. Viszont jól gazdálkodj kérdéseiddel!Hogy mi az én célom 

ezzel, ne érdekeljen! Azzal foglalkozz csak, hogy kapott válaszaid által több légy, és 

nyugodta, ha elhagod az edőt! 

Nem értette, hogy egy démon, miért is segítene neki elvégre ez ellentmond mindennek, 

amit korábban róluk vélt – már ha elhitte egyáltalán, hogy hozzá hasonlók léteznek ezen 

világon -, a legkeésé egütt ézőek tudta elképzelni fajtájukat. Mégis csalfa mosoly 

kezdett kiajzolódi aá, egéeze a lehetőséget. Sekitől se zaatata, a lassa 

ságáa áuló look áékáa, lesedesítette eléjét, kiűze a zaaodottság 

ide égező seppjét. 

- Rendben van – szólt magabiztosságtól hajtva. – Csak adj egy percet, hogy átgondoljam! 

- Jól van picim. 

Úgy éz ki, ez e fog változi. Midegy is. Hisz, ahogy ő is odta, tetszik a stílusa, 

bármennyire is tagadom. Ne olt fotos, hog a legégető poléáal kezdje, tudta, van 

ideje, s talá a kapott álaszok által előjö az, it fotosaak él. 

- Sebeket okoztam amerre csak lábnyomaim vezetnek. Másokon, de magamon is hagytam 

oly’ hegeket, mely talán sosem gyógyulnak be. Mondd – és íg egkapod első kédése -, 

mi a büntetése annak, ki fájdalmat okoz, mi a következménye annak, ha úgy cselekszik, mint 

ahogy én cselekedtem? 

Várva, hogy talán a kérdés ereje hatni fog társára megállt, ám Dalia egy cseppet sem 

lassítva tovább ropogtatva a gallyakat apró talpa alatt ment tovább. Látta, ahogy arca 

megmerevedik, de tekintete céltudatos marad. Vonásai görcsbe álltak, mégis lassan afféle 

apró ijedelem formált alakot ráncai között. 

- Ezt hogy csinálod? 

- Mit? Nem értelek – valóban furcsának tartotta, hogy csak egy kérdést tett fel, mégis Dalia 

- 21 -

most fagyos tekintettel mérte végig. 

A ő egállt, s éle tása zaaodott szeée ézett, itha keese alait, de iko 

ájött, eőlködése felesleges, úja egidult előe, és íg szólt: 

- Mondtam már neked korábban, hogy látom gondolataid sokaságát, az elmédben tomboló 

vihart. 

- Ige, és ég ost se éte, hog… 

- Hogy, hogyan? – fejezte be a kérdést. – Na, ugyanúgy én sem értem, hogy nem hallottam, 

ahog foát ölt godolataid közt e kédésed. Mitha… – mint az emberek ilyen helyzetben, 

nyelt egy nagyot – mintha egy sötét függönyt húztál volna elém. Sose történt még velem 

ilyesmi. 

Éezte, ahog kíséője e sak hog zaattá, de ijedtté is álik. Esküdi et ola á, 

hog a koáa tűzöös szeekkel lelkébe hatoló lény félni kezd, majdhogynem remegni 

látszik, s hogy ezt elrejtse gyenge magabiztossággal igyekszik leplezni. 

- Dalia! Nyugodj meg! – Dalia legkevésbé erre számított. Arra, hogy egy ember fogja valaha 

nyugtatni háborgó lényét. 

- Hagyjuk! Semmi bajom – szólt dühösen. – Nekem is lesz majd egy kérdésem mások felé, 

ha mi itt végeztünk. Felelek a kérdésedre, hisz ezért jöttem. Csak közben menjünk tovább, 

haladnunk kell. 

- Hogy-hog halad… 

- Most komolyan felteszel még egy kérdést mielőtt az előzőe felelék?! – förmedt rá. – 

Ráadásul ennyire gyengét? Azt hittem, a formás fenékhez ész is párosult. 

Jól van, kezd visszatérni, semmi baja. 

- Igazad van. Hallgatlak. 

- Hogy mi a büntetése ezeknek a tetteknek? Figyelj ide! Én démon vagyok, és ez azzal is jár, 

hogy fajtám többi tagjával együtt, testvéreimmel együtt minket okoltok, ha rossz döntéseket 

hoztok. Mondjátok, hogy mások vittek titeket rossz utakra, vagy „megkörnyékezett az 

ördög”. Lényetek velejárója– miket jó esetben tapasztalttá álásotokko kiőtök –, hogy 

mást okoltok. Képzeld el magad egy lovon! Mit látsz, hogy tudnád leírni önmagad? 

Töprengeni kezdett. Miért épp lovon? Nem akart afféle napóleoni festményalakként 

tekinteni magára, hisz tudta, legkevésbé illene hozzá a karakter. Elcsépelt szavakkal se akarta 

utati Daliát, e édeli eg, lege ő akáki, akái is, de eddig őszite olt ele, 

egyenesebb azok nagy részénél, kiket megismert az évek alatt. Behunyva tartva szemét, 

hallgatva elméjére megszólalt: 

- Éjfekete loo ülök… szőé ülö eg. Söée aká eg ooszláé, dús, hosszú, hatalat 

és eőt sugázó. Tekitete tiszteletet paasol, égis éze, tö figelem, gyengédség és 

aátság lakozik ee, it ákie. Tása ő. Vállao íj húja ájja a őö, hátao 

tegez – Nem röhejes ez kissé? 

- Édekes. Szeeté tudi, hog őszité álaszoltál-e! – hangja mintha eltorzult volna, 

mélyebb, és alvilágibb lett. 

- Ige… á elisee a keese olko tö. Íg talá, itha eg se ülé, úg láto 

magam. Nyakát simogatom, míg szemébe nézek. Mellette állok, nem rajta ülök. 

- Ezt becsülöm – Dalia kezdeti ijedelme, és kialakuló haragja elillanni látszott. – Ha őszité 

álaszolsz, őszite álaszt kapsz, ee egesküszö. Felejtsd el, it óluk godoltál, e 

vagyunk rosszabbak nálatok, csak mások! – megállt, s felé fordult, mindkét kezével a 

tenyereket keresve, majd megtalálva folytatta. – Az, ki egy lovon, mint harcos képzeli el 

magát, az lehet céltudatos, de aljas ember is. Hatalmat ad, önbizalmat és tekintélyt. De ne 

feledd, az, ki aátjáak, tásáak is tekiti őket, és az ételet, táaszt látja tekitetüke, 

- 22 -

az mindennél többre képes. Ülhetsz rajta, figele előe, tekite háta. Vágtathatsz ele, el 

a eszéltől,el a últtól, a godoktól. Á, aátodkét útitásad is lehet, ki jó út felé ezet. 

Az íj pedig a tiszta fegyver. Nem is értem, hogy juthatott eszedbe. Nyila okozhatja a 

legmélyebb és legmarandóbb sebet másokban, de célt is mutathat. Nem csak pusztításra jó, 

és ezt sokan elfelejtik. A sebek begyógyulhatnak, de emlékeztetnek is. Visszarántanak a 

últa, de eőt adak a jöőhöz. Okulhatsz előlük, ugaakko félhetsz felszakadásuktól. A 

lényeg: sose féld használni a fegyvert, de úgy használd, hogy lehet, magadon ejtesz sérülést, 

ag olao, kiek eszed ágáa sis átódást okozi! Lég eős, ed haszáli, de 

fotold eg kie szegezed, és ile eőse húzod eg az iat! 

Hosszú hallgatás kezdett kiotakozi Dalia szaai utá. Éezte, ahog a ői kezek lassa 

kicsúsznak ujjai közül, s ahogy izzadni, majdnem forrni kezdenek az erek, s bennük a vér. Újra 

feltöőe olt a ág, el egköeüléssel egíte adott ételet eszélgetésüknek. 

