A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA 

Bucz Hunor versei ..................................................................................................................... 2 

Turcsány Péter versei ................................................................................................................ 3 

Szalay László Pál: Az imádkozó Hamvas (tanulmány) ......................................................... 4 

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTÚRÁLIS ROVATA VII. RÉSZ 

(a magyarországi bolgár nemzetiségiek irodalmából) 

Szvetla Kjoszeva: Az irodalom nyelve (esszé) ........................................................................ 17 

Dimitroff Dimiter: Doktor Manoli (a novella részlete) ............................................................ 19 

Radevszki Teodor: Hobby (a novella részlete) .......................................................................... 21 

Doncsev Toso: Esmeralda és a megtaposott fályol (regényrészlet) ....................................... 23 

Sztojcsev Szvetoszlav versei ................................................................................................... 25 

Hadzsipetkova Krisztina: Élet Poliban (a novella részlete) .................................................... 25 

A magyarországi bolgár szerzők életrajzai .......................................................................... 28 

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE III. 

Lukáts János: Bűn és bűntudat (Németh László: Bűn), (tanulmány) ...................................... 29 

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXVI. RÉSZ 

Wass Albert: Vasárnapi levelek (publicisztika) ........................................................................ 35 

VILÁGBESZÉD 

„A LÉTEZÉS FÉNYE” – Portugál nyelvű világirodalmi körkép 

Rubem Fonseca: Teresa (novella) (Pál Ferenc fordítása) ........................................................... 39 

Milton Hatoum: A szigeten álló ház (novella) (Pál Ferenc fordítása) ..................................... 42 

Paulo Leminski: Nagyon mélyen (vers) (Pál Dániel Levente fordítása) ................................. 46 

Diego Mendes Sousa: Borzongás à la Rilke, 

A létezés fénye (versek) (Pál Dániel Levente fordításai) ........................................................ 46 

João Melo: Szex és erőszak (novella) (Pál Zsombor Szabolcs fordítása) .................................. 47 

Dario de Melo: Mi lesz most, André? (novella) (Pilhál Zsófi a fordítása) ............................... 51 

José Eduardo Agualusa: A Fényt Hordozó Ember (novella) (Pál Ferenc fordítása) ............. 55 

Álvaro Cunqueiro: A mór tükre (novella) (Széll Nóra fordítása) ............................................ 59 

MERÍTETT SZAVAK 

Mezey László Miklós: Az utolsó fenyőág (novella) ............................................................... 63 

Szlamka Zsófi a versei ............................................................................................................... 70 

Juhász Kristóf: Az elröpült fregoli (novella) ............................................................................ 71 

Merényi Krisztián: A kutató (novella) ...................................................................................... 73 

Petz György verse ...................................................................................................................... 76 

Csontos Márta versei ................................................................................................................. 79 

Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély 5. folytatás) ..................................................................... 79 

TÁJOLÓ 

Zsávolya Zoltán: Pukkanó dugaszok (Recenzió Szőcs Géza esszékötetéről) ......................... 82 

Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 1. rész) .................................. 84 

Ujlaky István: Krétai történet (esszé) ....................................................................................... 86 

Madarász Imre: Pilinszky és Róma (esszé, könyvismertetés) .................................................. 91 

Civil krónika .............................................................................................................................. 94 

Kráter krónika ............................................................................................................................ 96 

E lapszámunkat Lukács Péter alkotásaival illusztráltuk. 

A borítókon Szenti Ernő Az igazság utolsó kívánsága című verse, ill. Turcsány Péter A hajnalok 

tapasztalata, talán az egyetlen hajnalé, a kezdetek hajnaláé című Ferenczi László: 76 című 

verseskötetéről írott jegyzet olvasható.

PoLíSz 

2 

Menekültem kamasz dühvel, 

előled, akkor… 

Ma hatvankilenc évesen, 

nap mint nap hívogatsz, 

és vonzol is, meg-megcsap 

asszonyszagod, és tudom, 

mögött em a lét, 

fölött em az élet, 

Életrajz 

Bucz Hunor 

Memento 

hatvankilenc múltam 

egy őszi nap ott felejtem magam egy parti kövön 

tükörképem remeg a folyó homályán 

vadkacsa száll le szánkázva a vízre 

lassan elillanok 

elmondhatom sohasem voltam itt 

értitek 

sehol sem voltam 

nem teremtett meg isten 

nem machinált ördög 

nem fejlődtem ki semmiből 

hát nem emlékeznek rám a kikericsek 

Batar – asszonytestű hangszer. 

Hamari halált halsz egyszer, 

ha felzúg remegő öledbe’ 

húrjai fergetege! 

Viharban nemzett hősökkel 

ritmusa száz szüzet öklel: 

gyilkol a szerelem mámora, 

gyászra vált nászi tora. 

ötven éve hiába akarom 

bűvölni, felejteni 

gyermekségemet, 

ölelésedből 

nem menekülhetek, 

anyám, édesanyám, 

megadom magam. 

Perzsa lant 

„Emléked irtás, 

Földszagú tiltás, 

Anyám, édesanyám, 

Te halott .” 

Garabonciás 

ének 

Dór oszlopok mennyezetet, 

Pacsirták a magos eget, 

Világfa a kozmoszt tartja, 

Kalapomnak karimája 

Kilenc körbe’ kanyarítja, 

S rád borul a köpönyegem, 

Hogyha alszol egyetlenem. 

Hajszás, szilaj, vad lovaké, 

égre nyargaló szeleké 

csigolya csikorító hangja. 

Házadat megroppantja, 

korbáccsal veri a tengert, 

forralja véred, felszentelt 

ütemén táncol Zarathusztra, 

sort vet halott aidra.

A történelm faggatása 

Turcsány Péter 

A megválaszolhatatlanság költeménye 

Hányféle alak? 

Hányféle maszk? 

Hány arca a senki megtestesülésének? 

S mind-mind egyetlen 

önmagunkban! 

A kalapok. 

A cipők. 

A szemöldök rándulásai. 

A szájszél. 

A váll 

és a nyak 

és a kézfej tartása. 

Kik is vagyunk? 

A szétromboló pillantások 

hatásaira 

szétomló partfalak! 

Marad-e belőlünk 

legalább egy szigetnyi szárazulat? 

Haiku 

Apám most lenne 

Száz, anyám kilencvennégy, 

Én rosszalkodnék. 

Legalább annyi, 

amit mimagunkak önmagunk 

tarthatunk meg? 

Önmagunknak?!... 

Az állandó harci készenlétnek? 

A támasznak, 

amikor nem jöhet már máshonnan 

semmi tanács, 

semmi segítség… 

És megtalálnak-e mindegyikünket 

a maga és mások idejének 

metszéspontjában – 

a legjobbkor, 

az egyetlen legjobb pillanatban… 

Létezők hazárdjátéka. 

Mozdulatok kockavetése. 

A fáraó írnoka 

Univerzum játékai, fények, 

naponta adóznak a létnek. 

Én meg? 

Egymás megváltásának menetrendje. 

Följegyzem változatlanságait 

a múlandónak. 

3

PoLíSz 

4 

Szalay László Pál 

Az imádkozó Hamvas 1 

„A kormányos a tengeri úton (három mérföldre kell távolodni a partt ól, 

csak akkor szabad elhinteni a hamvakat) egy telepes rádióból 

gyászzenét szólaltatott meg, és felolvasott valamilyen imát.” 

Márai Sándor Naplójából 2 

Naplóírás Márai és Hamvas módra 

Márai utolsó naplóját lapozgatom. Egy halálra készülő ember feljegyzései. Már 

indulna, itt már nincs dolga, de az odaát… bizonytalan. Jól emlékszem az első írásra, 

amit egyetemista koromban, a kollégiumi emeletes ágyon, a szoba szegletében 

olvastam Márai vívódásáról. 3 Abban az időszakban a Mágia című kötete bűvkörében 

éltem. Semmi maszatolás az írással, pontos, fi noman metszett mondatok. A téma 

halálos pontosságú találata, ami az olvasót azzal a bizonyossággal tölti el, hogy érti a 

körülött e lévő világot. De mit lehet mondani a halálról, a halál utániról? „Kiemelkedőt 

alkotott sok kötetnyi Naplójában, remek mondatokba, vagy csupán néhány szóba tömörítve 

észrevételeit a világról, múltról és jelenről, senkit és semmit nem kímélve. Megállapításai is 

kérdések maradnak, mert megingathatatlanná vált kételyeiben. Minden misztikától távol…” 4 

Nehéz az odaát misztika és spiritualitás nélkül. Fájóan üres és huzatos a vég küszöbe 

imádság, előre küldött üzenetek nélkül. Utolsó éveiben az ima szavai Márai ajkára 

cinikusan tolulnak: „a mindennapi gyilkosunkat add meg nékünk ma” 5 – az újságban 

olvasott erőszakra refl ektálva. A gyengeség, az erőtlenség, a megfutamodás jeleként 

értelmezi, ha valaki az életét és a halálát Istenre bízza. „És legyen meg a te akaratod. Ez 

is csak gyávaság.” 6 

A nyitó idézetet Márai fogadott fi a, János temetéséről írta. Hamvak, gyászzene, 

ima. A felesége temetésén még az imádságot sem engedi felolvasni. A kis hajó az 

óceán egyre táguló terébe hatol be, hogy a hamvak a törvény és a végtisztesség jegyében 

a föld helyett a víz körforgásában találják meg végső nyughelyüket. Ez a három-öt 

mérföldnyi eltávolodás a partt ól, ez hiányzott , a lélek óceánjára kelve, ismeretlen 

partok felé. A magányban való elsüllyedés helyett a termékeny párbeszéd. A 

könyörgés, a dicséretmondás, az áhítat, a lélekvalóságnak megelőlegezett bizalom, 

a csendben várakozó nagy Ő-be botlás, amit az imádság légkörének nevezhetünk. 

1 Elhangzott az MRE Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén Debrecenben, 2011. 

augusztus 24-én. 

2 Márai Sándor: Napló 1984-1989, 159. p. 

3 Ld. Ézsaiás Erzsébet: Vándor és idegen c. recenzióját (Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márailevelek, 

emlékek.) Lyukasóra, 2001. április, 27. p. 

4 Wutka Tamás: Márai méltósága, Lyukasóra, 1999. december, 13. p. 

5 Márai Sándor: Napló 1984-1989, 163. p. 

6 Uo. 128. p.


Hamvas Béla és Márai Sándor naplói fontos különbségekre mutatnak rá a XX. 

századi magyar irodalom két fejedelme között . Bár közös bennük, hogy ősei nevét 

egyikük sem viselhett e, a bor kapcsán egyetemes igazságokat fogalmaztak meg, 

az egyház evilági megjelenési formáiról nem voltak jó véleménnyel. Mindkett őjük 

nagy becsben tartott a a könyvtárában Spengler: A nyugat alkonya c. művét. Írásaik 

csak óriási késéssel jutott ak el a magyar olvasókhoz. Naplóik egyrészt feljegyzési 

szokásaikról, másrészt lelki hátt erükről is vallanak, amelyek eltérése jelentős. Márai 

Naplói önmagukban álló irodalmi remekek. Stílusbravúrok, ahogy novellisztikusan 

megörökítik az író olvasmányélményeit, a korszakok politikai változásait és az élet 

könnyen feledhető, ismétlődő és megismételhetetlen mozzanatait. 

Hamvas Naplója, ami 2010-ben került a könyvesboltok kirakatába, nem egyszerű 

műélvezeti cikk. A teljes anyagnak egy rövidített , emészthetőbb és átt ekinthetőbb 

változata, amit ma a kezünkbe vehetünk. Az angol, francia, német nyelvű megjegyzések 

és több tucatnyi kĳ egyzetelt könyv kommentárja kimaradt, és így apadt a felére 

az eredetileg kb. 1500 oldalnyi anyag. Viszont még így is, hogy a szerkesztett 

változatt al van dolgunk, érezhető a fragmentáltság. Utalásszerű megjegyzések sorjáznak 

az ember szeme előtt . Jól kivehető, hogy Hamvas ezt a saját maga számára 

írta, munkaanyagnak. „De ez a szöveg nem olyan, mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett 

„irodalmi napló”, vagy egy irodalmi levél, egy episztola, amely eleve refl ektál az olvasóra. 

Márai műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit, mint aki 

tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az olvasóra fi gyel.” –mondta el 

egy interjúban Dúl Antal, a Hamvas szövegek gondozója. 7 

A másik lényeges különbség a két naplóvezetési stílus között a praxis pietasnak, a 

kegyesség gyakorlatának a leleplezése. Márainál kevés utalást találunk arra, hogy 

milyen módon élte meg a hitét. A Napló 1943-44-es kötetében három elmélkedő 

imádságot olvashatunk, ami a hitélet megnyilvánulásának kiemelkedő eseménye. 

1946-47 között pedig intenzív Biblia olvasási korszakát élte, amikor a napi penzuma 

3 oldal volt. Ami nehezíti a Márai Naplók alapján lelki ábrázatának a megrajzolását, 

az a saját maga köré szőtt legendák, és a bizalmaskodástól, feltárulkozástól való idegenkedése. 

8 Daru Gábor kitűnő tanulmányában a Naplókban megjelenő apró mozaikokból 

állított a össze az istenkeresés folyamatát. 9 

Hamvas lelki folyamatait műveiben nagy részletességgel tárja fel az érdeklődő 

előtt . Még olyan apró mozzanatokat is tett en érhetünk, hogy hogyan lelkesíti át a 

ház körüli tevékenységeket és a veteményeskert növényeit. Spirituális útkeresésének 

szinte teljes lenyomatát olvashatjuk a Hamvas életműsorozatban. Az újdonság, 

amit a Hamvas Naplók adnak, az a hit elemi és intim formájának, az imádságnak a 

megjelenése, valamint Isten elfelejtett nyelvének, az álmoknak szép számú leírása. 

7 „Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. 

Link: htt p://www.irodalmĳ elen.hu/node/6483 

8 Zsille Gábor: Az ember vágya: Isten – Új Ember Magazin 

Link: htt p://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.08/08.html 

9 Ld. Daru Gábor: Hit és hitetlenség útjai Márai Naplóiban – Vigília 

Link: htt p://www.vigilia.hu/2005/8/daru.htm#1 

5

PoLíSz 

6 

Az álom és az imádság dimenziói 

Hamvas a Jázmin és olaj című esszéjében ír az évszakok változásának tett enéréséről. 

Nem lemaradni. Megmenteni az átvalósulást. Ha nem fi gyelünk, félő a lényeget 

veszítjük szem elől. A veszély az éjszaka és a nappal kapujának feltárulásával már 

el is éri gyanútlan áldozatát. „Reggel a kertet csak azért ismerem meg, mert az éjjel magam 

is pont annyit változtam, mint az egész. Ha megálltam volna, azt hinném, idegen tájon 

vagyok.” 10 Hol jár a lélek, amikor a test nyugalmat áhít és leveti ruháit, majd ágyában 

megpihen? Részben erre is választ adnak azok a különös álmok, amelyeket Hamvas 

Béla naplójába jegyzett fel. 

A két kötetben összesen 26 álom leírását számoltam össze. Az álmok terjedelme a 

két sortól egészen a másfél oldalon keresztül gombolyított kusza eseménysorig terjed. 

Az ébrenlét világát maga mögött hagyva Hamvas New York, London, Bréma, 

Budapest, Pozsony, Visegrád, Miskolc nagyvárosaiban bóklászik. Csodálja az Északi- 

Tengert, hajózik a Dunán, vonatra száll és átgyalogol egy masszívan megépített vasúti 

hídon. A múzeumok, hangversenytermek, könyvtárak, iskolák termékeny világát sem 

kell nélkülöznie a psziché szárnyain utazónak. Az író megjárja a frontvonalat, meglátogatja 

a kórházban fekvőket, belenéz az ávós pisztolyának csövébe és 14 piros lapot 

osztanak neki, hogy játékban maradjon. Találkozót szervez neki a tudatalatt ĳ a az apjával, 

édesanyjával, húgával, keresztanyjával, Katóval, Rómer Flórissal, B. Nellyvel, Ladányi 

Erzsébett el, Haynauval, Sztálinnal és egy szimpatikus hóhérral, aki ha Hamvas 

akarja, újra kezdi a kivégzést, hogy tökéletes legyen. A vízen lebeg élet, s halál között , 

anyja cigarett ájából rágyújt, hogy több kedvvel hasogassa a lótuszt. 11 

Igen, az elme féktelen mozgása megtréfál minket. Értelmes, logikus elemek keverednek 

oda nem illő, absztrakt látomásokkal, zavarba ejtő és félelmetes eseményekkel. 

Az álom képes az ember ébrenlétét is elborítani, ránehézkedni a tudatos állapotra 

úgy, hogy nem engedi szabadulni az elmét. Hamvas első renden az álmok pozitív 

vagy negatív sugallatait próbálta megérteni. 12 Az álom feltörése a teológia, az irodalom 

és a pszichológia diszciplínáit megmozgatva sajátos kihívást jelent minden kor 

emberének. Fontos leszögeznünk, hogy az álomvilágot nem bagatellizálhatjuk el. 

Az alvás időszakát a szervezet nem csak a testi fáradság kipihenésére használja, hanem 

a szellemet egy különösen aktív állapotba hozza. Az izmok regenerálódásánál 

számít az elvégzett munka időtartalma, viszont az agynál nem számít, hogy menynyit 

gondolkodott az ember, mert nem az tesz minket álmossá, hanem az unalom. 

Az álmot a biológia úgy tekinti, mint a szellemi nagytakarítás egy eszközét, amikor 

a bennünket ért hatásokat feldolgozzuk. Az álomnak az életünkre gyakorolt kiemelt 

jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy ha a „REM” fázist mesterségesen megakadályozzuk, 

az illető idegrendszere összeomlik. 13 

10 Hamvas Béla: Jázmin és olaj in: Silentium, 68. p. 

11 Vö. Hamvas Béla: Naplók I. 10, 172, 269-272, 312-313, 316-317, 332-334. p. II. 59-60, 63-64, 116, 

120, 128. p. 

12 Vö. Hamvas Béla: Napló I. 316. p. 

13 Vö. Hebb, Donald O.: A pszichológiai alapkérdései, 212-215. p.


Az álomnak nem csak biológiai, hanem lelki oldalával is számolnunk kell. A alvás 

ideje alatt bejárt térségek, felbukkanó alakok, elhangzott mondatok egy sajátos nyelv 

eszközei, amelyek nagyban különböznek az ébrenléti kommunikációnk eszközeitől. 

A szimbólumok, mítoszok, példázatok kép-nyelvét használja a tudatalatt i, hogy 

üzenjen a belsőnk állapotáról. Nem csak a betegségek, lelki defektusok, neurózisok 

okairól hozhatnak hírt a sötét követek, hanem a belső tartalékokról, potenciális lelki 

ajándékokról is. 14 Ez pedig már teljes mértékben a hit birodalma. A Biblia számos 

esetben beszél arról, hogy Isten felhasználja saját céljaira, üzenetei továbbítására az 

éj sötétjéből és csendjéből teremtett képkockákat. Jákob ősatya, bátyja haragja előli 

menekülése közben látja meg az égig érő létrát, Isten trónját és a le-föl közlekedő 

angyalokat. Mária férje, József szintén álomban kap konkrét kĳ elentéseket Istentől: 

„az Úr angyala megjelent neki álmában és ezt mondta: József, Dávid fi a ne félj magadhoz 

venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant a Szentlélektől van.” 15 Később pedig az 

Egyiptomba való menekülésre és a veszély elmúltával a hazájába való visszatérésre 

is így kapott útmutatást Istentől. A legpontosabb magyarázatot az álom természetére 

vonatkozóan József patriarchától kapjuk, amikor Egyiptomba került. „Rólad azt 

hallott am, hogy ha meghallod az álmot meg tudod fejteni. József így felelt a fáraónak: Nem én, 

hanem Isten ad választ a fáraó javára.” 16 

Hamvas álmai között nem csak homályos szimbólumokban, hanem direkt módon 

is megjelenik az isteni dimenzió. 1951. április 10-éről a következőket jegyzi fel: „Saját 

ítéletemet olvasom a túlvilágon…Nem kellemes, nem megalázó. Tiszta. Isteni és fölemelő és 

nagy. Csak arra emlékszem, hogy „i” van benne. Egyetlen jod sem múlik el belőle?” 17 Boldog 

ember. Isten élé vágyakozó lélek. A felett e elhangzó utolsó szó miatt sem kell 

szégyenkeznie. 

1943. december 12. keltezéssel a következőket írja: „1939. óta az Úr álmomban 

többször is megjelent. Az utóbbi másfél év alatt nem, bár sokszor nagyon-nagyon kívántam. 

A napokban gondoltam ezt: az Úr mindig másféleképpen jelentkezik.” 18 A lejegyzett 

álmok nagy száma, valamint Hamvas utóbbi megjegyzése arra enged következtetni, 

hogy úgy tekintett az éjszaka követeire, mint Isten potenciális hírnökeire. Az 

ilyen típusú álmok természetét, hogy miből is tevődtek össze, az 1951. november 

18-ai, három oldalon keresztül tartó emlékeztetőből sejthetjük. Magát az álom cselekményt 

teljesen elfelejtett e, inkább a lelki haszonra koncentrál a leírásban. Az 

előzmények vázolásával és hírtelen jövő asszociációk segítségével próbálja felidézni 

és a lelki hangoltság szintjén újra megteremteni az élményt. Ami érzékszervekkel 

felfogható volt az álomból az a túlvilági fény, langyos hőmérséklet, isteni hang. 

A tartalma szétfoszlott , amit elmondhatunk róla: „De gyönyörű, evangéliumszerű, 

kinyilatkoztatásszerű isteni Logosz. Zenéje van és kereszt alakja. Tökéletes megvilágosodás 

és tiszta üdvérzés.” 19 

14 Ld. Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, az álom. 

15 Mt 2.20 

16 II Móz 41:15 

17 Hamvas Béla: Naplók I. 316-317. p. 

18 Uo. 10. p. 

19 Uo. 333. p. 

7

PoLíSz 

Hankiss Elemér ugyanabból a feltevésből indul ki, mint Hamvas az éjszakával kapcsolatban, 

amikor arról ír, hogy a családtagok elköszönnek egymástól lefekvés előtt , 

pedig ugyan abban a házban, ugyan abban a szobában maradnak. „Egy olyan világba 

merülünk alá, ahol a nappali életünk törvényei nem érvényesek. Álmainkban olyan dolgokat teszünk, 

amelyek teljességgel elfogadhatatlanok lennének a nappali életünkben.” 20 Hankiss nem 

csak azt feltételezi, hogy különös utakon járunk az éj leple alatt , hanem azt is, hogy a 

hajnal katasztrofális állapotban talál ránk: „nappali személyiségünk szétzilálódik, darabjaira 

hullik, elmerül az álom hullámaiban.” 21 Ha felidézzük magunkban Hamvas gondolatát, 

akkor arra fi gyelhetünk fel, hogy Ő az éjszakában, öntudatlanul is együtt változott a 

természett el és nem szakadt el tőle. Hankiss szerint ahhoz, hogy a teendőink után 

tudjunk nézni, a reggelt a személyiségünk újrateremtésére kell fordítanunk. Itt lép a 

színre a mítoszteremtés, amit már Az emberi kaland, majd Az ezerarcú én és az Ikarosz 

bukása című trilógiájában részletesen körüljár. Megtudhatjuk, hogy mi módon nemesedik 

át, mutat túl önmagán és segít az öntudat ráncba szedésében az autó, a parfüm, 

a fogkrém, a kávé, az ékszerek és a cigarett a, hogy csak néhányat említsek a sok közül. 

A fogkrém reklámjában arra tesznek utalást, hogy képes meggátolni a fogak romlását. 

Egy csepp az örökkévalóság fogkréméből – mondaná Hamvas. Olyan üzenetet 

közvetítenek, hogy ez a hatóanyag kombináció képes felvenni a harcot a romlással, a 

leépüléssel, a megsemmisüléssel. 22 Ami pedig újabb lökést ad Hamvas megértésében, 

az a Hankiss által meggyújtott első reggeli cigarett a lesz. A tűz csiholása, a rutinszerű 

mozdulatok a cigarett a élesítése közben, az első mély slukk visszabillenti énképünket 

a küzdelem és az élet mezejére. Az elmélkedés csúcsát szó szerint idézem: „Az átt etsző 

kék füst fi lozofi kusan felfelé gomolyog, azt sugallva, hogy a világ tele lehet különös és gyönyörűséges 

titkokkal; hogy az élet több mint puszta fi zikai létezés… Néhány pillanat lehet ez arra, 

hogy elmerengjen az ember az életről, a múlandóságról, önmagáról, a világról. Lehet, hogy az 

elcsendesedésnek ezek a pillanatai ritkábbak azoknak az életében, akik nem dohányoznak, ami 

persze nem azt jelenti, hogy az elmélkedésnek és személyiségünk építésének nincsenek ennél 

veszélytelenebb és hatásosabb módjai.” 23 

Hamvas előszeretett el hódolt az illatos dohány élvezetének, ami bizonyára ösztönözte 

az elmélkedésben, de nem ez volt a feltétele annak, hogy elmélyedjen a 

meditációban és az imádságban. Hamvasnak ébren sem kellett lennie ahhoz, hogy 

egy imát elmondjon. Álmában többször is előfordult, hogy könyörgésre fogta. 24 

„Az üvegajtón át hirtelen igen erős fény vetődik egyenesen rám. (ÁVÓ?) Megrémülök, ima. 

(Megkönnyebbülés, hogy tudok még álmomban is imádkozni.)” 25 Pedig az imádság nem 

csak szájmunka, egyszerű betanult kegyes gyakorlat, ahogy Böhménél olvassuk: „A 

száj csak a csillagzat és az elemek külső erejével képezi imádságos szavait, az akarat pedig 

csak formát készít el, ez azonban még nem képvisel tényleges erőt” 26 Többre van szükség, 

20 Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, 60. p. 

21 Uo. 59. p. 

22 Vö. Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, 68-70. p. 

23 Uo. 65. p. 

24 Vö. Hamvas Béla: Naplók II. 128. p. 

25 Uo. 120. p. 

26 Böhme, Jakob: Christosophia, 92. p. 

8


mint ősi minták ismételgetésére, önkéntelenül feltörő frázisokra, az imádság teljes 

embert igényel értelemmel és fi gyelemmel. 27 „Az imában Istennel állunk szemben, osztatlan 

értelemmel, osztatlan szívvel és osztatlan akaratt al.” 28 Vila egészen addig megy az 

elemzésében, hogy az imádságot az ember legmagasabb tudati képességeként határozza 

meg. 29 

Hamvas a keresztyén lelkigyakorlatok több formájával is élt: böjtölt, imádkozott 

és meditált. 40 órás böjtjéről részletes beszámolót írt az Egy csepp a kárhozatból c. 

esszéjében. A hegyen, az erdei faházban találja meg azt a helyszínt, ahol minden 

körülmény adott . Terve a következőkből állt: „40 óra alatt egyetlen hangos szót sem 

ejtek ki. Csendesen sétálok, testi munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök és olvasok, 

meditálok, ha szükségét érzem, imádkozom.” 30 Hamvas számára a böjt célja az volt, hogy 

olyan tudati állapotba jusson, megszabadulva az erjedés bódulatától, ami által az 

elmúlt Jób-év értelmét megtalálja. Mi által remél választ kapni a tragikus események 

sorozatára? „Az erdei házban a magány dialógikus atmoszférát teremt…Nem vagyok egyedül. 

40 óráig vele vagyok. Ez a szakrális hallgatás misztériuma.” 31 

Az imádság terén kialakult szokásairól keveset tudunk. Általában, ahogy a böjt 

kapcsán látt uk, egyéb lelki cselekményekkel együtt jelenik meg. Naplójában és eszszéiben 

újra és újra felbukkan a vágy az Úrral való beszélgetésre. „Ó szeretnék, elmélyedni, 

szeretnék egész nap imádkozni és meditálni és szolgálni Neki, s az Ő közelében 

lenni.” 32 Tudja, hogy az imádságnak szerepe van az élet legkülönfélébb területein. 

Így, amikor hétköznapi feladathoz lát, a zöldségleves elkészítéséhez, ahhoz is imádságot 

rendel. „A legfontosabb a kellő áhítat. Mert minden igazán nagy vállalkozást, ezt 

is fohásszal kell kezdeni.” 33 Arról is szerzett tapasztalatot, hogy milyen kizökkeni az 

imádság elmélyült folytonosságából, s nincs olyan bódító mámor, ami hiányát feledtetné. 

„Ősszel elmélyedésnek indultam. De azzal, hogy Kató hazajött , megzavarodtam. 

Meditálni nem tudok, este az ágyban felületesen imádkozom. És hogy ez az élet meglazult, 

meglazult minden egyéb is. Drága Édes Jó Atyám! Segíts meg. Milyen mély és tiszta öröm 

volt ősszel este mindig a karodba sietni – s most elepedek utána, ó egy csepp a Te jelenlétedből! 

Egy csepp! Szomjazom.” 34 

A meditáció Hamvas lételeme volt. Bárhol is járt, minden hely alkalmasnak bizonyult 

egy meditációs objektum felidézésére. „Valahányszor e mondat felett akár 

vasúti kocsiban, akár elalvás előtt ott hon, akár a vízparton, a napon heverészve meditáltam, 

minden alkalommal a végsőkben való megnyugvás érzése vett rajtam erőt: 

Isten fenn él az égben – S a földön nincs semmi baj.” 35 Az elmélkedés lélektanáról 

pedig a Halál Angyalával való találkozás apropóján ír: „Olyan ez, mint mikor mély 

27 Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 9-10. p. 

28 Bloom, Anthony: Az élő ima, 75. p. 

29 Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 202. p. 

30 Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium, 40. p. 

31 Uo. 53. p. 

32 Hamvas Béla: Naplók I. 10. p. 

33 Hamvas Béla: A konyhakert in: A Babérligetkönyv, 132. p. 


35 Hamvas Béla: Anthológia humana, 17. p. 

9

PoLíSz 

meditációba elmerülsz…A szerelem nagy pillanataiban a külső és belső világ között 

a fal leomlik, és nem tudod többé hol a kint és hol a bent…” 36 Ezt a gyakorlatot olyan 

hasznosnak vélte, hogy szerett e volna megfertőzi vele az olvasókat. Így készített e 

el a meditációhoz alkalmazható szöveggyűjteményt, amely 5000 év bölcsességének 

gyöngyszemeit vonultatt a fel, Anthologia humana címen. 