Szááa ost Dalia olt a fekete ló, kiek szeée éze tása, ugaakko uszító eőe is 

talált. 

- Szóval a lényeg, hogy ne féljek mindattól, mit elkövettem. 

- Így van – sugázott előle a idáság. – Ne érts félre, lesz, ami visszacsap, lehet oly’ eőel 

elet ehéz lesz állod, de eőseé teszek, ha hagod, hog jól haszáld fel őket. Kaptál 

nagy pofonokat másoktól, de sült el a kezed saját arcod felé is, ha jól sejtem. Az, hogy 

megérdemelted-e jó kérdés, de hogy tanultál-e előle, sak ajtad áll. Hogy lehet az, hogy 

egy démon próbál rajtam és lelkemen segíteni? És mi az, mi erre ösztönzi? Bízzak-e 

egyáltalán benne? Mondjuk adott rá okot, hogy ne tegyem? 

- Köszönöm Dalia – felelt megkönnyebbülve. – Hosszú ideje harcolok ezzel, megpróbálom 

hasznosítani szavaid. 

- Ne pofázz, gúd a köetkező kédésed! 

Hiáa póált sétődöttek utatkozi, kitöt előle a eetés. Valahog éezte, ahog 

Dalia is efelé próbálta terelni, így belement a játékba, és látta is, amint útitársa ajkai 

mosola foálódak. Vidáaa kezdett eléje leugodi, és elősali idazokat az 

ézéseket, elékeket, tapasztalatokat, elekől – ahogy Dalia is mondta – új kérdést 

tudott gyúrni. Most eszmélt csak fel arra, mi találkozásuk óta folyamatosan gyötörte. A 

kédés, el azt hitte elsőséget fog élezi ide felett. Tudta, álaszt kell kapia, 

ielőtt felhaszálja a háo kédését, talá ola álaszokat áa, eleke időel agától 

is rájönne. 

- Mellettem állsz, és távolodsz. Rám nézel, a távolt figyeled. Kezemet fogod, s elengedsz. Így 

eősödik, és gegül ee eg ézés, el uala alá o. Ne eged godolkodi, 

ösztöszeűe ezet. Válaszoka, tetteke, szaaka, éitése, teste ágo, ióta sak 

magam mellett érezlek. Miért? – majdnem felüvöltött – Erre adj most nekem választ, kérlek! 

- Ee ag, eie egszeű – itha sak azt felelte ola, hog a fű zöld, ag az ég 

kék. – Ha olyasvalaki közelít meg embert, mint én, vágy tölti el. Ahogy már mondtam is 

eked, a köe út lehetősége, a testi vágy, az elhatalmasodó uralom mások felett; ez 

agok é, potosaa ez az, aile ézést áltok ki előletek, és ez az, aiét íg látsz, 

ilyen alakban. Minden ember elméjével játszunk, ha úgy döntünk, megjelenünk, de még 

akkor is, ha láthatatlanul közeletekben vagyunk. Uraljuk gondolataitokat, érzéseiteket, de ti 

is a miénket! Ahogy mi olyan út felé terelünk közelségünkkel, melyekre testetek, lelketek 

vágyik, úgy mi is kezdünk érzelmesebbek, tehetetlenebbek lenni. Nem feltétlen azért, mert 

gyengébbek lennétek nálunk, ezt belátom. De így választ is kaphatsz másra is. Vajon tényleg 

mi viszünk titeket, embereket a „rosszba”, ahogy mondjátok? Miért is tennénk, ha mi ezáltal 

vállaljuk, hogy gyengébbekké válunk, érzékenyebbekké? Legjobb példa erre a jelenlétem – 

- 23 -

igaza volt, érezte, és már tudni is vélte, hogy folytatja majd, mégis hallgatta, mint gyermek az 

anyját. – Emlékszel még arra gondolom, ahogy megjelentem, és amilyen voltam. Tudom cica, 

nehéz is elfelejtened, ne is tagadd. – Ez igaz is – De lásd, mennyire zavarodottak olykor a 

szavaim, és nekem is kérdések gyötrik elmémet. Bár te nem tudsz alakot váltani, és azzá 

válni, kire én vágyom, én viszont igen azzá, kiért te áhítozol, még ha nem is teljesen. Most te 

felelj nekem, hisz nem látok valamiért gondolataid közé! Miért épp így nézek ki? Mi az, mi 

vonásaimat alakítja? 

Annyiban igaza volt, hogy tényleg nem teljesen fedi a külsejét annak, kire vágyik. Vagy.. 

vagy akikre! Istenem, ezt miért nem láttam eddig? 

- Dalia, emlékszel arra, hogy pontosan hol jelentél meg. Tudom, hogy emlékszel, és azt is, 

hogy pontosan le tudod írni! – majdnem kicsapongássá váltak szavai. Nem vágy uralta most 

elméjét, hanem a felismerés, az az eszeveszett érzés, melynek okára már rég rá kellett volna 

jönnie. – Válaszolj! – eőteljeseé ált e szó, it hitte, íg ehítei póált. – Kérlek! – 

lihegte. 

- Láthatatlaul egtette a felfelé ezető utat, az ösé kohadt ágakkal, száadt 

levelekkel volt tele. Mellettem vízcseppek fényében játszadozó zöld és sárga leveles ágak, 

lassan elalvó fák, hervadó virágok. Talpam alatt pattogó gallyak, elszórva kis vakondtúrások, 

távolban csak a csend, olykor egy-eg apó állat eszéle figeleztető hagjáal. Sehol eg 

lélek, csak a tied, mely vonzott, s irányt mutatott, mint barlangi tó túlsó partján a pislákoló 

fény. 

Pontosabban nem is lehetett volna leírni. 

- Virágok! Mondd, most kérlek, elevenítsd fel, pontosan miket láttál! – érezte, ahogy kezdi 

zaaa hozi Daliát. Ő, it egszeű ee, elizotalaít eg déot? Riadt volt, te 

élvezte is a Dalia felett érzett percnyi hatalmát, ugyanakkor félt a választól. A választól, 

melyet már ismert. 

- Fehér liliomokat – szólt elhaló hangon, majdnem suttogva. – Hát ez… ez… 

- Igen, tudom! Hidd el, én sem értem igazán! – válasza egy percre megfagyott kettejük közt. 

Csed lett, e tudták ki foltassa, égis égül az eei teészet gőzedeleskedett. – 

Két test és két lélek eleeedik eg eed Dalia. Belsőleg az, kiel élete leélte ola, 

kinek kezét percek híján megkéte, és kit hagta kisúszi kezei közül. Külsőleg iszot 

az, ki segített kiláali a élségől, ki táskét ezetett a jó út felé, és kit eg e éte 

hiáolok. Félek, idkettőjüke seeket ejtette. Az első á túllépett ajta, tá 

elfeledve, ki is olta egko, és it is látott ee, a ásik eg e láta a lehetőséget, 

a figelet, a ugalat, a iztoságot, a töődést, s hog ki lehetek egko. 

Dalia rémülten nézett rá. Nem gondolta volna korábban, hogy jobban fog félni az együtt 

töltött peeiktől, it az egszeű ee, ki előtte állt. Á az ijedtség felülkeekedett ajta 

is, elfordult útitársától, lassan az ég felé tekintett, mintha csak szólni akart volna valakihez, 

szeme újra lángra lobbant, izmai görcsösen jelezték ijedelmét, és torkában üvöltésre kész 

hag és eő páosítása eleeedett fel. Mégse töt ki előle. 