10 

Imádkozó habitus 

Az előzőekben érintett em, hogy az imádsághoz koncentrációra, fokozott jelenlétre 

van szükség. Lássunk még néhány olyan tényezőt, amelyek az Isten előtt való 

megálláshoz nélkülözhetetlenek. A megfogalmazáshoz, a kifejezésekre való rátaláláshoz 

segítséget nyújthat az Úri imádság, vagy más kötött imaforma, aminek 

tartalmára mi magunk is szívből tudunk áment mondani. „A Miatyánkból meg lehet 

tanulni az imádság szókincsét.” 37 De mielőtt szavakat keresnénk, előzetesen a gondolatokat, 

érzéseket hozzuk a felszínre, hogy a formákat kitölthessük velük. Hamvas 

előre érezte, hogyha olyan dal kél a lelkében, ami Isten színe elé kívánkozik. „Mély 

imák csírája lappang bennem” 38 Az imádság előtt i önvizsgálatban segítségünkre lehet 

Böhme néhány szempontja: 

Helyes-e a sóvárgása lelkünknek, amit Isten elé kívánunk vinni? 

Kérésünk, felebarátunk javára és szeretetére szolgál? 

Vágyakozásunk múlandó dologra irányul? 

Saját hasznunk az elsődleges szempont? 

Valóban Istentől várjuk kérésünk teljesítését, vagy csak engedélyt kunyerálunk hozzá? 

Mire akarjuk használni a felülről kért javakat? 

Istenre hagyatkozunk-e az imádság során, mivel mi nem tudunk helyesen könyörögni? 

Készek vagyunk-e az ima meghallgatásnak az útját előkészíteni bűnbánatt al és bűnvallással? 

Át tudjuk adni magunkat a Szentlélek Istennek, hogy bűnbánatt artásunkat, Ő maga irányítsa? 

Le tudunk-e mondani minden erőnkről, befolyásunkról, földi hatalmunkról, vagyonunkról, 

hogy Istennek tulajdonává legyen velünk együtt ? 39 

Hamvas szorgalmasan tanulmányozta Böhme írásait és nagy felfedezésének tartott 

a, amikor sikerült ráébrednie a művek valódi életformáló hatására. 1948. július 

12-én így ír Naplójában erről: „ismételni és megszilárdítani Böhmét, mint az év nagy 

vívmányát és ajándékát.” 40 A lemondás, hogy az imádkozás kapcsán csak az utolsó 

szempontot kössük össze Hamvassal, neki is nagyon nehezen ment. „Valaki a birtokot 

levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj, most már igyekszem semmihez sem 

úgy odaragadni, mint a borotvaszappanhoz tett em. Koldusnak lenni nehéz, de jó. A létezés 

36 Hamvas Béla: A virágszedés lélektana in: A babérligetkönyv, 16. p. 

37 Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 15. p. 


39 Vö. Böhme, Jakob: Christosophia, 91-95. p. 

40 Hamvas Béla: Naplók I. 102. p.


világa a birtoklás világánál magasabb.” 41 A melankóliára való hajlamot, ami Böhme gondolatainak 

a befogadását segített e, Hamvas teherként élte meg és le szeretett volna 

mondani róla, mint még sok egyébről: „Lemondani. Mindenről lemondani. Nem megtartani 

a melankóliát. Ez csak árnyalatt al jobb, mint megtartani a dohányt vagy a pálinkát. 

Valami, amibe el lehet bújni, ami megvéd, valami objektív, valami ami megakadályoz a teljes 

odaadásban. Nem tartani meg az örömet sem. Lemondani az odaadásról, a lemondásról is. 

Lemondani.” 42 Naplójában feljegyzett fájdalmas imádságának egy részlete szintén ennek 

a küzdelemnek a bizonyítéka. „Érzem drága Atyám, hogy szellemileg készen vagyok 

és a Te segítségeddel sokat ért el az az ember, akiben lakozom, de jellemben és egzisztenciában 

végtelenül gyarló maradtam.” 43 

Hamvas lelkialkatát a Jung féle rendszerben vizsgálva azt kell mondanunk, hogy 

egyrészt introvertált, befelé forduló ember volt, amit Ő maga hitvallásszerűen is papírra 

vetett az Aranynapok c. esszéjében. Másrészt keveredtek benne a gondolkodó, érzelmi, 

ösztönös és érzékelő típusra jellemző jegyek. „A kertet választom és a könyvtárszobát, a 

hallgatag sétákat, a szótlan imát, és a csendes üldögélést.” 44 Első olvasatra úgy tűnhet, hogy 

Hamvas tudatosan tett e le a voksát az agorával szemben a kert mellett . Viszont a temperamentum 

velünk született adott ság, amit egyedül őseinktől és Teremtőnktől kérhetünk 

számon, ha van hozzá merszünk. Változtatni rajta, csak kis mértékben, nagy 

nehézségek árán lehet. 45 A háború hatásait elemezve, isteni büntetéseként értelmezi, 

hogy őt és Katót a Mindenható begyúrta az óvóhelyet kitöltő masszába. „A rajtunk 

beteljesedő apokaliptikus ítélet egyik metafi zikai oka az volt, hogy meg nem engedett módon izoláltan 

éltünk a többi embertől és közösségtől, és az egész életrendünk majdnem kevélyen a többi 

ember tudatos negligálásán, de minden esetre a közösségen való túlemelkedésen nyugodott .” 46 A 

görög agora hangulatát felidézve a végtelen unalom, a szórakozás üressége, a sivárság 

és a tartalmatlan időtöltés jut Hamvas eszébe. Ott az képviselt értéket, ami nagy közönség 

előtt zajlott és visszhangjában is tovább élt. Kifelé való élésben minden energiát 

felemészt a felszínen maradni. „Nem a cári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, 

nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. 

A több.” 47 Vila meglátása megerősíti az előzőekben felvázolt képet. A befelé forduló 

ember befelé ég. Nem teremt könnyen kapcsolatokat és nehezen alkalmazkodik. 

Az egyedüllét az igazi terepe, akkor van elemében. Ha sokan veszik körbe, megbénítja 

a tömeg tudata. Bármilyen helyzetben el tud magában csendesedni. Fantáziája, belső 

világa egyedülálló saját univerzumot hoz létre, amely kedvenc sétaterévé válik. Mély 

érzések, kiérlelt gondolatok jellemzik. 48 

Hamvas esetében a befelé forduló személyiség ötvöződik erősen a gondolkodó 

típussal, de az érzelmi, ösztönös és érzékelő típus egyes meghatározó jegyei is fel- 

41 Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium, 55. p. 


43 Uo. 22-23. p. 

44 Hamvas Béla: Aranynapok in: A babérligetkönyv, 38. p. 

45 Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 17. p. 



48 Vö. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 21. p. 

11

PoLíSz 

lelhetőek nála. Vila úgy véli, hogy ha minden típusból találunk személyiségjegyeket 

elemzésünk során, az a lelki egyensúlyt, a kiegyenlített séget, a harmóniára törekvést 

jelent. Most sorra vesszük azokat a meghatározó vonásokat, amelyek Hamvas imaéletében 

megjelentek. 49 

A gondolkodó típusra jellemző, hogy a naplójába leírja az imádságokat. Hamvas 

Naplójában 7 teljes imádság található, melyeket ámennel zár le és 6 töredék ima, nevezzük 

léleksóhajnak, amelyeket a napló vezetése közben, Istenhez címzett . Ezek az 

imádságok szervesen beépülnek a szövegbe, azzal összefüggenek, de az események 

alakulásában az isteni jóindulatot, a felülről jövő beavatkozást óhajtják. Nincsenek 

ámennel sem lezárva, hogy ez az apró zárókövecske elválassza egymástól a profán 

és a szent szövegrészt. A másik jellemző, ami Hamvasra találó az az önvizsgálat magas 

foka, ami egyes esetekben a „hitbeli hipochondriát” súrolja. „Állandó lelkiismeretfurdalásban 

éltem. Olyan depresszióban, melyhez foghatót nem tudtam el sem képzelni… 

Bizalmatlan voltam a Gondviselés iránt…Ezért hitt em, hogy sorsomat magamnak kell irányítanom, 

ezért kértem Őt, hogy emeljen át a küszöbökön idő előtt .” 50 Részletesen beszámol 

arról, hogy hol, milyen körülmények között nem viseltetett türelemmel sorsa iránt 

és kérte az isteni beavatkozást. Lelkiismeret-furdalását az okozta, hogy imádsága 

meghallgatásra talált és Isten kiemelte abból a számára elviselhetetlen szituációból, 

de az ahová vágyott nem hozta meg a kellő megnyugvást. Sőt megértett e vele az Isten, 

hogy felkészületlenül kért eltávozást a fentről rendelt állomáshelyéről. S lássuk 

az önsanyargató vívódását egy röpke fohásszal befejezve: „Kit kell megkeresztelnem 

magamban? Akit annyira akarok és nem akar hinni? Júdás van bennem? Mindent tudok 

már és nem vagyok az, aki szeretnék lenni? Hazugság ez? Vagy mi? Magas igényem van, jó 

ízlésem van, hogy a legtöbb akarok lenni. Keresztyén. Jézus tanítványa. Imitatio. Isten fi a. És 

ez levet. Kérlek add nekem, hogy lehessek!” 51 

Az érzelmi típus szívében mindent elsöprő vágy ébred az istentapasztalat megszerzésére. 

Találkozni, személyes viszonyt ápolni a Teremtő Istennel és nem biztonságos 

távolból csodálni Őt. Az imádság számára öröm, amelyben nincs semmi kötelességszerű. 

„Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani. Milyen jó a te gyermekednek 

lenni – drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, hogy magadhoz 

szorítanál, és ezt mondanád: Ma szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s 

aztán eredj és beszélj erről az örömről.” 52 Az Istentől való érintett séget csodának nevezi, 

amelynek a logikája nem földi természetű. Ez az a pillanat, amikor a transzcendens 

a mi világunk határait elsöpri, és belső valósággá válik az, ami eddig elérhetetlen 

távolságból ragyogott ránk. „ha megérint önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom 

van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgőfüvek között …A csoda pillanata 

az, amikor valami megtelik, és túlárad és kicsordul.” 53 

Az ösztönösen megérző típusra többek között az aktív fantáziaműködés, a színes 

álomvilág, és a hit iránti spontán fogékonyság jellemző. Olyannyira elragadja a kép- 

49 Uo. 50. p. 


51 Uo. 155. p. 

52 Hamvas Béla: A tamariszkusz alatt in: A babérligetkönyv, 122. p. 

53 Hamvas Béla: Jázmin és olaj in: Silentium, 65. p. 

12


zelete, hogy vég nélküli utazásokat tesz a lélek ismeretlen birodalmában. Talán ő 

az, aki a legkönnyebben lép be az imádság ajtaján, azért mert a saját belső világa 

sokban hasonlít az Istennel való párbeszéd légkörére. 54 A felsorolt tulajdonságokban 

sem szenvedett Hamvas hiányt, de mégsem ezekre irányítanám a fi gyelmet, hanem 

a néma imára. A 40 napos böjtről (Egy csepp a kárhozatból) és az agora helyett a kertet 

választó életmódról (Aranynapok) írt esszéje kapcsán már idéztem az idevágó paszszusokat. 

„Kár a sok szóért” 55 – mondja Hamvas, mert a sok szó a lényeget elfedi. A 

beszélő nem ismeri a tárgyát, amelyet témájául választott . „Ez a műsvihákság esete is, 

tele szájjal beszélni valamiről, amit az ember át sem élt.” 56 A csend megteremti a dialógus 

légkörét. Bloom szerint nincs tökéletesebb ima, a néma imádságnál, amikor a 

szavak elvesztik jelentőségüket. „Amíg még szavakra van szükségük a barátoknak, akkor 

a kapcsolatuk még felszínes” 57 A néma imádság nem egyszerűen a megelégedett ség állapota, 

hogy minden úgy jó, ahogy van, hanem fokozott fi gyelem az Isten jelenlétére. 

58 Érdekes következtetést olvashatunk Buji Ferencnél, Jézus imádkozási szokására 

refl ektálva. Jézus, követőnek azt javasolta, hogy ne szaporítsák a szót, amikor a 

Mennyei Atyával beszélnek, viszont Ő órákat töltött éjjel imádságban. Buji szerint, 

úgy értelmezhetjük helyesen ez a megfi gyelést, hogy Jézus szavakkal röviden imádkozott 

és a többi időt néma imádságban töltött e. 59 „Kevés az a pillanat, amikor olyan 

észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek 

és megértem, hogy Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült 

örömmel szótlanul fohászkodom: köszönöm. ”60 

Az érzékelő típus a külső ingerek hatására képes ráhangolódni Isten dicsőítésére. 

Érzékszervei annyira aktív állapotban vannak, hogy nem tud elmenni egy virágos rét, 

vagy egy kecsesen hajladozó nyírfa mellett , hogy ne váltsa ki belőle az Úr magasztalását. 

Hamvas nagyon sok időt töltött a természetben, Isten ege alatt . Bármire nézett , 

nem tudta egyedül az anyag megtestesülése szerint értékelni. A madarak énekében 

gyönyörködve, sorba megfi gyelte a fekete rigókat, tengelicéket, vörösbegyeket, cinegéket, 

sárgarigókat. Majd előkerült egy papírdarab és elkezdődött a dalok kott ázása. 

Egyre több titkot árultak el az erdő daloló lakói. Végül egy igazi kihívás elé került 

Hamvas, amikor a fülemile énekét akarta lefordítani magának. Ha valaki éretlen, álla 

még csak pelyhedzik ezt a dalt gyönyörködéssel hallgatja. Aki már megbékélt sorsával, 

vágyait letett e, az viszont megértheti a fülemilét. A dal értelme: „Amikor az ember 

az életen túljutott , s már nem akar semmit, az egyetlen ami foglalkoztatja: várakozom, amíg 

hívnak s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile 

dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, – búcsú a szépséges 

földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.” 61 

54 Vö. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 40-43. p. 


56 Hamvas Béla: Gyümölcsóra in: Silentium, 97. p. 


58 Uo. 138 .p. 

59 Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium, 55. p. 

60 Hamvas Béla: A tamariszkusz alatt in: A babérligetkönyv, 119. p. 

61 Hamvas Béla: A madarak éneke in: A babérligetkönyv, 252. p. 

13

PoLíSz 

14 

Imádság és meditáció 

Hamvas még a madárdalban is képes volt felfedezni a csordultig telített szív ösztönösen 

megszólaló imáját. Ebből is jól látható, hogy mennyire összekapcsolódott 

nála az imádáság és a természet. A belső csend megteremtésének, a felfelé, a befelé 

fi gyelésnek a természet életmegnyilvánulása nem lehet akadálya. „Az erdőben felcsendülő 

madárdal nem árt neki…Egyre jobban nő az erdő és egyre mélyebb benne a csend 

és egyre sűrűbb a levelek hullása, és noha egyre hangosabb a madárdal– a csend szeme villanása-, 

már nem tud áthatolni az erdőn.” 62 Az erdő, a természetbe belenőtt emberi élet, a 

hegy imádkozó kezébe kulcsolt falucska, a rejteken áthaladó ösvény több, mint egy 

megejtő táj Hamvas szemében. Corot: Gyalogút a templomhoz képe nyomán kifejti, 

hogy természet alatt milyen jelenségeket ért: „A levegő, az erdő színe, a napfény, a felhő, 

a meleg, a pára, a harangszó…” 63 Mit kockáztat ezzel a kĳ elentéssel? A templomot és 

a hozzá tartozó harangszó szakrális megnyilvánulását összeköti a természet hatalmas 

katedrálisával. Hamvas képzeletében a Corot képen misére harangoznak, ami 

negyedóra múlva kezdődik. A festő nem az átmenetit, a múlandót ragadja meg, hanem 

az ideát, ami örök. De mégis az időtlenhez való hozzáférést a véges biztosítja. 