- Ki ag te? Ki ag, hog ég előle is eei ézéseket hozol elő? – szólt halkan, még 

mindig hátat fordítva. – Mintha nem ember lennél. Nem látok a fejedbe egy ideje, nem 

láto godolataid foalait, e éze kételeid, e tudo eősítei ágaid, sak azokat 

érzem, mik már rég benned lapulnak, vagy tombolnak. Mintha isteni tulajdonságaid 

leéek, olaok, ik elfedik, hoála ukolják előle igazi éed. 

- Dalia! Most te figyelj rám, kérlek! – higgadtabbnak már nem is érezhette volna hangját. – 

Mi az, hogy isten, és mi az, hogy ember? 

Dermedt csend, csak ennyi köszöntött be. Mint, ahogy a férfi emlékeiben megmaradt, és 

- 24 -

ahogy legjobban jellemezni tudta volna: „egyet ütött”. 

- Mi az utolsó kérdésed? –Dalia lemondóan szólalt meg. – Essünk túl rajta! Ígérem erre is 

őszité álaszolok, de kélek, ejük toá, haladuk kell, á áak ák! 

- Mi az, hog áak … 

- Megint nem figyelsz szavaid erejére! – figyelmeztette szolid hangon. – Fuss neki még 

egyszer! Újra elmélyült gondolataiban. Talpa egyre keményebb talajt érzett, egyre 

köeseé, ege duáá áltak az előe ezető éteek. Keülgettek fákat, túásokat, 

kőhalokat és súszós leelekkel teli saras foltokat. A távolban még mindig a csend figyelte 

lépteik zaját, s felettük kezdett formát ölteni, s sötétedni a tiszta kék ég. Egy kérdésem 

maradt, és tán nem is érdemes túl sokat töprengenem rajta. Csak egy dolog nem hagyta 

nyugodni, annak az ézések oka, eeje, és köetkezéei, el Dalia feltűése óta ee 

lappangott. 

- Mit tesz velem ez a vágyérzet, ha nem tudom kordában tartani? 

Dalia egy pillanatra habozni látszott, de mindössze csak a egfelelő szaakat keeste. Tiszta 

képet akat adi óla, ide előéel és hátááal. 

- Lege a lélek eei, alilági, eei e száít akko, ha a ág eejéől eszélük. A 

szaad akaat idekiek egadatott és ele egütt a dötéshozatal lehetősége, elet 

olykor vágyainknak engedelmeskedve hozunk meg. A kérdés csak az, hogy mily’ mértékben 

haszáljuk fel. Hagjuk, hog elhatalasodjo léük felett, elojuk őket, ag 

megragadjuk – szaai tiszták, ősziték oltak. – Szeretitek azt hinni, hogy utatokon végig 

akadáloka ütköztök, de azt is, hog ások állítják azokat elétek. Ezt egszeűe úg híják, 

élet. Éüket, alókat az foálja, ahoga ezeket egugojuk. Kitűzhetsz agad elé eg 

célt, mely már lehet, akkor halálra van ítélve, mikor elmédben megfogan. Kapaszkodhatsz 

elé, ide eszközt eete, ét izzada, sak hog eléd azt. És itt az igazi ökkeő! Hol 

húzod meg a határt? 

Több leszel-e akkor, ha megadod magad az érzésnek, valóban célt érsz-e el, ha behódolsz? – 

figeleztetőé ált hagja, idazok ellenére mit találkozásuk elején oly lelkesen és bohón 

említett. – Mi segíthetünk kisimítani a rögös utat, de nem mi hozzuk meg helyettetek a 

döntést, és nem mi vállaljuk a következményeket. Legtöbbször szeretnétek megmásítani a 

múltat, valamit máshogy eledezi, it ahog sikeült, ag előtekitei a jöőe, 

megtudni jó fele visz-e a folyó sodrása. Párotokat vezérli mindössze csak nemesebb cél, 

olaok, ik egéeteke túlutat. Kezdetektől foga öző az eei lé, és ez akko se 

fog megváltozni, ha utolsó fejezeteteket élitek meg ezen a földön. Azt hiszitek, rengeteg 

időtök a, és hog a teészet edje szeit öege, uokákkal, szép, teljes élettel 

mögöttetek búcsúztok majd. Mindig más felé, más eszköz felé húz szívetek, mikor sose 

veszitek észre azt, ai égig a szeetek előtt a. 

Elhallgatott, figyelve útitársát. Szeretett kétely okozni az emberekben, ugyanakkor saját 

fontosságát, tapasztaltságát fitogtatni. Ajkai mosolyt rajzoltak arcán, várva a választ. 

- Mit étesz az alatt, hog özők vagyunk? Ha valamit megtapasztaltam, akkor az az, hogy 

sose félj bízni másokban, rájuk hagyatkozni. 

- Erre még válaszolok, hisz nem adtam teljes magyarázatot, elismerem – kissé bosszantotta, 

hogy hiányosan fejezte ki magát, elvégre eddig tökéletesen elégedett volt magával. – 

Válaszomat kérdésbe burkolom. Így hát; mi az, ami a múltadban mindennél jobban bánt, mi 

az, ai áltoztatál, ha isszaehetél? Az, ai egőjít, ai ualja a godolataid, aitől 

nem tudsz aludni, ami mostani magabiztosságodat is szemvillanás alatt apró szilánkokra 

zúzza, ha eszedbe jut? 

Nehéz kérdés volt, annak ellenére is, hogy régóta érezte magában a kételyeket, a 

- 25 -

tehetetlenséget, és a dühöt saját maga iránt. Tudta, most Dalia nem képes olvasni 

gondolatainak sorai közt, ugyaakko ki ő, hog eszélje eki eől a teheől? Vajo 

megérti, vagy változtatni tudna rajta? De kell-e egyáltalán változtatni. Megpróbálva hitelt 

adi foálódó szaaiak, agáa teítette elegítőjét, azt a látszatot kelte, hog 

mindössze csak kezdi éezi az alko közeledtét. Időt ee haladtak toá, égis tudta, 

felesleges tovább töprengeni. 

- Mielőtt idejötte, az oszág ásik sakáa, táol az otthootól, eg ap ég elete 

eg iseős áosa – próbálta felidézni mindazt, mit akkor érzett, vagy látott, mégis félt, 

hogy Dalia bolondnak tartja majd. – Leszálltam a vonatról, éreztem, mikor kell ott lennem. 

Csak áo kellett, és egéte. Ott jött el előtte, ol közel, hog ha sak egszólalta 

volna, még hallotta is volna szavaim. De csak hallgatta. Nézte, ahog elsétál előtte. Oda 

akartam menni, ráköszönni, s úgy tenni, mintha csak a véletlen lett volna az, mely a városba 

vezetett. Földbegyökerezett lábbal ácsorogtam a váróban, figyelve, amint elvegyül a 

tömegben, majd felszáll a vonatra. Megmondtam volna neki, hogy rosszul választott. Hozott 

egy nagyon rossz döntést. Keservesen meg fogja bánni, és akkor már nem lesz visszaút. Leél 

egy kiábrándító életet, ami messze nem lesz olyan boldog, mint a miénk lett volna. „Azért 

jöttem el mert tudnom kellett, hogy tudod, elkövetted életed legnagyobb hibáját.” Ki 

akata álli a peoa, egutata aga, de tudta se eő is hozzá, és azt is, hog 

ez már sok lett volna számára. Így hagytam elmenni. 

Dalia mélyen hallgatott, tekintetében a sajnálat és a megvetés harcolt egymással. 

- Gondolod, máshogy alakulnak az események, ha megszólalsz? Több lettél volna a 

szemében? 

- Ne. Sőt, keese. Elkeseedette, gegé. Bizto állíthato, jól selekedte, 

érzem. Mégis ez az a pontja a közelmúltamnak, melyet megmásítanék –a vágy újra 

feltöőe olt ee, éezte, ahog átjája ide izát, eléjét eloítja, hagját 

elnémítja. – Így vagyok több! És, ha akkor lépek, mi most nem találkozunk. Mindössze 

annyiban bízom, hogy egyszer meglátja újra bennem azt az embert, kinek mellette kellett 

volna lennem. 

- Akad úgy, hogy az utak ismét keresztezik egymást, de ne ebben bízz! Alakítsd saját 

sorsodat! – figyelmeztette. – Figel ő ád, ise, el e felejt, és hidd el, a, hog 

visszavágyódik. Mindig ott van veled soraid írása közben, és új fejezet születése után is figyel. 

Engedd élni, és élj te is! Ezzel a vággyal kell együtt élned, kordában tartanod, és ha figyelsz, 

általa több lehetsz, de ugyanakkor felemészthet. Ez az igazi ereje a vágynak. Egyedül a te 

döntésed, hogy használod fel. Ki mondja, hogy a pokol az ember halála után vár az emberre, 

mikor mindvégig bennetek, bennünk tombol? 

Igaza volt. Ez az erő feleészthet. Itt és ost viszot oldog vagyok. Végre oldog. Ne 

hagyhatom ezt a semmibe veszni! 

- Dalia! Nem tudom – és hiszem, nem is árulod el –, i olt a teed előszö ele, de 

érzem lényed ellenére segítettél rajtam, és ahogy látom, sikerült téged is összezavarjalak. 

- Igen, lehet, nekem is szükségem lesz három válaszra másoktól – szólt nevetve, miközben 

az utolsó lépéseket tették eg az eelkedő. Eg kise tisztás táult eléjük. Külöös olt, 

hog se lehulló leél, ág, ag go e takította, pusztá sak a edes fű oította, éhol 

földől kitüekedő apó hajszálgökeek feszítették csak fel a talajt. Mindketten érezték, 

ahog figelik őket – Most mennem kell, nincs ínyemre a folytatás. 

- Miét, i… ? 

- Kifogtál a lehetőségekől dágá! Nis száoda tö álaszo – a szaak hűösek 

voltak, de a hozzá tartozó gesztus mindennél forróbb. Elé állt, még utoljára megfogta kezét, 

- 26 -

őe izzott, it eg hees keee. – Csak haladj tovább! Menj, amerre indultál, figyelj 

mindenre és semmire! Ne feledd, a döntés ereje a tiéd, csak az eszközök különböznek! – 

azzal elengedte a férfi kezeit, finoman arcon csókolta, majd hátralépett. – Figyelj, és okulj! 

A túloldala pillatott, s a fák töée eg féfi alakja ajzolódott ki. Aát az edő áékai 

láthatatlanságba burkolták. Csak állt, mint egy márványból faragott bálvány, figyelt és várt. 

- Dalia… 

Elhallgatott. Útitársa köddé vált, akár füst a szélben. Csupasznak érezte magát nélküle. 

Lehetett Dalia az, aki, mégis támasza volt ez idáig. Szóval okuljak, Dalia? Azt akarod, hogy 

tanuljak? Vállait ellazította, és megindult az ismeretlen felé. Hát rendben. 

- 27 -

Szösszentetek 

A nyolcadik utas 

Szürke hétköznapokon is lehet hírt kreálni. Erre legjobb példa a magyar bulevár-sajtó. Mi az, 

hogy nem történt semmi, he? – kommunikál nyálpermetet zúdítva, intlegligensen a 

szekesztő dága alattalóial. Akkor írj valamit Vajnáékról, Sarkáékról, Sorosról, nekem 

kurvára idegy, de határidőre legye kész, ég ha hazugság is! Így fordulok én a 

tömegközlekedést megváltó, korszakalkotó páSoosohoz, első kézől, átéle, hazugság, 

ferdítés, színezés és minden nélkül, csak az igazság a színtiszta igazság és a fantázia vezesse 

ujjaiat égig a illetűzete! 

Ügyes-bajos dolgaim a Nem Adózok Vazze nemzeti sanyargató szervezethez vezettek, majd 

mint egy darab húst, úgy küldtek tovább a BB-hez. Nem, sajnos nem a Balatonboglári 

Borgazdasághoz, hanem a szögedi Budapest Bankhoz. Lényegtelen jelenleg, hogy a 

nyálcsorgató, vérszemmel pásztázó avatárok miként csapnak le rád, és írják ki büszkén a 

falra, hanyadik áldozatuk vagy a héten. Mint már szólottam volt, az oda-, és visszaút érdemel 

társadalmilag, munkaügyileg és egészségügyileg pár szót. 

Addig godolo e iseetle a dolog, hog a usza fel kell szálli, ielőtt elidul. 

Szerintem eddig egyet érthetünk, bár tudom, vannak alternatív megoldások is. „Jó napot, 

Szegedig kérnék egy teljes árú jegyet!” – tözs fie előe éz, ak eeálta , fokot 

fordul jobbra, szemhéj marad félig csukva, nehogy a ködös reggelen egy kósza napsugár 

kiszúja soffőük szép, üeges tekitetű, kék szeét. „Meddig?” – szól hősük iiális 

eőkifejtéssel. „Elnézést, nem expressz járat Szegedig?” – udaiasság ég észeől 

megmarad. „De! 650, ha más nem lesz!” Mi ez már bassza meg? Összevonták a közlekedést a 

kiskereskedelemmel? Hentes-soffőök? Sei god, iek szóljak issza, ait se é, it 

a magyar euró, melyre úgyis rubel lesz írva. De azért leültem rögtön srégen mögé, hadd 

lássam, mit alkot a magyar sakkszövetség kabalafigurája. Nem, nem a világos király, hanem a 

sötét paraszt. 

Biztos vagyok benne, hogy te is tekintettél már buszon úgy körbe, hogy gondolatban 

alkoholos filccel pipálgattál a fejek fölé. Krákogós? Pipa. 12 éves 34-nek kinézve? Pipa. 34 

éves 12-nek kinézve? Húú, bazdmeg pipa! Teeállal köeket féfikezde… ez íg e jó. 

Mideg, ee á e találok jelzőt se. Na, a léeg, ide állatfajól olt eg ees 

példá, és a éiskélőől is eg, az olt pesze e épp szeé szeéle. Mégis az 

ötekét pees seseősíás, és szegény két üvöltés közti, lassan füledet karistoló, 50-es 

fósze keesztapaszeű, folaatosa agaázó, ozsdás teafőző-imitátor hangja volt az, 

mely rádöbbentett, hogy lehet, én vagyok Isten, mert majd’ egy órája imádkozom, és közben 

én hallom! 

Szegede gosa feltöltődte, ezt e is akao kaifátos sookkal leíi. Káé-cigi, cigikávé, 

és mindig egy utolsó kávé, amihez jól esik az utolsó cigi. Rágó be, buszra megint fel, jól 

ismert arc a volán mögött. „Meddig?” – Hogy meddig nyomnám 42-es lábam az alfeledben? 

Ne taglaljuk! Iká felkíálá eki, a Teleo új szolgáltatását: ha a iáiós lehetőség 

a mobilodon, dugd fel magadnak, és percenként felhívlak! „Makóig legyen szíves egy teljes 

árú jegyet adni, ha megkérhetem!” Srácok, nincs is jobb érzés, mikor a másik fél várja a 

kiakadásod, és családjának minden hölgy tagjának emlegetését, munkaviszonyának 

mivoltának ecsetelését, de Te maradsz higgadt, és mit ad Isten, udvarias. A software úgy 

- 28 -

fagyott le, mint az erkélyen kinn felejtett papucsom valamelyik nap éjszaka. 