„A természetben lévő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát 

keressük” 64 A szakrális tájra Plesu szintén a festészet kapcsán érzett rá Tescani vidékén. 

Tájképfestők csoportját fi gyelte meg munka közben és elirigyelte tőlük, hogy 

a szabad ég alatt űzhetik szellemi foglalkozásukat. Hivatásuk azért megejtő, mert 

„megragadják a hely levegőjét. A levegő. Testetlen szerzemény, pára, amelyben érződjék Isten 

illata.” 65 

Hamvas lelkesedése Thoreau iránt letagadhatatlan, amikor a világtól való elvonulásáról 

ír. „El kell képzelni, hogy ez az ember java férfi korában, bár komoly iskolákat végzett , 

egy napon hátat fordított a civilizációnak, kiment a vadonba, fatörzsekből házat épített , vadászott 

, halászott , fát vágott , szántott , és egyedül volt két álló esztendeig.” 66 

Igen, kimenni, elvonulni, házat építeni és belső szobát nyitni az égre. A külső körülmények 

megteremtve. Senki sem vádaskodhat, hogy demonstratív lesz az imádság, 

hisz annak a magányban kell beérnie. 67 

Ha a közönség nem is kísért a meditáció és az imádság alatt , valami mégis eltéríthet 

a helyes felfogástól. Vila az imádkozó habitusok jellemzésénél nem csak a 

pozitívumokra tért, ki, de a veszély forrásait szintén részletezte. Az ösztönösen megérző 

típusnál felmerült két tényező, ami Hamvast érinti. Az egyik a lélek bugyraiba 

történő féktelen, partt alan és kontrolálatlan kalandozás. 68 Hamvas tisztában van a 

lélek sötét éjszakájának vonzerejével. Intő példaként sorolja azokat, akik odavesztek 

a kalandozás során: Hölderlin, Schumann, Baudelaire, Nietzsche, Gogol, Van Gogh. 

62 Picard, Max: A csend birodalma, 112-113. p. 

63 Hamvas Béla: Antik és modern tájkép in: A babérligetkönyv, 53. p. 

64 U.o. 55. p. 

65 Plesu, Andrei: Tescani napló, 15. p. 

66 Hamvas Béla: Thoreau in: A babérligetkönyv, 224. p. 

67 Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 33. p. 

68 Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 44. p.


Több helyen plasztikusan megfogalmazza, hogy mi vár azokra, akik elmenekülnek 

a valóság elől a meditatív lebegésbe. „…a határon nem túlmenni. Semmi tilosat meg 

nem érinteni. Aki az égi kenyeret mértéktelenül zabálja egyenesen a pokolba tart.” 69 A Karneválban 

pedig Márkus a túlvilági utazásról visszatért Bormester Mihály számára 

ad tanácsokat az élmény/tudás feldolgozására. „Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes 

lehunyt szemmel ülni, mialatt körülött e családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, 

forradalom, ö csak egyedül marad, önmagában, a benne lévő határtalan édes bizonyosság 

bódulatában.” 70 

A másik veszély, amivel az ösztönösen megérző típusnak szembe kell néznie, hogy 

elmosódnak benne az imádság és a meditáció határvonalai. Belekerülhet abba a tévedésbe, 

hogy imádság helyett mantrát, keresztyén elmélkedés helyet transzcendentális 

meditációt alkalmaz. 71 Hamvasnál ez a veszély valós. Meditációs objektumai között 

megtaláljunk Szent Anselmus, Aquinói Tamás, Bonaventúra, Johannes Fécampiensis 

egy-egy imádságát, Kempis Tamás meditációként induló és imádsággal végződő elmélkedését, 

valamit Cyprianusnak az imádkozáshoz írt útmutatóját. Ez felébresztheti 

bennünk a gyanút, hogy Hamvas nem tett különbséget a kett ő között . 

A spanyol hódító és a japán szamuráj sorsazonosságát elemezve kimutatja a tevékeny 

életük hátt erét. Francisco de Aldana és Toyotomi Hideyoshi aktivitásukhoz a 

szent magány, a szemlélődés forrásából merített ek erőt. A spanyol misztikus szerzőket 

elemezve Miguel de Molinosról jegyzi meg: „A nyugalom, más szóval a béke, ismét 

más szóval a hallgatás, vagyis az elmerülés, magány, meditáció, tulajdonképpen ima. Szótlan 

és lángoló sóvárgás Istenre.” 72 

Az sem vigasztalhat meg minket, hogy Hamvas számára a legnagyobb rang, ha 

valaki/valami meditációs objektummá válik. Néhány gondolkodó, mint Nietzsche 

vagy Hérakleitosz, tájak, de csínján, nők, élőlények óvatos mértékkel váltak meditációs 

társaivá egy életre. „Állandóan, gyermekkoromtól fogva szüntelen meditációs tárgyam 

volt Isten…” 73 

Lényeges sarokpontokat találunk, ami elválasztja az imádságot a meditáció nem 

keresztyén formájától. A keresztyén meditáció lehet az ima előkészítése. Sok esetben 

a meditáció átvált imádságba, ez egyébként Hamvas Naplójában tett en érhető. Viszont 

az imádság soha nem válhat meditációvá. 74 A keresztyén imádság élő kapcsolat 

Istennel, nem egyszerűen egy vágyott állapot vagy érzés. Ebből következik, hogy 

a szellem nem passzív, hanem aktív állapotba kerül. Nem ellazulás, hanem fokozott 

koncentráció. 75 Az elme kiüresítése nem a végcél, hanem az Isten befogadása előtt i 

állapot. Ezt is inkább helykészítésnek nevezzük, a minőségileg magasabb számára. 76 

A keresztyén elmélkedésnek célja Istent jobban megismerni, az akaratát sajátunknak 

69 Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium 57. p. 

70 Hamvas Béla: Karnevál III. 80-81. p. 

71 Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 44. p. 

72 Hamvas Béla: Santa soledad in: Hamvas Béla 33 esszéje, 214. p. 

73 Hamvas Béla: Faragott fejek in: A babérligetkönyv, 232. p. 


75 Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 198-199. p. 

76 Nigg, Walter: A misztika három csillaga, 87-88. p. 

15

PoLíSz 

tudni. Ehhez a legjobb irányzék az Ő igéje, ami a lélek sötét éjszakáján keresztül, 

mint fényes esthajnalcsillag vezet. 77 

Hamis az a felfogás, hogy az imádságot ki lehet váltani meditációval vagy szavak 

nélküli imával. „Ne akarjuk az Istennel való találkozást, a róla való gondolkodással helyett esíteni.” 

78 Hamvas nem csak koncentráltan meditált Istenről és néma fohászokat mondott 

, hanem megszólított a Őt, a legnagyobbat. Imádságaiban többek között Úrnak, 

Élő Szónak, Drága édes jó Atyának, Szerelmemnek, Jóságos mennyei Jézusomnak, 

édes Mesternek, Gondviselésnek, Teremtőnek szólított a. Dadogva, de beszélt vele, 

valahogy így: 

16 

„Hozzád minden erőmmel kiáltok és könyörgök, 

szenvedésemből, melyet magam idéztem s idézek magamra. 

Légy velem jóságos Jézusom, drága Megváltóm. 

A Te kezedbe ajánlom lelkemet, a Te szent kezedbe, 

hogy tégy velem, amit Te akarsz, Gondviselőm. 

A Te akaratod legyen meg, s nem az enyém, mindörökké. 

Ámen.” 79 

(Telkibánya, 2011. augusztus 8-21.) 

(Elhangzott az MRE Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén 

Debrecenben, 2011. augusztus 24-én, a szerk.) 

Irodalomjegyzék 

Biblia, Kálvin Kiadó, Bp. 1997. Bloom, Anthony: Az élő ima, Odigitria – Jel Kiadó, Bp. 2010. 

Böhme, Jakob: Christosophia – avagy a Krisztushoz vezető út, Kairosz Kiadó, Bp. 2009. Buji Ferenc: 

Az elfelejtett evangélium, Kairosz Kiadó, Bp. 2006. Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, 

az álom, Szent Gellért Kiadó, Bp. é.n. Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, Osiris Kiadó, Bp. 2005. 

Hankovszky Béla: Jézus és a Miatyánk, Petőcz Mihály Alapítvány – L’Harmatt an Kiadó, Bp. 2009. 

Hamvas Béla 33 esszéje, Bölcsész Index, Bp. 1987. Hamvas Béla: A babérligetkönyv – Hexakümion, 

Életünk könyvek, Szombathely, 1993. Hamvas Béla: Antológia humana, Medio Kiadó, 5. kiadás, 

1996. Hamvas Béla: Karnevál III. Medio Kiadó, Szentendre 1999. Hamvas Béla: Naplók I-II. Medio 

Kiadó, 2010. Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unikornis, Medio Kiadó, é.n. Hebb, 

Donald O.: A pszichológia alapkérdései, Trivium Kiadó, 7. kiadás, é.n. Hoolger Finze Michaelsen: 

Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, Kálvin Kiadó, Bp. 2006. Márai Sándor: Napló 

1984-1989, Helikon Kiadó, Bp. 2002. Nigg. Walter: A misztika három csillaga, Paulus Hungarus – 

Kairosz, Bp. é.n. Picard, Max: A csend birodalma, Kairosz Kiadó, Bp. é.n. Plesu, Andrei: Tescani 

Napló, Koinonia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000. Vila, Pablo Martinez: Imádság és lelkialkat, Harmat 

Kiadó, Bp. 2009 Folyóirat: Lyukasóra, VIII. évfolyam 12. szám, 1999. december, és X. évfolyam 

4. szám, 2001. április. Web: htt p://www.irodalmĳ elen.hu/node/6483,htt p://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.08/08.html, 

htt p://www.vigilia.hu/2005/8/daru.htm#1 

77 Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 195-200. p. 


79 Hamvas Béla: Naplók I. 25. p.

EGYÜTT JOBB! 

MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK 

ETNOKULTURÁLIS ROVATA 

VII. RÉSZ 

Magyarországi bolgárok 


Az „Együtt jobb” rovat létezésének második évébe lépünk. A német, lengyel, cigány, szlovák 

és horvát nemzetiségi irodalmak múlt évi bemutatása, illetve a „X. Kárpát-medencei Keresztkötődések 

Konferencia” keretében elvégzett első átt ekintés után folytatjuk a nemzetiségi 

irodalmakat bemutató sorozatot, az idei évben a bolgár nemzetiséggel kezdve a sort. 

A magyarországi bolgár irodalomra jellemző, hogy mind a Magyarországon született , 

mind a felnőtt ként Bulgáriából ideérkezett és letelepedett jelentősebb alkotók elsősorban a magyar 

nyelvet használják a bolgár helyett . Érdekes e jelenség magyarázata az e sajátos nemzetiségi 

irodalom világába bevezető tanulmányban. 

Köszönöm Szvetla Kjoszevának a bolgár összeállítás elkészítéséhez nyújtott konzultációs 

segítségét. 

Konrad Sutarski 

Szvetla Kjoszeva 

Az irodalom nyelve 

Még az irodalom legnépszerűbb meghatározásai is igényelnek bizonyos csoportosítást: 

nemzetiség, nyelv, történelmi időszak stb. alapján. Amikor nemzeti irodalomról, 

vagy nemzetiségi irodalomról beszélünk, szintén jelen kell lennie egyfajta 

csoportt udatnak: közös vonások, közösség, amihez szól, bármennyire is átírja ezeket 

a fogalmakat a mai kor. 

Az irodalom legfontosabb jele a nyelv, amelyen íródik. Ilyen értelemben könnyű 

lenne azt mondani, hogy azt, amit bolgárul írtak (függetlenül att ól, hogy Magyarországon 

vagy máshol) az a bolgár irodalom része, és az, ami magyarul íródik az a 

magyar irodalom része. Vajon nem változnak-e meg a nemzeti irodalomról alkotott 

fogalmaink most, amikor a területi elv messze nem a legfontosabb alkotóelem a világ 

elrendeződésében? Világos, hogy nemcsak azokról a szerzőkre gondolunk, akik 

egy meghatározott területen élnek. Még azokra sem, akik azonos nyelven írnak – 

mert mi is történik azokkal, akik nyelvet cserélnek? Vagy lakóhelyet változtatnak? 

Vajon Dimiter Dinev (Ausztria) és Ilĳ a Trojanow (Németország) nem bolgár írok is, 

függetlenül att ól, hogy németül írnak? Ugyanezt a kérdést fel lehet tenni a magyarországi 

bolgár írókkal kapcsolatban is, akik műveiket főleg magyar nyelven írják – 

Teodor Radevszky, Szvetoszlav Sztojcsev, Krisztina Hadzsipetkova és Toso Doncsev. 

De még előtt e, tekintsük át röviden hogyan refl ektálták a világot az első bolgár írói 

próbálkozások Magyarországon. A mai bolgárok a XIX. század végi és a XX. század 

17

PoLíSz 

eleji gazdasági emigránsok utódai. Az első önrefl exiós írások műkedvelők műve, az 

oral history az alapjuk, vagyis első kézből tájékoztatnak a bolgárkertészek életéről. 

Útt örő munkát végzett ebben a vonatkozásban Penka Csangova (1917–2011), a Pod 

Szlanceto na Ungaria (Magyarország napja alatt ) című könyvével (Szofi a, 1989). Az ő 

tollából származnak a magyarországi bolgár portrék is, amelyeket a Balgarszki veszti 

(Bolgár Hírek) 2004-es számaiban lehetett olvasni. Vannak nem publikált anyagai is, 

amelyek a magyarországi bolgárok számára, ha nem is irodalmi, de dokumentális 

értékkel biztosan rendelkeznek. 

Ezzel az önrefl ekciós vonallal párhuzamosan, olyan érdekes írói példával is rendelkezünk, 

amely tematikusan nem azonosul a bolgársággal. 1923-ban jelent meg 

Magyarországon egy novelláskötet kett ős címmel: Csipkerózsika fel akar ébredni/Az 

ember, aki tapsot érdemelt, a szerzők Lantos József és Dimitroff Dimiter. Dimitroff 

Dimiterről szinte semmi biztosat nem tudunk. A rövid bevezetőből, amit az újságíró 

Lantos József írt, tudjuk, hogy egy bolgár barátja elbeszéléseit fordított a le magyar 

nyelvre, hogy ez legyen az „első találkozásuk a magyar közönséggel”. (Részletesebben 

lásd: Haemus, 2010/1.sz. Kjoszeva Szvetla: Ki Dimitroff Dimiter?). Dimitroff 

Dimiter valódi személyisége ismeretlen marad, tele titokkal, legendával, amely minden 

irodalmi hagyomány kezdetén található. 