Ezúttal stratégiámon változtatva, hihetetlen bátorsággal a busz végébe ültem. Kevesebb a 

hel, keese a kotakt, keese lehetőség az idegaja, pále szold. Megoldás, 

tudom, fülhallgató és vágyakozó, ablakon kibámuló, merev tekintet, ám ezúttal drága 

fülese ottho pihet. Neki is iztos egtehelő olt az elúlt pá hét, et íg első feleit 

feláldozta szóakoztatáso oltáá, addig a külsők állták utastásai, s a zod külilág 

ostromait.) És jött a lényeg. Ezzel nem szeretek poénkodni, és csúfolódni, de szó szerint: 

látta a oldogságot é, lág olt, szőke és ásfél ázsa… Leült a puha, lag 

szomszédságba, hunyorgott, röffent még felém, ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi 

közt a fény. 

Néztem volna fel az égre, de éreztem szavaim süket fülekre lelnének. Erre bizonyíték, hogy 

a ögötte egaadt szaad heleke egékezett Páa eltás, és kiakatője. Úg 

nézhettem ki, mint a véletlenül, húsos-szószos-sípős szedise ejtett eg sze kukoia. 

Csak rajta ao ódjáa feaadt az ihakaát, és szeik fele felől a fűtés is 

felfogta, egékezett a páoli aló hús. A tizehetedik peig íta talá ögötte ülő 

utas-kollégám nyilvánvalóan szándékosan folytatott rugdalózását – s miután a mellettem ülő 

hölgy is megkérte, húzódjak beljebb az üveg felé -, esküszöm, a tengert ne lássam még 

egsze, de kijött előle: „Maga itt ne görbítse a teret, ti meg mögöttem, ha nem 

hagyjátok aa az ülése erőszakolását, az öleteke ülök, ott elférek!” Kelemen Anna 

ögötte á szólalt ola eg, de egelőzte: „Csak mosolyogj, ez a második legjobb 

dolog, amit a száddal csinálhatsz!” 

Az utolsó sorokban szokott jönni a tanulság ugyebár. Azok, kik ezeket végigolvassák, 

korábbi szüleményeim alapján képet alkothattak rólam, és Ti tudjátok, nem vagyok akkora 

paraszt, mint amekkorának beállítom magam olykor, így tekintsetek el nyers 

megnyilvánulásomtól. Mentségemre legyen mondva, ti is ugyanerre gondoltok, csak nem 

mondjátok ki hangosan, vagy nem ezekkel a szavakkal. A lényeg, én is csak egy vagyok, a 

töegközlekedés ühellői közt, és it József Attila, é is sak a hallgatag agóokat 

szeretem, s ha mozog, ha már ül bennük valaki, és köztük én is, már ugranék ki, a 

becsapódást foggal tompítva. 

Bérgyilkos a szomszédom 

Csodás eggel, fiss leegő, adaak siipelése és Hilti dooolása pikadatko. Nílik ki a 

szee, it a sigáak, kitölö előle a pisát, ee elehullik a akolat a plafoól. 

Feltápászkodom, papucs helyett belebújok a földön hagyott pólóba, megbotlom, lefejelem 

az ajtófélfát. Természetesen elküldöm az anyjába, mire visszapofázik. Lehet még nem vagyok 

teljese ée. Ajtó ílik, kisoszogék a lépsőháza, hűös a, legalá eg gatát 

fel kéne venni, hátra „arc”. 

Újra nekiveselkedem, uniqumos csáó tekitettel átsasszézok a zaj felé. Gőzike Hiltiel fúja 

fel a szúoghálót, Özeg Hőlégaloé Súlos Mizéia kukás zsákot húz át a szöges 

küszöbön, eredmény várható. Szemét a padlón, game, set, match. 

- Hölge, odták á Öek, hog gööű a szee… és sei ás? 

Kinek ködösebb a tekintete verseny döntetlen. Hogy ezt miért nem adták el gyerekként? 

Talán, hogy csak legyen már valami, amivel ki lehet támasztani az ajtót. 

- 29 -

- Megkérhetném, hogy egy kicsit még jegeljék a szenvedést, hogy ne vízágyat érezzek a 

seggem alatt, mikor még az utcai világítás is fenn van? – Gőzike köze eszeli a pákát. 

Lehet, mást kéne. 

- Várjon kedvesem! – visszafordul, átrepül a mocskon, parketta már nem fog kelleni, jó a 

szeétitás padlószőeg is. Pedáto hag kíséretében helyrerakja a fogsort míg 

visszafele közeledik. Hogy harapjam el az SZTK-ás szemüvegem! 

- Vegyen süteményt! 

Baszki, álmodok ilyen nincs! 

- NEM SÜTEMÉNY KELL, CSÖND!!! Nem dörrentünk ott, ahol csönd és béka van! – mögöttem 

már a fél lakóközösség soa áll. Vag egelőzte őket, ag sak stad up-ot akartak látni 

korán reggel. 

- Ti egetek hókiflit, aíg é ezt a őt lefotózo oldalól! 

Ami ezek után történt, az se történelemkönyvbe, se Karinthy-féle nyelvújító extra kiadásba 

nem kerül be, de a TV2 lehet leközli két Migráns-jelentés közt. 

The Origins of Species 

Miel töszöi ekifutás utá a se sikeült elülől egszeléli szehéjaiat – hála a 

dága, ohadt ozgásézékelő ajtóak, elet kedes/kedetle ukatásai á jól 

ismernek – David Attenborough után szabadon tanulmányoztam Makó állat és 

növényvilágát. 

Kedves természetjárók! Páviánok és pávák, vaddisznók és házi kocák, rókamanguszták és 

oák egaát jól egfigelhetőek az éek eze szakáa, sak tüelesek és éjszakai 

agolak kell lei! Köszöhetőe ejáatuk akaatla szellőztetési kedéek, iko á 

kis híján 20-30 perces rendszer-leállítással kecsegtethettem volna magam, úgy vágódtak ki az 

ajtószárnyak, hogy pulzusom rögvest 82,5-lel ugrott meg, mint anno Bajnai bácsié az 

Internacionálé felhangzásakor. Egy csendben elmormolt „Nekifutásból nyald ki a seggem” 

tanács után, úgy véltem, esélytelen az újrapróbálkozás, így készültem kitekinteni a 

teészete, eg szál fiss leegőe. 

Indulok is, mint a válóper, mire hallom, a házsorok völgyei közt, az állatvilág díszpintyei 

szokásos, hajali pázási ituáléjuka kezdeek. Valószíű, hog egfigelt példáai 

öéeők, hisz hallhatóa güölsapot tatottak. Ésszeű a laikus eeek, hog eg 

előssel öt gík e párosodhat, de láthattunk már evolúciós csodákat, zsákutcákat. 

A ősté újoa feliset, salogató teészetéek felfedezése utá Gőte Dáid úja 

dallaaiak itusát köete kioa a Loft fészkéől, s segő, dallaos, siipelő, 

ökledező hago hívja a hímeket maga köré. A hímek az Oroszlánkirályból már megismert 

Simba, Pumba, Timon kategóriákba sorolják magukat; egy állítmány nélküli üvöltéssel, másik 

öblös röfögéssel, harmadik a tömeg közül lepattanóra váró, pásztázó, ködös tekintettel hívja 

fel agáa a ősté figelét. 

Senkit nem akarok megbántani, de muszáj. Tudjuk, minden kamasz srácnak maga felé hajlik 

a keze, azt is tudjuk, én se tartozom az alfa-hímek közé, és csak George Clooney piszkozata 

vagyok, de fénykoromban én is tudtam, egyet s mást. Ám ehhez, én is kevés lettem volna, 

mint virgin fröccsben az alkohol. Eme homo alcoholicus nemes példányai, kockáztatva a 

hajnali delírium-kredenc alfajba sorolást kitartóan próbálták meghódítani életük párját. 

- 30 -

Volt, ki öt kör után eljutott a Csitári-hegyek alá, majd a járdaszegély pamlagára, akadt, ki 

udaiasságáal, égis keé szaaial, ola hatáozottak tűt, hog á-már 

Trabanttal is képes lett volna zátonyra futni. A marcangolás végeztével, mely során egyes 

hímek feje célzott rúgás következményeképpen elindult észak-északkelet irányba – akárcsak 

Gundinál – sak eg aadt talpo, hősük, Cseszegi Ádá, ki á-már révben érezte 

magát, s mászott rá Évára. 

Á, itha sak a szooaatód előtt hajtaál eki kosial a talapzatak, ő is elbízta 

magát, hisz az este során elfogyasztott bátorságszérum elkezdte gyötörni a gazdatestet. Ezt 

látá a ősté, tollaiól lepegete az izgalat, elfodult, a felgülelett epe-tölettől 

szabadulva lerázta magáról az éjjel egyedeit, és kecses, tántorgó elefántléptekkel távozott. 

Na, de e ielődjük, et a égé alaki elöhögi agát! Sáok! A ők téleg sokkal 

joak a poléák egoldásáa, de sokat ők okozak. Ne adjátok fel, hisz á ag Ő sak 

eg a, égis egeteg a etűtípus! 

Vakon vezettünk, vakon vesztettünk 

A nemek közti harcban a férfi maradt alul. Mindig is így volt, csak mi nem tudtunk róla. 

Persze ezt itt nem a pajzán értelemben értem. Tudjuk, rossz, aki rosszra gondol, de hülye az, 

aki nem. Most kivételesen tényleg komolyan értem. Titkon - ez eddig - mindig is vallottam, 

hog a szeik e az okosaik is. Tüeles, figeles, olko száító, de kifizetődőe, 

tehát okos. Rendben, parkolni még mindig nem tudnak, de senki se lehet tökéletes. Olyanok 

vagyunk, mint Pinochio Gepetto ölée, it a aioett áuk a szakétő ujjak közt 

táoltata. Itt jegezé eg, ég ielőtt alaki féleét, hí-sovinisztának bélyegez, az 

olvasson is a sorok közt, és ne Schmitt Pál "kontrolcékontrolvé" módszerével üssön billogot a 

homlokom közepére! 

Én egy teljesen átlagos férfikezdemény vagyok. Megfogantam, megszülettem, kifizettek, 

hazavittek, felneveltek, elengedtek. Hosszú évek után – melyek, így 10 évre visszatekintve, 

csak úgy illantak el, mint Bajnai határozottsága az Internacionálé közben – úgy véltem, kijár 

nekem is a szabadság, a gyerekkor, még ha késve is. Csak azzal nem számoltam, hogy míg én, 

éese akata geek lei, ideki ás felőtt lassa köülötte. Akad, ki á 

egősült, akad, ki ezető pozíióa dolgozik, s akadak, kik á gööű, kaagó 

kisláok, s áto, leedő sáőök szülei. Részeől elég egszeű olt az út, hisz 

gólatáoa e, s őkől ki keülte. A koszak, iko gakaa hagzott el „Hányjak 

neked cigánykereket? – És én neked lecsót?” párbeszéd. 

Ne tagado, eg időe életfelfogáso az olt, hog a ő igeis taikopatiilis. De eg 

idő utá á ala húzta őket adú, e akata hepeszállása álli éek úla. 

Elrepült 3 évem is, mely kétségkívül szép volt, de elkövettem azt a hiát, it a hűséges 

kuncsaft, ki vissza-visszatér ugyanahhoz a kiszemelt hölgyhöz. A végén észreveszed, hogy 

eleszeettél, s íg ő sak játszik, Te sak fizetsz, és ha ége, akko is idióta ódo 

visszavágysz. Mondjuk, ha Sárvár önkormányzata felajánlja nekem egyszer a díszpolgári 

címet, azt is letagadom, hogy arra jártam. 

Sopron se tartott viszonylag sokáig, ám hála az égnek, több mindent tanultam az ott töltött 

idő alatt. Kapsolata, hog ide sikees féfi ögött áll eg ő, aki jól já. Tásadalmi 

- 31 -

alapiseetei is őültek, hisz áeszélte, hog a aga az egetle ép a ilágo, el 

eg tudja lopi öagát. Kész ezeti izultáió. Sőt kaie kapsá is okosodta kisit, 

hisz éek kellettek hozzá, hog ájöjjek, hog ha elleséged lő táo belül van, akkor Te is! 

Szakíta ost ezzel a szállal, a ák áó utolsó két hétől eg pá sot. A Kaáso á a 

küszöö ólálkodik, a foalt ohoz az olsó lőék á a spájza aak, a súsdíszkét 

aaéel küszködő, égis igogó agalka pedig már a lecelluxozott, egy éve porosodó 

dooz töéke kiseiek tetejéől kapaja a katotető alját. Maaula Culki át-váratlan 

edégeiel á lassa kikíákozik a képeőől, it A Kö szétázott lákája, a Télapu 

még simára borotvált, csak a tetőt kéleli a fiáal, és a goootásos Ji Cae is kész a 

szabotálásra. Mindhármuknak azt üzenném, hogy én tavaly a Mikulástól mindössze a rossz 

lányok listáját kértem, mégse kaptam meg, és ami legfontosabb, hogy tök felesleges 

készülődi, et a Karácsony törölve, József mindent bevallott! 

Egész egszeűe, ait kíáok idekiek, it Vitéz László a kis közöségéek. 

Igatok üepek előtt aátokkal eg jól eső söt, a haot alul, egetek jó sok iós dejglit, 

tömjétek tele családjtagjaitok zoknijait négy liter veszekedés nélküli estével, három kiló, báli 

legezőe fogatott szeetettel, s ugaloa töltsétek az üepeket! Majd, ha ége az 

évnek, tegyétek azt, amire legjobban vágytok, amiben jók vagytok! Én már megkaptam az 

ajándékom, visszatértem a hosszú, kacifántos sorokhoz, szemet fájdító és lustító 

bekezdésekhez. 

Á eg alait téleg egtudta. Ha é kétételű agok, akko ege alaki ago 

félreértett. 

Drága Télapó! 

Drága Télapó! 

Meész olta! Eg hős, eg Dugois Titusz, eg, a zuhaó, ű oda Héphaisztosz alá 

eészkedő, tátott szájú ifa! Godoltuk eg ial eőset, s hog egetsük eggele 

szürkeállományom még bebikázható százalékát, három hónapos skizofrén tárgyalások 

eredményeképpen ma éjszakára végre kétharmados többséggel 15- pees piheőidőt 

szavaztunk meg magamnak. 

Az indítványt a döntéshozó szerv elfogadta, majd a végrehajtás elé tárta. Ám azt az 

Alkotmánybíróságot egtestesítő ukaheli telefo -10 perc alatt visszadobta, azzal 

indokolván, hogy beújtott kéée e egeztethető össze ukaégzése heléek 

eszményiségével. Ezt, ahogy anno Vitéz Pintér II. Sándor tette, telefoncsörgéssel hozta 

tudomásomra. Se perc alatt megindult elmémben a Szojuz-projekt, felszállási engedélyt meg 

e áa lőtte ki aga a ég hideg üléseől. Mit a hajali kakasszót egelőző 

kisugdíjas, az esztékás szeüeg ögül keeste az elköetőt, á az aoi 

anarchistának árnyát se leltem. Én teljesen átérzem, hogy a XXI. században már haladni kell a 

korral, de hog pot eg Szet Miklós apjá, előe kiteelt, szádékos, a ugalo 

egzaaásáa tökéletese alkalas söeéssel fagasszák alá ég a szat is …? 