Úgy gondolom, ez a két irányvonal jellemzi a mai bolgár írókat is Magyarországon. 

Szvetoszlav Sztojcsev és Teodor Radevszky inkább kozmopolita gondolkodású, 

témáikban nehezen találunk olyant, ami tipikusan bolgár, műveikben távoli földeket 

és kultúrákat, illetve az absztrakt világát helyezik előtérbe. Krisztina Hadzsikosztova 

és Toso Doncsev egy inkább földhözragadt világot ábrázolnak, amely a körülött ük 

lévő emberek története, de éppen ezért élő és lüktető. Hajlandó lennék engedni annak 

a kísértésnek, hogy ezt a szerzők személyes történetével kössem össze. Amíg az 

első két szerző első generációs bevándorló, magának kell megtalálnia a helyét ebben 

az új világban, az utóbbi két szerző harmadik-negyedik generációs bolgár család leszármazott 

ja, akik integrálódtak a magyar társadalomba, számukra a bolgárság, az 

óhaza hozzáadott egzotikumot jelent a világlátásukban, szemmel láthatóan jelentős 

szerepet játszik a mindennapjaikban, de anélkül, hogy ez fájdalmas lenne, vagy pedig 

lemondásokkal illetve magányossággal párosulna. Amíg Doncsev eddigi munkáiban 

a bolgár inkább marginális maradt, csak hozzáadott couleur local a barokkos történeteihez, 

Hadzsipetkovánál szemtanúi vagyunk egyfajta elszámolásnak a múltt al, ami 

megtisztuláshoz vezet, és új perspektívákat nyit a szerző előtt . 

A másik érdekes jellemző, amit meg kell említenem, hogy mind a négyük számára 

a magyar az elsődleges nyelv, amin írnak. Függetlenül att ól, hogy Sztojcsev 

és Radevszky számára ez tanult nyelv, amit érett korukban sajátított ak el, imponáló 

ez az erőfeszítés, amivel a körülvevő világot ezen az új nyelven írják le. Sajnos, 

magyarországi bolgár szerzőkről nincsenek kutatások, melyek segítségével bepillanthatnánk 

írói laboratóriumaikba, ezért itt most egy másik, szintén külföldön író 

bolgárt idéznék, Dimiter Dinevet: „Ha idegen nyelven ír az ember, mindig a legközvetlenebb 

utat választja az adott eseményhez. Ha nincs miről mesélnie, ezt már a 

harmadik mondatnál észreveszi. Kevésbé tudja becsapni önmagát, mert az önbecsapás 

módszerei sem olyan tökéletesek, mint anyanyelven. A másik fontos aspektus, 

18


hogy idegen nyelven írva jött em rá, milyen kevés szóra is van szükség egy történet 

elmondásához. A bizonytalanság, amely állandó útitárs, fi gyelmesebbé tesz, és arra 

ösztönöz, hogy hosszabb ideig gondolkozz el minden egyes mondatodon.” (Biszera 

Dakova interjúja, liternet.bg) 

Hadzsipetkovánál és Doncsevnél, függetlenül att ól, hogy mindkett en tökéletesen 

birtokában vannak a bolgár nyelvnek, visszafogott ság érezhető e nyelv használatával 

kapcsolatban. Az önfordításról sok érdekes gondolat van forgalomban, de sajnos, 

íróinkkal kapcsolatban nem tudom gazdagítani ezek sorát, mivel ők ódzkodnak 

att ól, hogy írásaikat maguk fordítsák le. Több magyarországi bolgár íróval dolgoztam 

írásának fordítása kapcsán. Érdekes az, hogy bennük élnek jellegzetes, talán 

gyerekkorból hozott sajátos bolgár kifejezések, amelyeket átültett ek magyarra (főleg 

idiómákra és frazeologizmusokra gondolok), ezért fordításnál nagyon fontos a 

közvetlen együtt működésük ahhoz, hogy a szöveg minél teljesebben érvényesüljön 

bolgár nyelven is. 

Vannak bolgár írók Magyarországon, fórumunk is van, amely helyet ad nekik – a 

Haemus folyóirat, amely már 20 éve ad ott hont a bolgár kultúrának itt , Magyarországon. 

Túlzás lenne azonban bolgár irodalomról beszélni Magyarországon (Doncsev 

Toso: A magyarországi bolgárok irodalma. Kisebbségkutatás. 2008/3). Beszéljünk inkább 

írókról, akik kapcsolatban vannak a bolgársággal, és maguk ismerik el a közösséghez 

való tartozásukat, függetlenül att ól, hogy ez tükröződik-e vagy sem közvetlenül 

alkotásaik témájában. 

(Genát Andrea fordítása) 

Dimitroff Dimiter 

Doktor Manoli 

(részlet) 

Manoli, a fi atal falusi tanító nem tudott aznap éjjel aludni. Szinte hallani vélte még 

anyja szívet tépő zokogását. Lelki szemei előtt újra végigvonult a temetési szertartás, 

amelyen örökre búcsút kellett vennie szeretett öccsétől, att ól a drága, kedves fi útól, 

aki lelkileg is hozzátartozó, igazi testvére volt. 

– Talán jobb így neki, – mondott a magában. – Mi is várt volna rá az életben? Csak 

a nélkülözés és tengődés fájdalmasan színtelen napjai. 

Szemei előtt föltűnt öreg, őszfejű apjának megtört alakja, aki egy hosszú, munkában 

eltöltött élet alkonyán nehéz robott al kínozza fáradt testét, hogy száraz kenyeret 

tudjon jutt atni nagyszámú családjának. 

– Ez legyen az én sorsom is?! – tört ki lázadó keserűséggel. – Nem! Azért sem! Határozta 

el magát. Kitör innen a kilátástalan tengődés rett enetes völgyéből, és elindul 

vakmerően, dacosan oda, ahol több reménnyel int felé az élet. 

Így történt, hogy Manoli, néhány koplalással megtakarított fi llérrel a zsebében, 

megjelent a fővárosban. 

19

PoLíSz 

Szinte fanatikus szenvedéllyel vetett e rá magát az orvosi tudományokra, és amikor 

az egyetemet elhagyta, nemcsak egy szépen kiállított diplomát, hanem gazdag, 

alapos képzett séget vitt magával. Szeme előtt csak kitűzött célja lebegett , amelyen 

túl semmi sem érdekelte. Hosszú évekig élt így zavartalanul, amikor új változást 

hozott életében egy asszony. 

Állami tisztviselő özvegye volt. Szegényesen éldegélt szűkre szabott nyugdíjából. 

S még ebből is nagyon gyakran volt kénytelen drága orvosságra költeni. Manoli orvost 

sokszor fölkereste, aki – mint többi ingyenes betegeit – őt is gondos lelkiismeretességgel 

gyógykezelte. 

Az özvegyasszony egyik látgatása alkalmával üresen találta az orvosi rendelőt. 

Másnap újra megjelent, és bár a többi várakozók már eltávoztak, ő továbbra is ott 

maradt. Egyszer csak látja, amint a szomszéd szoba ajtaja kinyílik, és megjelenik 

sápadtan Manoli. 

– Doktor úr, ön beteg?... Miért nem szólt nekem? És ilyen egyedül van. Ennyire elhagyatva. 

Kérem, szerezze meg nekem azt az örömet, hogy hálából a maga végtelen 

jóságáért, egy kicsit törődhessem magával. 

Ett ől az időtől kezdve, odaadóan ápolta az özvegy a beteg orvost. Az együtt lét 

közelebb hozta őket egymáshoz. Az asszony megismerte a férfi egész életét és óvatosan, 

de annál céltudatosabban arról igyekezett meggyőzni őt, hogy csak úgy töltheti 

be nemes hivatását, ha van egy méltó társa, aki gondját viseli, és mindenben segítségére 

szolgál. Az orvos sokáig küzdött magában. Att ól tartott , hogy ha a nőnek beleszólása 

lesz az életébe, akkor más irányba fogja eltéríteni. De megnyugtatt a magát 

avval, hogy a nő szívbajos, akinek nyugodt, csendes életre van szüksége s így nem 

fogja kívánni tőle, hogy a többi emberek üres, szórakozást, léha örömöket hajszoló 

életét utánozni. 

Szóval, a kötelességének élő, egyedül járó, elzárkózott férfi feleségül vett e az özvegyet. 

Manoli doktor ezután sem változtatott eddigi életmódján; sőt ha lehet, még nagyobb 

buzgalommal folytatt a azt. 

Az asszony kezdetben még megelégedett en alkalmazkodott urához, később 

azonban mind erősebben jelentkezett lelkében a vágy, hogy barátnőit és az ismerős 

asszonyokat utánozza. Egy nap a férje azon lepte meg, hogy divatlapot forgat. Úgy 

tett , mintha nem vett volna semmit észre. 

Azt azonban tényleg nem vett e észre, hogy a nő elővigyázatosan többször beszélt 

vele a színházakról, a hangversenyekről, a mulatságokról; több gondot fordított 

maga és férje öltözködésére s hízelkedve, ravasz női fortélyokkal mind biztosabban 

haladt a célja felé. Úgy látszott már, hogy tényleg sikerült is neki Manoli szigorúan 

megállapított életmódját megváltoztatni. 

Eljött végre egy este, amikor mindkett en elegánsan kiöltözve készülődtek egy 

mulatságra, amelyen való megjelenésük föltétlen szükségességét a feleség ragyogó 

dialektikával és gyöngéd kedveskedéssel bizonyítgatt a. Már a kilincsen volt a nő 

keze, amikor az ajtó sebesen föltárult és egy szegényesen öltözött asszony lépett be: 

– A fi am megint nagyon beteg – szólott felindulástól remegve –, bocsásson meg 

doktor úr… Kérem, segítsen rajta… 

20


Evvel összeesett az orvos lábai előtt . 

Manoli doktor végigsimított a a homlokát. Ránézett a feleségére. 

– Én nem mehetek ma el. Sem ma, sem máskor… Látja… érdekes… tudom, maga 

most el szeretne vinni engem. Máma és holnap és mindennap. Nem maradna idő 

kutatásaimra. Szegény ember vagyok, gazdagokat kellene kezelnem, hogy győzzem 

a kiadásokat. Föladnék fokozatosan mindent, amiért eddig éltem. És ezt maga tenné 

velem, aki két évvel ezelőtt ugyanígy jött hozzám, mint most a szerencsétlen. 

Az orvos közben fölemelte a beteget a műtőasztalra, kigombolta annak ruháját, 

ráhajlott a szívére és gondosan végig vizsgálta. 

– Az asszonyt ismerem, gyönge a szervezete. Itt komolyabb baj nincs. Hamarosan 

magához fog térni. De… ne zavartassa magát, ha menni akar… Választhat! Elmegy 

szórakozni, vagy itt marad ennél az asszonynál, amíg én megnézem, mi van a kisfi 

ával. 

Az asszony mereven állott a helyén. Arca sápadt, az ajka remeg. Hirtelen ledobta 

magáról a selyemköpönyeget, amely elhalóan lágyan zizegett , mintha erős kéz szorítása 

alatt színes virágok szirma halna meg. Fehér köpönyege után nyúlt és várakozó 

némaságban határozott an csengett a hangja: 

– Maradok! 

Radevszki Teodor 

Hobby 

(részlet) 

Jobb híján a verőfényes téren álltam, és néztem a monumentális szoborcsoportot. 

Vagy egy tucat jobb sorsra érdemes fi gura néma nyögések közepett e hatalmas sziklát 

húzott . A munka dala – ez volt e mű költői címe. Buenos Aires egyik nevezetessége. 

Egymagamban voltam, és unatkoztam. Leroskadtam egy padra. Nagyon meleg 

volt. Ilyenkor a legvédtelenebb az ember. A képtelen gondolatok pedig csak arra 

várnak, hogy megostromolják képzeletünket. Mint most is. Tiszta őrület! Vajon a 

hajószakács barátom képes-e elbeszélgetni ezekkel a kőfejű fi gurákkal? Hobbiból. És 

mi lenne, ha én is megpróbálnám? Igaz, semmi tapasztalatom nincs, de úgyis csak 

játék az egész. Közelebb léptem, és körülnéztem. Sehol senki. Lehet kezdeni: 

– Hé, hova cipelitek ezt a követ? – kérdeztem hangtalanul. 

Az élen álló felemelte madárürülékkel koronázott fejét, és rám nézett . 

– A célhoz! – válaszolta. – Egyébként ez nem kő, hanem egy nemes eszme jelképe; 

de különben is, mi köze hozzá? Netán ön is a szimbolikus kompozícióhoz tartozik? 

Tetszeni akartam. Kinek, máig sem tudom! Így szoktam meg. 

– Egy valódihoz, de nem mindegy? Csak azt akartam kérdezni: merre van a cél? 

– Előtt ünk. 

– S hogy kerültök oda? 

– Egyszerűen. Mindig előre kell menni. 

– Mikor értek célhoz? 

21

PoLíSz 

– Azt mondták, nemsokára. 

– Mikor mondták ezt nektek? 

– Amikor megszűnt a hegy, és helyett e megalkott ak bennünket. 

Meg voltam lepve a riporteri teljesítményemtől. 

– És amikor megérkeztek, mire használjátok majd ezt a követ? Pardon, kőbe vésett 

eszmét. 

– Eszme, kőbe vésett szimbóluma – kĳ avított . – Építéshez. 

– Mit fogtok építeni belőle? 

– Egy ennél is nagyobb új talapzatot. 

– Az minek? 

– Mert ezen nem férünk el. 

– Miért? Mire gondolsz? 

– Mert közben a fenti eszme is növekedni fog. Elmélet lesz belőle. 

– Ez lenne a cél? 

– Nem. A végső cél: a tökéletes szimbolikus ideológia. Egyszerűen helyet cserélünk! 

Önök a szimbólum, mi a valóság. 

– Van ennek értelme? 

Valahonnan hátulról egy lihegő hang ingerülten közbeszólt: 

– Ide fi gyeljen! Mi, ásványfi gurák, akár tetszik, akár nem – mert nekem sem –, a 

maguk félre értett libidójának egyértelmű áldozatai voltunk. Évezredeken keresztül 

mi magyarázgatt uk pironkodva meddő erőlködésüket. De ahelyett , hogy fecsegne, 

nem lenne jobb, ha idejönne, és húzná a kötelet?! Ideje megszokni! 

– Nono! Lassabban a testt el! – kezdtem hátrálni. – Mivel vádolnak? 

– Hogy kaparással kikaparták a hegy méhéből a valóságosat, és szimbólumot faragtak 

belőle. 

22 

Villánykövesd


– Nem faragtam semmit… Én csak egy turista vagyok… és a melegtől egy kissé… 

– hebegtem. Úgy tűnt, mintha le akarnák tenni a kötelet, és le akarnának szállni a 

talapzatról. Futásnak eredtem. 

– Ezen a bolygón már régóta mindenki turista, de nem sokáig! – kiabáltak utánam, 

és kifütyültek. 