Édes, dága Mikulás! Aeie Te oltál éoáso oaásszeű eelkedéséek 

okozója, és Rudolf finn vodkába mártott vörös orra nyomta be csatak részegen a kapu 

- 32 -

gombját, üzenném: „Va itt az asztaloo eg szép ag aá, ait eglehetőse 

kéeletle, ideeű seészi hozzáétést ellőző ódo ülteték e 

implantátumként egy nemes szervedbe, de ola fio ozdulattal, hog jöőe elaad az 

ajándékosztás!” 

Jöőe hozz eg Rolls Roe-t kárpótlásul – természetesen amennyiben sérüléseid 8 napon 

túl gyógyulandók –, vagy az is elég, ha elintézed, hulla fáradtan ne azt lássam, hogy 

miniatürizált másod tekintete 180 fokos fejfordulattal, Annabelle-szeű üeges szeel éjjel 

rám meredjen! 

Csókolom! 

Petike 

Petició 

(Egy tollban maradt vágy) 

Bot, úzát, képességet! Ahog eg ősi dakota odás tatja, Kaith fodítást keülé. 

Képességet a tisztálátáshoz, öegalósításhoz és a talpa álláshoz! Őszité kíáo 

idekiek, hog oszáguk, iláguk ködösítő leple alól egéiségek lépjeek ki a 

kopottas színpadunkra! 

Veletek – és ost alós iseőseie godolok – őtte föl. Egástól tanultunk, egymás 

hibáiból próbáltunk okulni, egymás véleményein alakítottunk, vagy épp tettük azokat 

magunkévá. Emlékeztek még, mikor gimnazistákként játszottuk az agyunkat, ha épp 

agilági dolgokól, politikáól, pézügekől olt szó? Családjaik, taáaink, baráti 

közösségeink hatására kialakult bennünk egy ködös világkép. 

A god sak az, hog íg száuka ez a fejlődés első lépsőfoka olt, a köd e szállt fel 

körülöttünk. Az emberek 90%-a nyaktól lefelé van és a maradék 10% többnyire zárlatos. Ha 

azt írják le napilapjainkban, hogy mostantól Felcsút kisvonatait befestettük pirosra, és látjuk 

narancs, mi elhisszük. Egyeseknek csak ugyanazt üzenném, mint a futball-bíróinknak: „Jó 

meccs volt spori, kár hogy te nem láttad!” 

Csak saját nevemben beszélhetek. Engem többé már nem érdekel, hogy ki az aktuális Soros 

a Mészárszéken. Munkában, kapcsolataimban, hobbijaimban mindig próbáltam egy 

lépsőel felje keüli. Bá éelik foko egtaázta, égis kigógulá a 

lépsőhuutól, toálépte. Akadt ola főökö, kie azt hitte éhetetle hüle, de 

túlbecsültem, vagy olyan kire inkább mondtam volna, vezessen inkább ipari áramot, mint 

céget. Emberi kapcsolataimban is többnyire csak csalódtam, sokakat közel engedtem 

magamhoz, aztán csak bámultam, mint Tesco-pénztáros a SZÉP- kártyára, mikor hátba 

döftek. Nekik üzenve: „Édes barátaim, ha valakit nagyon szeretek, azok tényleg nem ti 

vagytok!” 

Idítáo töétű és iká aad kíáság, ág. Huszohét ées agok, 

engedtessék meg, hogy ábrándozzak! Jelenleg én tényleg gitárt karokkal fogadok mindenkit 

és minden véleményt, egyetlen egy feltétellel; ha átvágsz, úgy megcsaplak, hogy eljárod a 

csodálatos mandarint! Mindenki megérdemli – és így én is –, hogy legalább egy valaki úgy 

tekintsen rá, mint a legcsodásabb dologra, aki nem szab feltételeket, nem ringat kételyek 

közt, és nem rúg fel úgy, hogy még a NASA se tudja kiszámolni a röppályádat. 

Nála idekiek adódik ásodik esél, de özőek kell lee, agaal 

foglalkozom, és kinek ez nem tetszik, aak a köűúáok puolják tisztáa a ipőjét! 

- 33 -

E jellemtelen szellem 

Azt hisze, téleg elualkodott ajta a skizoféia. Bá hálát adok az Eg Gűűek, hog 

az ágékkötős, ágas egges pálikáét égkézlá pattogó koszakoat leetkőzte, 

érzem Vitray Tamás hagyatékának súlyát a vállapomon. Mintha egy kényelmes fotelban ülve 

készíteék itejút a szee ülő szófuka sakkozóal. 

Ülök munkában, mellettem a perifériában falitükör, melyben mintha csak köhögne egy 

haláltusájáal küszködő Duaell-elem. Szemaforként veri vissza az éjszakai gyér fényeket, 

csalogatva tekintetem. Mozgást, hangokat hallok onnan, ahol maximum egy pók dörzsöli 

össze nyolc tenyerét, mint a nyugdíjas öregasszony, ki az esztékás szemüveg mögül 

rácsodálkozik az új szent képeslapokra a templomban. Majd egyszer csak kopogtatnak 

hajali kettőko. A őfotellel szoos sziiózisa élő ásoadág ikogó haggal jelzi 

a felegyenesedést, hordozója körbenéz. Semmi. Semmi. Látom, hogy megrebbenti a kinti 

hányást a szél, és töéke look alatt… hopp osáat elélázta. Bos Pistuká! 

„Mideki képzelődhet, te se ag hüle.” Tekerem vissza az indavideo-n a filmet, VHS 

kazettának képzelve magát egy láncdohányos áriájával, recsegve újra elindul. Aztán megint. 

Gondolván, hog a epedésekől is edégek jöek le tusfüdőét hajali kettőko, isét 

pásztázok. „Baszki, ez a plafonból jön!” Kopogás, ritmusra. Mint egy gyenge techno zene 

kezdete (mondjuk, jó nincs is a világon, elnézést) vegyítve a „Démonok között”-e szeeplő 

kislány mozgáskultúrájával, ki egy Iron Maiden zenére ütlegeli a kis fejét a szekrényajtóba. 

Ne agok ijedős, de kezdte ola lei, it akit ákapsoltak eg haeőe. Jákálok 

fel-alá, és itt jön el az, amivel kezdtem. Keménykedem magamat szórakoztatva: 

„Nekifutásból nyald ki a seggem!” – szól hősük halka. 

Lehet nem horrorfilmeket kellene nézni egy négy szintes épületben hajnalban. Kerestem a 

megoldást, gondolván arra, hogy ijedtemben lemegyek a mosdóba és kidolgozom ceruzával, 

mint a jó matematikus, de csak azért is a dubstep forrását kerestem. A tükörbe nézve, egy 

120 plusz 65 centi magas, feketébe öltözött egyén bámult vissza rám: „De szép táskáid 

aak, te paplaszeű” – szólt hozzám, míg én artikuláltam. 

Hát szóval gyerekek, nem sikerült ájöük, i is aka dieziókat átlépe késő este 

becsekkolni, de ha valakinek van ötlete – a pszichiáteremen kívül – ossza meg velünk. 

Az Irodalom Visszavág 

A edéglátói élete elesöppehetsz, agad álaszthatod, ag ő talál ád, és e, ag 

csak ag eheze szakadsz ki előle. A ég fal közt feleszel eg aszkot, it a edégek 

felé mutatsz, vagy magánéletedben veszel fel egy másikat, nem tudom még eldönteni, nálam 

elik az eőse. Midkettő á tapadt, íg afféle Lotite-Man lehetek. És, mint éjszakai 

bagoly csupa gyöngyszemmel találkozom. Azt hittem, hogy az esti decibel különbség várostól 

függ, ám lehet, hogy a múltban, mikor megfogadtam, hogy Sopronban 12 hónap alatt egy 

évet öregszem, csak jó helyen tanyáztam. Mások tán bezárkózva élnék túl az estét, nem 

foglalkozva a zord külvilág hétvégi alpári stílusával, ám valahogy én fickós leszek, és 

kimászom az utcára. 