A tér szélén megálltam, és visszafordultam. Nem att ól féltem, hogy az elmeszesedett 

, kőlábú eszmehordók utolérnek, hanem – ha elhagyják a talapzatot és szétszóródnak 

a közeli parkba – hogy engem fognak megvádolni egy szimbólum életre 

keltésével, ami egyenlő az istenkáromlással. Mert köztéri illúziókkal klónozási kísérleteket 

végezni bűn. Szerencsére nem történt semmi. Szimbolikus dalra fakadtak, 

és folytatt ák szimbolikus útjukat. 

Játszadozó gyerekek megrázták a padot, amelyen ültem. Úgy tűnik, elszenderedtem 

egy kicsit. Riadtan felkaptam a fejemet, és körülnéztem. Semmi. Csak a remegő 

forróság és a szoborcsoport monumentális délibábja… 

Doncsev Toso 

Esmeralda és a megtaposott fátyol 

1954 tavaszán a Budapest-Gödöllő-Hatvan-Gyöngyös-Eger buszjáraton ifj abb 

Varsádi László egy csinos lány mellett kapott helyet, akinek kisméretű bőröndjét udvariasan 

az ülések felett i csomagtartóba akarta tenni, ám a fi atal teremtés tiltakozott , 

végül némi évődő huzakodás után, vérvörös arccal engedett a szelíd erőszaknak. 

Lacikának e kis incidens ellenére sikerült szóba elegyednie Hevesi Nellikével, sőt 

kikönyörögte a lány címét és munkahelyének telefonszámát egy jövendő randevú 

reményében. A fi atalok megtetszett ek egymásnak, és az unokafi vérem hamarosan 

bemutatt a nekünk szíve választott ját. 

1955 júniusára tűzték ki a menyegzőt, a polgári a XII. kerületi tanács anyakönyvvezetője 

előtt zajlott le pénteken, a templomi esküvőt pedig vasárnapra tervezték 

Gyöngyösön, mert az egyházi áldást az állásuk miatt a munkahelyükön titokban 

kellett tartani. Nelli a Tervhivatalban dolgozott titkárnőként, Laci meg üzemmérnökként 

a Magyar Optikai Műveknél. A menyasszony úgy döntött , hogy ahhoz 

hasonló ruhát csináltat, mint amilyet talán Rita Hayworth viselt egyik utóbbi fi lmjében: 

vagyis hosszú, sűrű fátyollal lefedett en megy az oltár elé, és csak a szent esküt 

követően, immár feleségként hajtja fel a kandi tekintetek elől védő csipkeleplet, 

hogy még bámulatosabb legyen a hatás és a meglepetés a násznép előtt . 

Mindenkinek tetszett az ötlet, csak az anyós, Manci néni makacskodott kitartóan. 

Amiatt aggódott , hogy a népek még azt hiszik, hogy fi a, a pesti mérnök úr valamiféle 

csúfságot vezet az oltár elé, azért van sűrűn lefátyolozva. Hiába magyarázták a megdöbbentés 

előnyeit, hiába győzködték mindenről, nem engedett a negyvennyolcból, 

azt akarta, hogy már a bevonuláskor ájuldozzon a tömeg Kornélia szépsége látt án. A 

vita Manci néni érthetetlen csökönyössége miatt annyira elmérgesedett , hogy Nellike 

a földhöz csapta a fátylat, megtaposta és kĳ elentett e: ha az ő esküvőjén még a meny- 

23

PoLíSz 

asszonyi ruha tekintetében is az anyósa akarata érvényesül, akkor ő márpedig nem 

lesz Varsádiné Isten szent színe előtt . Manci néni elájult, vagy legalábbis jól mímelte a 

rosszullétet, ezért a férje meg a fi vére felesége a hálóban ápolták, a vőlegény a zokogó 

menyasszonyt a fürdőszobában vigasztalta, úgy, hogy a végén neki is csupa rúzs lett 

az arca, apám és anyám az örömapát és örömanyát az ebédlőben puhított a, Ica pedig 

fogta a meggyalázott és megkoszolódott fátylat, és a verandán levő asztalnál ollóval 

megkurtított a, hogy láthatóvá váljon a menyasszony szép, szabályos szája, és csak az 

orrát és a szemét takarja a csipke. A kényes varrónői feladat ellátása után bement a 

hálóba, és azt mondta fojtott , de indulatos hangon a sógornőjének, hogy ha eddig 

nem kapott még két egyforma jólirányzott pofont a férjétől, ami nagyon hiányzott már 

neki, akkor ő tépi meg a frissen ondolált frizuráját, és szénás szekérhez fog hasonlítani 

a feje, de akkor is elmegy az Isten házába, mert nem teheti tönkre két szerető szív boldogságát, 

nem csinálhat világbotrányt az egész város szeme látt ára. 

Szombaton, amikor mi, gyerekek, Ica nénivel megérkeztünk, egészen más volt még 

a hangulat, minden olyan örömtelinek ígérkezett . Ica néni bocsánatot kért Mancikától 

a régi sok sértés miatt , mert ugyan kibékültek apámék esküvőjén, de azután is folyton 

piszkálta, ugratt a, gúnyolta azzal a csípős nyelvével gyerekkori jó barátnőjét. Most 

mindenkiben túláradt a szeretet, és a sógornők egyesült erővel, jókedvvel sütött ek, 

főztek, készített ék a lakodalmi ebédet. Este a kertben a sárgabarackfa és a fészer között 

kihúzott függöny előtt , az alkalomra eszkábált emelvényen a szűkebb rokonság 

részére Ica néni meg Laci bácsi újból eljátszott a a Notre Dame-i toronyőr nagy jelenetét, 

ám ez nem olyan érzelmesre sikeredett , mint az egykori ősbemutató. A hasunkat 

fogtuk a nevetéstől, ahogy Ica néni kényeskedő, selypítő hangon, felcserélt szerepben 

szerelmet vallott a felismerhetetlenségig eltorzított púposnak. Aztán még fürdőruhára 

vetkőzve és hosszú parókában előadtak egy részletet, a Tarzán megmenti a szőke szépséget 

című, saját egyfelvonásos darabjukból, végül Laci bácsi – németül, egy csukaszürke 

tiszti kabátban, horogkeresztes karszalaggal – kirobbanó sikerrel utánozta Hitlert, 

mert külsőleg hasonlított rá: ugyanolyan légypiszok bajuszt viselt az orra alatt , s most 

ugyanúgy a szemébe lógott a homlokára nyalt haja, mint a Führernek. 

Vasárnap éjjel a menyasszonytánc után kiújult Manci néni derékzsábája és emiatt 

ágynak dőlt, hétfőn Ica néni az ifi asszonnyal kett esben mosogatt a el az ötvenfős násznépről 

reájuk maradt szennyes edényt. Manci néni Ica nénénkkel ellentétben sohasem 

szólt egy rossz szót sem az ángyáról nekem meg a nővéremnek, amikor minden nyáron 

egy hónapot lenyaraltunk náluk, és hétköznap esténként a szokásos kártyapartnerek 

helyett velünk játszott ak rablórömit, vagy az esti kamilla tea és rakott palacsinta 

mellett a régmúlt időkről anekdotázgatt ak. A számtalan sértést és bántást magába fojtott 

a, éveken át dédelgett e, de mint később kiderült, sohasem felejtett e el, és sohasem 

bocsátott a meg. Az anyós és a meny kibékült egymással az első unoka megszületése 

után, a másodiknál, a trónörökös világra jött ekor, pedig szinte már felhőtlenné és szeretett 

eljessé vált kett őjük kapcsolata is. Évek múltán már Manci néni maga is úgy hitt e, 

hogy a fátyolos ötlet tulajdonképpen a sógornőé volt, Ica szorgalmazta minden áron, 

mindenki tiltakozása ellenére, ki nem élt színésznői ambíciói miatt . 

24 

(Részlet a szerző „Ica néném elátkozott boldogsága” c. regényéből.)

Sztojcsev Szvetoszlav 

Fecske, ezüstfénynél 


Fönt a fészekben éhes fi ókák. Csiripel a kismadár. Lent a mélyben összetört fecsketojás. 

A természet lutrĳ a. Az ösztönös árulás, az élet diadala. Melyiket dobja el? A 

fölöslegeset. És melyik az?… Repülj, repülj madárka! 

Holdfényes éjszaka, rossz álmokkal. Gyereksikítás, aztán újra csönd. Botladozó 

léptek, ĳ edten dolgozó szív, pislogó, nem látó tekintet. A kislány kikászálódik az 

ágyból, és az ablak felé indul. Mögött e nyílik az ajtó: 

– Mi baj, lányom? 

A kislány a holdat nézi, a csillagos eget. 

– Félek, anyu! Nézd meg azt a csillagot, ott ! Ott lakik Júdás. 

Képcsarnok 

Poros, pókhálós padlás. 

Régi fényképalbum megsárgult képekkel. 

A megörökített múlt. 

Az egyiken – fi atal, simaarcú katonatiszt. 

A másikon – fi atal házaspár. 

A harmadikon – két mosolygós gyerek, fi ú és lány. 

A következőn – peregnek az évek – két öregember, férfi és nő. 

Sok-sok kép, sok mosolygós gyerekkel, kislányok és kisfi úk. 

Az utolsó képen – egy szőke hajú lány, szeme szomorkás és kérlelő, ajka félreérthetetlen 

szavakat formál: „Apa! Nekem is lesz mostohám, ha anya meghal?” 

Katt an a fényképezőgép, vakító fény; és minden olyan szép és emberien igaz. 

Hadzsipetkova Krisztina 

Élet Poliban 

(részlet) 

Falun az ismeretlenek kifi gyelésének menete volt. Ez is egy volt azok közül a rítusok 

közül, amelyek Polira olyan nagymértékben jellemzőek voltak. Az öreglányok 

csapatokra oszlott ak, és így követt ék nyomon az áldozatot. Volt, aki biciklivel, volt, aki 

a padon ülve, de mind egyetértett ek abban, hogy tudni kell, ki az az idegen és mi a célja. 

Általában, amint elhaladt az illető, már elkezdődött a hangos találgatás arról, hogy 

ki lehet, mit keres itt , a bátrabbak pedig utána is szóltak néhanapján, hogy „Hé, kinek 

az unokája vagy, kislány?” De ez volt a ritkább eset, általában csak a találgatás volt 

az, ami Poliban, akárcsak az ópium, szenvedéllyé vált ezeknek a nőknek az életében. 

25

PoLíSz 

Gizi mama és Kincses, mire odaértek a tett színhelyére, ahol az idegen elhaladt, már 

nem találtak senkit. Tanakodtak egy ideig, hogy mi történhetett , majd úgy döntött ek, 

hogy utánamennek a dolgoknak, és elsétálnak a falu központjáig. 

A falu központjában egyébként mindig zajlott az élet. Rengeteg kocsma volt, a Régi 

Étt eremben pedig esténként műsor és néhanapján még élőzene is ment. Olyan volt ez, 

mint egy kulturális központ, ahol ha valaki tudni akart valamit, idejött , ide, ahol a történetek 

megszülett ek, és ahol ugyanezek a történetek ugyanolyan hamar el is felejtődtek. 

Gizi a térre érve, hamar megpillantott a fő pletykatársait, odasietett hát, majd gyorsan 

megkérdezte: 

– Na, mit tudtatok meg? Ki volt az idegen? 

– Koljo új felesége. 

– Kié??? – szólt Kincses mama, aki épp akkor ért oda. Meglepődött , hiszen Koljo a 

testvére volt. Tudta, hogy sok nő volt a férfi életében, ezt soha nem is tagadta, az ördög 

vigye el, de ez már a nyolcadik feleség volt, aki az évek alatt megjárta Koljo ágyát és a 

falut is egyaránt. 

– Most hozta a szomszéd faluból… – szólt az egyik bajszos, Kincsesre nézett , majd 

sejtelmesen hozzátett e. – Abból a faluból… 

– Fúúúúj… – ordított Gizi, aki nagyon jól tudta miféle népség lakja a másik falut. 

Mocskosak és büdösek voltak, állítólag, mert hát látni még senki nem látt a őket. 

– Ez már a nyolcadik… Vajon mikor üldözi el innen? – folytatt a Gizi halkan. 

Kincses mama még mindig nem szólt, volt annak már vagy húsz éve is, hogy összeveszett 

testvérével, az okát már nem tudta, de arra emlékezett , hogy dühös volt, sőt, 

őrjöngött , s amikor kiejtett e ezek után Koljo nevét, soha nem felejtett e el hozzátenni a 

„pokolba vele” nem éppen baráti kifejezést. Főleg erről volt híres Kincses mama, erről 

a kifejezésről és arról, hogy soha nem mulasztott a megtenni ezt, amint mihaszna öccse 

szóba került szerelmi életének kudarca révén. 

– Hogy nem szégyenli magát… – bukott ki végre belőle a szitkozódás. – Koljo, te 

idióta… – hallgatott el. 

Ebben a pillanatban az öreglányok szinte megmerevedtek. Egymásra néztek mintha 

valami történelmi eseménynek lett ek volna szem- vagy inkább fültanúi. Új pletyka 

született , Kincses mama nem tett e hozzá a híres mondatot, micsoda újság, meredt a 

semmibe Gizi, és fejében már különféle változatok születt ek arról, hogy fogja ezt majd 

mesélni holnap és majd azután is, mikor álmodozásából felverték az ismerős, rongyosra 

használt szavak. 

– A pokolba vele… – mormogta Kincses, és ezzel a köd elszállt. Csönd és mély 

sóhajok váltakoztak. Minden véget ért, és az öreglányok fellélegeztek. Minden a régi 

volt újra. 

Már esteledett , mikor Gizi búcsút vett , és elindult ott hona felé. Kincses mama is 

úgy döntött , hazamegy a férjéhez, elmeséli neki a történteket és felvidítja őt egy kicsit. 

Az ismerős úton haladt, és az út végén pedig már meg is pillantott a a nagy házat, 

a kis udvart, az ott hont. Ez a föld jelentett neki mindent, szeretett itt élni. Csak azok 

a rusnya fák ne lett ek volna, amik a házát takarták, csak azokkal nem volt kibékülve 

sehogy sem. 

26


Ezek ugyanis a focipálya részei voltak, amely pont a házuk előtt volt, ezektől a fáktól 

és bokroktól övezve, akár egy romantikus regényben. 

Kincses mama viszont nem szerett e a dajkameséket, és igen zavarta ez a sok zöld 

szín, és a szomszéd is, az Icso, aki éjszakánként rendre ott aludt a stadionban, valamelyik 

fa alatt , mivel szent meggyőződése volt, hogy a rétet az UFÓ-k használják piszkos 

kis földöntúli ügyeik rendezésére. 

Így hát Icso, akár egy kitartó keresztes lovag, puskával és pálinkás üveggel indult 

neki a vadászatnak éjjelente, a lakók kis örömére. 

Kincses mamát is gyakran felverte a puska éles hangja, de döglött galambokon kívül 

soha nem találtak egyebet a hírhedté vált helyszínen. 

– Itt járt a Sztefk a… – szólt Iván, amint felesége belépett az ajtón. 

– Mit akart a szégyentelen? 

– Húst kölcsönbe, de elküldtem… 

– Jól tett ed! – bólintott Kincses, aki ki nem állhatt a az asszonyt. 