Lehet a koái időszako elejáója, de éjszaka iká éze aga iztosági őek, 

- 34 -

mint recepciósnak. Felöltözöm, töltök egy cigit, készítek egy jó limonádét, felveszem a 

őkaáto és áis eg aságas kilós aoa állatak képzele aga. De eek 

következményei vannak kérem alássan! Ha kimegy az ember így, biztos rád találnak oly’ 

fusa képződéek, kik a köéket ászegállóak ézik, és kiket sak akko eszel 

észre, ha már besötétedett. Ne adj Isten, még hozzád is lépnek. 

Eg lókötő elől, szias és kédőjel közti ozgáskultúrával, mögötte pedig szorosan, 

szélárnyékban az árnyék lovagja. És persze, hogy célfotóval érnek a bejárat elé, mikor épp 

sak fiss ikotios leegőe ágsz. Elől Ati átja, ögötte szoosa Vettel és Hailto. 

Rád vetik pillantásukat, visszatükröződik egást akaó szeeikől a toolá et 

intlegligencia-hányados és mikor már neked mennek – e a hősiesség, iká a 

kontrollácijós zavarokból kifolyólag – á aglisak képzeli agát, ha életleszeű áll-váll 

koccanást jól állod, és csak annyival zárja, hogy „májfolt szorri”. 

Még jo, iko ées lászeű képződéek a teuila páafüggöée akaak 

tőled eg köt a kiti teaszo, de te lezáod aial, hog „Azt Önnek nem ajánlom”. Még a 

végén kiposztolja és twitter-t kapok tőle. Megjeleik a palija, Totó, az elől zsíos, hátul 

epesavas vébékás matador és a logikai Alcatraz arcszerkezet, tekintete rám 

keesztszegeződik, és sak ait höpit föl: „Leverjlek öccse!” Édes, drága, szerencsétlen 

fokhagymahuszárom, most erre mit lépjek? Dobjak hatost golyóval? Megkérem az uraságot, 

fogja agát és a szépséges deellájáal ouljo el száűzetése Wilsoal legalá két 

utáia ie, ag é teszek óla. Mégis előjö előle a féleletes eok-lovag: 

„Próbáéáld meg!” - Nem próbálom én, elsőe is ei fog. Meg a fakasszeezés, olko 

szemei kereszttüzébe én is bepillantást nyerek, ám mégis kirakta az indexet, 

asszonypajtásnak szólva: „Gyere Évikém, Dzseni, menjünk innen!” 

Anonim alkoholisták névsora 

Sajtószabadság van, így nem leszek szófukar. Igen, sajtószabadság! Mindenki azt írja, amit 

szabad. Ebben a nagy demokratikus szellemben tértem be megpihenni egy kába körre én is 

egy parasztelosztó pubba, ahol pár ital után már magyar vándorokat láttam a pulton két 

kézzel végigmászni. Hát gyerekek, egyikük se tagadhatta volna le, hogy bölcsész! Én is 

hirtelen altajisztika/piciológia/régészturkász szakos lettem, mert egyik másikat, artikulációt 

vesztett állapotában próbáltam elviselni, nehogy a végén elkaparjam. Végül is, az ecset 

gyerek meg lett volna. 

Na elég az hozzá, kíváncsiságból, vagy mert talán direkt keresem a konfliktust, beépültem a 

közös ülőkhöz legközelei saokasztalhoz. Egedül, tásaságot e is keese, íg is idegileg 

vegetáriánus vagyok olykor. Szóval csendben szurkoltam egy pohár sör mellett Izlandnak egy 

orosz-egyiptomi meccsen, és figyeltem a társaságot, kik a „fel a fáraó”, „fára jó” és hasonló 

szakállas szarokkal szórakoztatták szeretett asszonyaikat - huh, alliterációra injekciót kérek -, 

iko fél láo az egesúlát a széktála ögött keeső góla elé állt: 

- Ugye, te vagy a Szabó Zoli? 

EKG sípol, tücskök ciripelnek, muslicák a vizezett bor felett repkednek. 

- Hát öcsi, egy pár kilométert eltévesztettél, nem éppen. 

- 35 -

- De, de, deee, te vaaagy! Bencének a bátyja! Ádám vagyok, mit iszol? 

Delikesük kitatott, it szűz sá a ászéjszaká, godolta e köíte eg a 

dolgát. Ha már ennyire kiáll az igaza mellett. Nem egészen józan, de legalább paraszti ésszel 

gondolkodott, szóval én se lehettem tahó. Azt mondta egy haverom régebben - mikor részeg 

olta, ő olt a haeo -, hog ile esete, ha kettőtök közt te ag a józa, illik a 

másikat szívatni. Nehogy már ne hallgassak a haverjaimra, és nehogy már ne legyek 

illemtudó, na! 

- Kösz, hát meginnék egy halászlevelet egy szál Marlboróval, ielőtt hozol eg whisky-t. 

Hogy hívnak Ádám fiam? 

- Hö... Ádám! 

- Na, és milyen szakon tanulsz? Északon, mi? 

- Ja, ja, ja!!! Nem, gremannisztikus vagyok. 

Kicsit hátrébb a májilag épebb, szellemileg gyengébb társaság, kik ultrabénásan tolták be 

haj alá a töményt is nehezen rakták össze a puzzle darabkáit. Éreztem, hogy amíg Ázsia lakott 

terület, ezek nem fogják átlátni, mi is folyik itt. Ádám el, majd whisky az asztalomon. Mivel 

már az az egy sör is elálmosított, úgy voltam vele Ezt a whisky-t már nem iszom meg, mert 

kevés lesz, így kimentem egy szál friss nikotinra a kapott italommal. Míg kinn figyeltem, 

ahog Izlad gólt lő az ooszokak, ajd a filedező kapusuk ekap egyet Egyiptomtól, 

Ádá előszö éeklése kezdett – hogy nyaljam meg a hangszálad -, majd feje benn nem 

csak az alkoholtól lett vörösebb. 80-90 kilója után a nyakán imbolygó feje is megmutatkozott 

a kijáratban, majd egy higgadt, finoman megválogatott, összetett, kulturált mondattal elém 

vágódott: 

- Baszd meg anyád, te nem Zoli vagy, faszom kivan! A visszavágási vágy valahogy háttérbe 

szorult bennem. Amúgy is csordultig vagyok kisebbségi kongresszussal - bár amúgy izmos 

lennék, csak nem vagyok olyan alkat -, íg e kíákozott ki előle Mel Giso sata 

előtti hatáozott isszaüöltése, de: 

- Anyámat még egyszer szádra ne vedd, és tedd vissza a pöcsöd! Mondtam, vagy mondtam, 

hogy nem Zoli vagyok? – feleőiet toá disée kéte issza a pohaamat. A jég még 

egaadt, godolta, ha isszakéi, hadd hűtse le agát alaiel. Elfogadta és alahog 

ég eg is öült eki. Lehet, hog a Nagfőök első geeke a duszája olt, égis lá ő 

az élő izoíték, hog egesek iká aadjaak az aláál a cefre helyett. Most már 

értem, hogy születnek a tömeggyilkosok. Nem értik a világot, de idegesebbek, mint én. 

De legalább Izland nyert, így nem éri meg, hogy bosszantSON. 

- 36 -

Elhantolt remények

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?