Sztefk a régen lányának, Kátjának a barátnője volt, de már fi atalként is romlott teremtésnek 

számított . Nevelőszülei sokszor szégyenkeztek szerelmi ügyei miatt , és 

mert híressé vált az „egy italért bármit” kifejezése kapcsán. Majd férjhez ment, szült 

pár gyereket, régi nagy szépségéből pedig nem maradt mára semmi. Rohadtak a fogai, 

nem szeretett fürödni, és a rosszmájúak szerint a teheneivel aludt magányos estéken, 

mikor férjének a városban akadt dolga. 

– Elfogyott a Marika pálinkája, amit a múltkor hozott – szólt Iván, és Kincses mama 

tudta mi a teendő ilyenkor, de előtt e elmesélte férjének, mi minden újdonság történt 

vele, amióta korán reggel elváltak. 

Marika egyébként híres volt ízletes rövid italairól és a még rövidebb rövidebb eszéről. 

Húsz éve ugyanis az asszony megcsalta férjét, az öreglányok kiszagolták, majd 

zsarolni kezdték vele. Azóta is sakkban tartják a bolondot, amint kifogy a készletük, 

vagy csak megszomjaznak. Kincses mama sem a boltban járt, ha pálinkázni támadt 

kedve, hiszen csak elejtett pár megjegyzést Marikának, kétszer megnyomta a hűtlen 

szót és máris a fi nom nedűvel tért haza, diadalitt asan a ténytől, hogy még húsz év után 

is képes erre a csodára. 

Mire Iván végighallgatt a feleségét 

és a legújabb fejleményeket, 

beesteledett és sötétség 

borult Polira. 

Ezek után, mint mindig, az 

öreg megetett e a csirkéket és 

elrendezgett e az udvart, majd 

Kincsessel nyugovóra tért, csókot 

váltva, összebújva a meleg 

dunyha alatt , várva az új napot, 

a holnapot… 

Venezia 

(részlet) 

27

PoLíSz 

28 

A magyarországi bolgár szerzők életrajzai 

Kjoszeva Szvetla 

1955-ben született Bulgáriában, Dimitrovgrádban. 1979-ben szerezett diplomát a Szófi - 

ai Tudományegyetem történelem-fi lozófi a szakán. Magyarországon 1984-ben telepedett le. 

1996-ban jelent meg Vízszintes függőleges című verseskötete. Több mint 20 éve mai magyar írók 

műveit fordítja bolgár nyelvre (Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai 

László, Kukorelly Endre, valamint Füst Milán, Nagy László etc.). 

1996-tól felelős-, 2001-től főszerkesztője a Haemus bolgár–magyar társadalmi és kulturális 

folyóiratnak. 

Dimitroff Dimiter 

Életrajzi adatai ismeretlenek, valószínűleg a XIX. század végén született . 1923-ban jelent 

meg Budapesten, Lantos József magyar újságíróval közösen kiadott , kett ős című Csipkerózsika 

fel akar ébredni/Az ember, akinek tapsolni kell című elbeszéléskötete. Dimitroff írásait Lantos ültett 

e át magyarra. 

Radevszki Teodor 

(1931–2008) fi lmrendező és író. Bulgáriában született , de Magyarországon vált ismert alkotóművésszé, 

mivel majdnem ötven évig élt itt . Több, mint 200 dokumentumfi lmet készített , 

nagyrészt az MTV-nek. Munkáival több nemzetközi díjat nyert. Két elbeszéléskötete jelent 

meg: a Szigetlakók (1999–2000) és A 2003 éjszaka meséi (2004). Mindkett őt két nyelven adták ki, 

Bulgáriában és Magyarországon. 

Doncsev Toso 

Szociológus, a szociológiai tudományok kandidátusa. Budapesten született 1944-ben. 

Egyetemi tanulmányait a budapesti ELTE-n bolgár–orosz szakon végezte. 1991–98 között a 

Bolgár Művelődési Ház igazgatója. 1995–98 között a Bolgár Országos Önkormányzat elnöke. 

1998–2000-ig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke. Jelenleg magyar diplomata, 

a Magyar Kulturális Intézet igazgatója Szófi ában. 1991–96 között a Haemus főszerkesztője. 

Könyvei: Új idők bolgárai (tanulmányok, esszék, 2001), Ica néném elátkozott boldogsága (családi 

regény, 2006), A kun hercegnő (elbeszélések, 2008). 

Sztojcsev Szvetoszlav 

1959-ben született a bulgáriai Gabrovóban. A szegedi egyetem magyar–fi nn szakán szerzett 

diplomát 1985-ben. 1990-ig újságíróként dolgozott Szófi ában. Azóta Békéscsabán él. A 

Heti Mérleg című városi lap főszerkesztőjeként több éven át dolgozott . Első kötete, rövid fi lozofi 

kus prózaírásaival, Gondolkodó lét címmel jelent meg 1994-ben, a bolgár nyelvű válogatás 

1996-ban a Kandallótűz címet kapta. 1999-ben jelent meg újabb válogatás, a Hajnali ösvények. 

Hadzsipetkova Krisztina 

1984-ben született Budapesten, egy hegyvidéki, Polikraiste nevű, kis bolgár falúból származó 

kertészcsaládban. A Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Karán szerzett 

diplomát. A Poli cimű elbeszéléskötete 2007-ben jelent meg Budapesten.

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET 

ÚJRAFELFEDEZÉSE III. 

Ha ez a könyv ötven évvel korábban, 

Ibsen Henrik úr műhelyéből került volna 

ki, sokkal nagyobb szerepet kapott 

volna benne egy bizonyos tárgy, talán 

még a zavarba ejtően tömör címet is e 

tárgy nevével cserélte volna föl szerzője. 

A fontosságában lejjebbszállított , de kegyelemből 

megtűrt tárgy: az ébresztőóra 

(Németh László szóhasználatában már 

csak: vekker). Jelkép az óra, s mint ilyen, 

elmond sok mindent azon dolgokról és 

személyekről, akikkel kapcsolatba kerül, 

vagy még inkább: csak ketyeg a maga 

jelképiségében, és egy sor dolgot el sem 

kell mondania. 

A Bűn kétségkívül a nagy Németh 

László regények közül való, vagy helyesebb 

úgy fogalmazni: beleillik, betagozódik 

a nagy regények közé. Azért 

persze nem ilyen egyszerű ez, mert hogyan 

lehet négy sziklaszirt közé ötödikként 

beilleszkedni, különösen, amikor a 

sziklák közül még csak egy áll a helyén. 

Konkrétabbra fogva a szót: a Bűn majd’ 

ugyanannyira kilóg e sziklasorból, mint 

amennyire közéjük tartozik, de a legfontosabb 

szempontból mégis egyenértékű 

velük: a leírtak hitelében, az ábrázolás 

megszenvedett mélységében. 

A Bűn ugyanabból az alapból sarjad, 

mint a Gyász, amelyet megírása időrendjében 

követ (a Gyász: 1935, a Bűn: 1937). 

Csakhogy, amíg Kurátor Zsófi mindvégig 

a maga dunántúli falujában, módos 

középparaszt özvegyként vívja – a 

Lukáts János 

Bűn és bűntudat 

(Németh László: Bűn) 


halálon is győzve – a maga küzdelmét, 

addig Kovács Lajos már a regény elején 

kirepül ebből a fészekből. Zsófi benne él, 

természetes közeg számára a falu, a föld, 

a család, Kovács Lajos nem él benne, az 

ő számára mindez elveszíti éltető erejét, 

egyszerre számon kérő és támogató jelenlétét. 

Lajos valójában nem kiszakad 

környezetéből (még ha ott honról szökve 

távozik is), nincs valóságos, kényszerítő 

társadalmi erő, ami kivetné Abafalváról. 

A rokonok kegyelemkenyere, a nővére 

sikeres budapesti (rózsadombi!) munkába 

állása, a katonatárs felszínes ígérete, 

– de valójában a szűknek érzett falu, a világlátás 

igénye, vagy még inkább: valami 

generális rossz közérzet indítja útnak 

Lajost a város felé. A kicsinyke saját föld, 

a szőlő, mint reménybeli örökség, mindez 

inkább dédelgetett álom, ami azonban 

nem olyan erős, hogy maradásra bírja. 

Abafalván Kovács Lajos egy a helyben 

megélő-kallódó parasztfi úk közül, 

kiszakított sága-kitaszított sága Budapesten 

mutatkozik meg a maga ĳ esztő méreteiben. 

Nem abban, hogy katonatársa 

csak hitegett e a tartós munkalehetőséggel, 

nem abban, hogy nénje hátán csak 

nyűg és kolonc a bumfordi vidéki fi ú, 

hanem abban, hogy mindinkább rádöbben 

a számára megszokott falusi, illetve 

a Budapesten megismert városi környezet 

kiáltó ellentétére. Ez a rett enetes civilizációs 

szakadék már „a bűn” előérzetét 

sugallja az olvasónak. 

29

PoLíSz 

Lajos alázatos, és némiképp természetesnek 

tekinti ezt a szakadékot. Figyel 

és tanul, topográfi ai ismereteit bővíti 

(mintha némiképp „Németh László iskolájába” 

járna), emberi kapcsolatokat 

igyekszik kiépíteni, és intézmények 

lényegét igyekszik kipuhatolni. Mégsem 

viszi többre (mai szóval) építőipari 

segédmunkásnál. Lajos belenyugszik, 

hogy nem is képes többre ennél a munkánál 

(sőt gyakran még a szakma alapfogásait 

és szókincsét is csak füllenti, hogy 

ismeri), s ha ezen a szinten megmaradhatna 

tartósan, az már boldogság volna 

számára. (Ugyanebben az esztendőben 

veti papírra József Att ila: „…kilábol / a 

népségből a nép fi a. / Hol lehet altiszt, 

azt kutatja…”, de amit ő e sorokhoz hozzátesz, 

azt Kovács Lajos nemhogy a regény 

elején, de még a regény végén sem 

fogalmazza meg.) Egy lépcsővel ismét 

mélyebben vagyunk a bűnben… 

Kovács Lajos talán az egyetlen Németh 

László regényhős, aki társadalmi 

osztályok konfl iktusát a maga bőrén éli 

át. Aki „rálát” egy másik osztály másféle 

társadalmi, civilizációs, erkölcsi és egyéb 

normáira. Vagy inkább: rálát ugyan, de 

mind e normákat inkább jelenségként 

érzékeli, csak kevéssé társadalmi tünetként. 

És ha történik is a regény folyamán 

valamelyes előrehaladás ebben a folyamatban, 

ha „radikalizálódik” is Kovács 

Lajos, huszonkét éves abafalvai parasztfi 

ú e háromnegyed éves rózsadombi világ- 

(vagy inkább pokol-?) járás alatt , ez 

a tudatosodás nem olyan mértékű, hogy 

a regény mondanivalója lehetne. 

Németh László hősei többnyire nők, 

a női lélek csodálatos képviselői, akiket 

hitelesen, nagy beleérző képességgel 

teremtett papírra szülőapjuk –, és aztán 

valamennyit meg is terhelte irtózatosan, 

a szellemi teherbírás és az erkölcsi-em- 

30 

beri tartás szélsőségeiig. De hát Németh 

László mégiscsak férfi , aki nőalakjaiban 

ideális ideálokat formált, akik azonban 

talán még az ő roppant igényű mércéje 

szerint is túlsúlyos személyiségek. Kovács 

Lajos egyike a kevés férfi hősnek, 

akit Németh László „lányaihoz” hasonlóképp 

gazdagon és sokrétűen vértezett 

fel, de mintha reálisabb volna ez a férfi - 

szobor, mint amennyire gránit- és bronzalkatúak 

a nőalakok. Németh László útja 

ugyanúgy ”Abafalváról” vezetett Budapestre, 

mint a Kovács Lajosé, ha nem is 

az 1930-as években, hanem két nemzedékkel 

korábban. Édesapja volt elsőgenerációs 

értelmiségi, aki kiemelkedett 

a dunántúli földműves családból, de 

mindvégig hűen őrizte paraszti hagyományait, 

– elveiben és kapcsolataiban. 

Mindez csak azért fontos, mert Németh 

László nem lenyúl (átnyúl, visszanyúl) 

Kovács Lajos alakjához, hanem saját faluja 

és családja tapasztalataiból ismeri a 

fi ú és „a többi Kovács Lajos” alakját. 

Első munkahelyén, a cinkotai építkezésen 

„hideg-meleg” tapasztalatokat 

szerez: érzékeli képzetlensége hátrányait, 

a szervezett munkásokról inkább 

híreket, mintsem valóságos ismereteket 

gyűjt, Skrubek személyében aff éle patriarchális 

munkásvezetőt ismer meg. Ezek 

az elsőként szerzett budapesti tapasztalatok 

aztán idővel etalonná válnak Lajos 

számára, később is gyakran és szívesen 

hivatkozik életének erre az időszakára. 

Aztán következik a Rózsadomb, maga 

a név, a helyszín is jelképes, ez a magaslat 

a főváros fölött az írónak és az 

olvasónak a hétköznapi világ fölött i, az 

elképzelhető legnagyobb magasságot jelenti, 

Kovács Lajosnak egyenesen a paradicsomot. 

Ami eddig történt, céltalan tévelygés 

és rossz tapasztalatok sora volt, 

amelyeket azért persze nem kell kidobni

(pl. Skrubeket), és amelyeket azért persze 

nem is olyan egyszerű kidobni (pl. 

Korányit, a csavargót és piaci tolvajt. Vajon 

milyen meggondolásból adta ennek 

a kétes értékű fi gurának az orvos-diplomás 

Németh László az 1930-as években 

a Korányi nevet?). A Rózsadomb, az Alpár 

úti építkezés (budapestiek számára: 

Törökvész út), egyre inkább aff éle sziget 

lesz, Közép-Kelet-Európába transzponált 

Varázshegy. Vagy még inkább társadalmi 

problémaleltár és szociális laboratórium. 

A munkások nem örülnek Lajosnak, 

bizalmatlanok vele szemben, a maguk 

szempontjából – jogosan. Lajos mindenáron 

maradni akar, ezért mindent elvállal, 

és minden árnak alákínál. A munkások 

szervezkedésével és összetartásával 

Lajos is egyetért (vagy inkább: távolról 

csodálja), de neki sem az alapvető háttér-egzisztenciája, 

sem a szükséges kapcsolathálózata 

nincs meg, hogy részt vehessen 

benne. A képzetlen munkaerejét 

mindenáron eladni akaró parasztfi únak 

a szervezett munkások közé bekerülni 

valószínűleg ugyanolyan nehéz, mint 

bármelyik más társadalmi osztály-csoport 

falait átt örni. Lajosnak erre a keserű 

tapasztalatára (kudarcára?) mintha Németh 

László nem fordítana kellő fi gyelmet. 

De maga Lajos sem ezen az úton 

akar előrehaladni, ha szándéka a munkások 

felé vezetné, akkor ő volna Köpe 

Bálint, és nem Kovács Lajos Abafalváról. 

Az „Alpár úti laboratórium” aztán 

egyszerre csak dolgozni kezd. A munkások 

elkészülnek a munkával, mármint 

befejeződik az építkezés. Ők elvonulnak, 

Lajos marad, – éreztetik is vele rosszallásukat, 

aff éle öntudat nélküli kontárt 

látnak benne, aki a kizsákmányolók 

kegyeit keresi. Lajos valójában részese 

lesz „a bűnnek”, nem is egészen akarat- 


lanul, még ha a szükség sodorja is ebbe 

az irányba. Szeme előtt azonban ekkor is 

(és még sokáig) a paradicsomi állapot: 

egy esetleg fölépítendő házmesterlakás 

reménye lebeg, amelybe talán beköltözhet. 

Ezért a megalázó reményért még 

az abafalvai földet-szőlőt is odahagyná, 

sőt melléképületi boldogságát még akár 

családalapítással is megtetézné. De ne 

kalandozzunk ilyen messzire! Senki sem 

hitegeti Lajost, hogy házmesterlakás lesz 

a ház mellett -mögött , vagy kertészlak, 

mint a szomszédban. 

A társadalmi szakadék másik oldalán 

természetesen az építt etők állnak, de 

ez sem ilyen egyszerű! Lajos kezdetben 

kizárólag a nagyságos asszonnyal találkozik, 

az asszony tárgyal a mérnökkel, 

a munkásokkal, ő dönt a kifi zetésről, a 

beköltözésről. Tárgyal és dönt? Inkább 

vergődik és kínlódik a körülmények 

útvesztőjében, a rosszindulat és a kapzsiság 

ilyen-olyan fi gurái között . Lajos 

kezdett ől tudja: az asszonyé a pénz, az 

asszony akart építkezni, de a költségek 

folyamatosan növekednek, a pénz 

folyamatosan fogy, az építkezés pedig 

újra és újra elakad. Az asszonyt (akár a 

saját pénzével, akár nagykereskedő apja 

pénzével) a gőg, a büszkeség, a mindenáron 

való kiemelkedés vágya hajtja, 

hogy elmondhassa: rózsadombi villa 

tulajdonosa. A ház persze nagy és szép, 

– ahogy a munkások, Teri és Lajos látja. 

Az asszony azonban tudja, a hatalom és 

a vagyon igazi urai szemében szerény 

épület, amelyet aligha fognak a háta mögött 

villának nevezni. Akármilyenek is a 

nagyságos asszony pénzügyei, mégis ő 

intézkedik és fi zet, old és köt, ha gyakorlatlan 

és remegő kézzel is. 

Horváth Endréné nagyságos asszony 

mellett (valóságosan és átvitt értelemben 

egyaránt) egyvalaki áll: Teri. Teri 

31

PoLíSz 

cselédlány, a család és a ház mindenese, 

az ő helyzetét is valamiféle patriarchális 

szemlélet alakított a ki. Szép sváb lány, 

valamelyik nyugat-magyarországi faluból, 

aki ha a kultúrában nem is, de a civilizációban 

messze Lajos előtt tart. Ott - 

honosan jár moziba (Lajos eleddig csak 

hallott ilyesmiről), bundákat bemutató 

divathölgy akarna lenni az öreg nagyságos 

üzletházában (manöken – mondanánk 

manapság). Csakhogy… Csakhogy 

Terinek van egy gyereke! Hogy kitől, ez 

a Teri titka marad, Lajos természetesen 

végiggyanakodja környezete férfi tagjait. 

Az mindenesetre különös, hogy a gyerek 

ellenére (a kis jövevény vidéki nevelőszülők 

gondján van) Terit megtűrték 

a háznál, különösen a nagyságos úr 

kardoskodott a lány megtartása mellett . 

Gyanús is lett azonnal Lajos szemében! 

Mindezek a dolgok persze régen történtek, 

de hát ez már csak így van az eff éle 

antik szabású tragédiában, az egykori 

események a lelkekben dolgoznak tovább! 

Teri szép és az életet is szépnek látja, 

már amennyire ezt megengedheti magának. 

Évődés van módjával, udvaroltatás 

nincs. Tudja, egyetlen lehetősége maradt: 

ha kitart úrnője mellett . Mórikálja 

magát a munkások előtt , meg mindazok 

előtt , akikkel a cselédlány kapcsolatba 

kerülhet. Lajosra hol szórja kegyeit, hol 

megvonja tőle, a fi atalabb, tapasztalatlan 

fi út magába bolondítja egy kicsit, 

de mindvégig határozott an távol tartja. 

Amikor – egyetlen egyszer – Lajos a kezét 

nyújtja Teri felé, a lány leparasztozza 

és kioktatja. Ezzel aztán vége is az áhított 

idillnek, a közös életről, a reménybeli 

házmesterlakásról szőtt álom szertefoszlik, 

Teritől Lajos ezután komiszkodásnál 

alig kap egyebet. Teri (ekkor már?) nem 

parasztlány, sem a másik falusival, sem a 

32 

másik kiszolgáltatott al nem érez közösséget, 

Édes Anna keménysége ugyanúgy 

hiányzik belőle, mint Hitves Zsuzsika 

lágysága. Az ő álma-reménye a rózsadombi 

cselédszoba, kis híján kicsöppent 

belőle, többet nem eresztheti el. Ez számára 

a megvalósult illúzió. Amiként Lajos 

vágyik a házmesterlakásra, amelyről 

mindkett en tudják, hogy sose valósul 

meg. S ha mégis, Terinek esze ágában 

sincs a maga cselédszobájából oda áthurcolkodni. 

A nagyságos úr a regény legtalányosabb 

fi gurája, ő jelenik meg legkésőbb. 

Tudatosan marad távol az építkezés 

nyüzsgésétől, s még inkább a magamutogató 

pénzszórástól. De mivel ő is 

ugyanannak a családnak a tagja (és ráadásul 

a pénz a nagyságos asszonyé, ő 

pedig ezt az egy ott hont is csak nehezen 

képes megteremteni és fenntartani), 

előbb-utóbb a nagyságos úr is megjelenik 

és „betagozódik” a családba. Lajos 

számára az egész helyzet nehezen érthető 

(az olvasó számára is!): hogyan lehet 

ilyen alapvető kérdésben ekkora ellentét 

házastársak között . Az úr egyébként is 

különös ember, kezdetben távolmaradásával 

tüntet, nem kíváncsi a házra, sőt 

látni sem akarja. Miért? Miért nem? Hogyan 

lehetséges – kérdezi Kovács Lajos 

kertmunkás, – hogy valaki ne szeresse a 

saját házát, ne szeresse a felesége házát, 

amelyet az egész családnak (és természetesen 

neki is, az úrnak!) építt etett ? Az 

urak házat építenek, vagy már jól megépített 

házukban laknak, a rózsadombi 

villaépítés kézzel fogható státusszimbólum, 

amely ott ölt testet Lajos szeme 

látt ára és részben keze munkája nyomán 

(bár ha ő nem is ismeri ezt a szót). Teritől 

annyit megtud Lajos is, hogy úr és úrnő 

között nem felhőtlen a kapcsolat, talán 

éppen a ház miatt . Aztán, ahogy az úr

megjelenik, és mégiscsak belekényszerül 

a villatulajdonosi életformába, Lajos számára 

kiderül, hogy valóban igen furcsa 

ember. A házon, a Rózsadombon, a nagypolgári 

életformán túlmenően is furcsa. 

Az urat bűntudat nyomasztja mindezek 

miatt , leginkább azonban azért, hogy ő, 

Horváth Endre (alias Németh László) 

részt vállal mindebben. 

Hogy a pénz bűn, hogy a villaépítés 

bűn, hogy a tulajdonlás bűn – Lajos a 

nagyságos úrtól hall ilyesmit először. 

Persze hallott (vagy hallhatott ) a munkások 

között is, de ez némiképp természetes 

volt Lajos számára. Ők egy másik 

társadalmi osztály, másfajta érdekekkel, 

az úr azonban – ez nyilvánvaló – a 

kizsákmányolók egyike, hogyan lehet 

mégis, hogy éppen ő fogalmazza meg 

legrészletesebben és legmélyebbre hatolva 

„a bűn” lényegét. Lajos látja és hallja 

mindezt, de valójában aligha képes azonosulni 

Horváth Endrével. Nem hisz 

neki! Egy villatulajdonos, egy kizsákmányoló 

ne prédikáljon a villatulajdonosok 

és a kizsákmányolók bűnéről. Talán nem 

is a kimondott szó igazságában kételkedik 

Lajos (amelyet az ő értelméhez és ismereteihez 

igyekszik hajlítani Horváth), 

hanem magában a szituációban. 

A „kutatóintézet”, amelyben Horváth 

Endre dolgozik, ugyanolyan jelképes sziget, 

mint a rózsadombi villa, csak éppen 

szemben áll vele. Bizonyosan a Magyary 

Zoltán alapított a Társadalomtudományi 

Kutatóintézet lebegett Németh László 

szeme előtt , amikor egy ideális, „minőség-forradalmi” 

műhelyről beszél. Magáról 

az intézményről keveset tudunk 

meg, Horváth gyakran és sokat van vidéken, 

ahol nyilván szociográfi ai anyaggyűjtést 

végez. Az 1930-as évek falukutatását, 

a kibontakozó népi mozgalom 

eseményeit és eredményeit sejthetjük a 


hátt érben, leginkább azonban azt a döbbenetet, 

amit ez a kutatás a legjobbakból 

kiváltott . 

Horváth Endre kapva kap a lehetőségen, 

hogy egy véletlenül a környezetébe 

került parasztfi ún mindazt tanulmányozza, 

amit kutatásai során már 

országszerte megtapasztalt. A kett őjük 

kapcsolata mindvégig groteszk és ellentmondásos, 

a nagy tudású szociológus 

minden jó szándéka és falukutató buzgalma 

ellenére életidegen marad, alig 

képes kapcsolatot teremteni Lajossal. 

Valójában mindvégig a saját fantazmagóriáit 

ismételgeti, és egy ideálisan megkonstruált 

kert-országot vázol fel Lajosnak, 

miközben nem találja meg az ehhez 

szükséges ideális megvalósítókat. Lajosban 

dolgozni kezd „az évszázados paraszti 

bizalmatlanság”: vajon miért akar 

az ő valóban sanyarú helyzetén segíteni 

ez a kizsákmányoló, vajon miért érdekli 

a falusi munka megannyi fogása ezt a 

városi szobatudóst, de leginkább: miért 

érez ez az „illetéktelen” lelkifurdalást, 

sőt bűntudatot olyasmiért, ami miatt ő 

maga, Kovács Lajos is csak keserűséget 

érez. 

Mi hát „a bűn”? Természetesen az 

önmagát túlélt, poszt-feudális Magyarország. 

A dolgozó osztályok elszegényedése 

és kilátástalan helyzete. A paraszti 

tömegek kiútt alansága, a hatalmat 

birtoklók képtelensége az ország felelős 

vezetésére, az évszázadokat késett 

társadalmi megújulás végrehajtására. 

Mindezek olyan dolgok, amiket történelemkönyvek 

lapjairól, statisztikai, szociológiai 

szakkönyvek hasábjairól jól ismerünk 

(aki akarta, akkor is ismerhett e). 

Horváth Endre (Németh László) számára 

azonban a hangsúlyok valahol máshol 

vannak. A paraszti kultúra támogatása, 

a hagyományok felélesztése, a civili- 

33

PoLíSz 

zációs szakadék megszüntetése (vagy 

csökkentése) legalább olyan fontos, 

mint a változások rendeleti végrehajtása. 

Horváth, az agrárszociológus – talán 

mégsem csak szobatudós, terve, hogy eladja 

házát (ezt a rózsadombit) és falusi 

mintagazdaságot hozzon létre életrevaló 

fi atalokkal, akikben kibontakoztatja 

a szunnyadó energiákat (Kecskeméten, 

Csomorkányban, Cseresnyésen, akárhol 

– mindenhol). Ehhez a tervhez találja 

meg Lajost, a mintagazdaság „mintaparasztját”. 

Okos munkamegosztás mellett 

folyamatos népművelés folyna ebben 

a gazdaságban (kommunában), nyelvtanulás, 

népdaléneklés és zenetanulás, 

irodalomértésre oktatás. A legkiválóbbak 

(a „minőség”) pedig idővel maga 

kerülne egy-egy gazdaság élére, és a 

társadalmi mennyiség rövid idő alatt átcsapna 

új minőségbe. Csak hát, mindezt 

a tervet az utópista szocialisták már száz 

évvel korábban kigondolták és sikerre 

vitt ék, – ugyanúgy az íróasztal mellett , 

mint Horváth Endre és kutatótársai. És 

közben eltelt száz év, Európa túlszaladt 

az utópiákon, Közép- és Kelet-Európa 

34 

Kôhegy 

viszont most érkezett el hozzájuk. Az 

ideális alany, Kovács Lajos, a huszonkét 

éves abafalvai fi ú, egy leendő föld- és 

szőlődarab törpebirtokosa, értetlenül és 

ellenségesen fürkészi a tisztaszívű kizsákmányolót. 

Akit – ilyen a villatulajdonosok 

élete – közben „bekerítenek”: 

felesége német nevelőnőt fogad a gyerek 

mellé, családi rendezvényeken folyik a 

rongyrázás és a pénzszórás, a gyerekbe 

azok lenézését és megalázását csöpögteti 

a rózsadombi vendégsereg, akikkel 

az édesapa egy új Magyarországot akar 

megteremteni. A bűn már elkerülhetetlenül 

elöntött e az Alpár utcát, a bűntudat 

kétségbeesett lépésre készteti Horváth 

Endrét: a szilveszteri mulatság után, 

újév reggelére megmérgezi magát. Az 

illúziót felmutató magyar varázshegy 

elsüllyedt, a hazudozásra épült csoda 

lelepleződött . Házmesterlakás és egyéb 

csodaelemek hiányában Kovács Lajos 

még aznap reggel útnak indul, a semmibe. 

Szegényebben, mint ahogy idejött : 

bizalma, reménye valahol szertefoszlott 

útközben. Ja, és az ébresztőórája is tönkre 

ment. A Teri összetörte…

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXIV. RÉSZ 

Wass Albert 

Vasárnapi levelek 

1. 


Kedveseim, 

ott messze Keleten, a drótsövényekkel körülzárt szomorú Hazában, bányák mélyén, 

gyárak idegőrlő robotjában, városok tömeglakásaiban, elárvult, megfélemlített 

falucskák gondverte tusakodásában, mindenütt , ahol vagytok: hozzátok szól ez a 

levél. Hozzátok, kik reményvesztett ek és csüggedtek vagytok, fáradtak és elcsigázott 

ak, kik a kétségbeesés ködében botorkáltok, s a jövendőben már hinni sem mertek, 

Hozzátok szól ez a levél innen a messzi Óperenciás tengeren is túlról. Meg kell, 

mondjam nektek, hogy új csillagot látt am. 

Messzelátós tudósok még észre sem vett ék, olyan picike, de a múlt éjszaka váratlanul 

egy pillanatra megcsillant a fénye az égbolt peremén, Magyarország fölött . 

Tisztán látt am ragyogni ott . Ugyanaz a csillag volt, melynek fénye mellett annak 

idején a názáreti ács fi a kimondta az emberi tragédiák történelmének legnagyobb 

szavait: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” 

Nem tudják, hogy mit cselekszenek. Akik a drótsövényeket őrzik. Akik durva szitkokkal 

űznek munkára görnyedt rabokat. Akik elveszik embertársaiktól azt, ami ezen a 

földön a legdrágább kincs: a békességet, szabadságot, az emberséges élethez való jogot. 

Kedveseim, rabmagyarok a megcsúfolt Hazában: hiszitek-e Istent? A Nagy Tervet 

és a Titokzatos Szándékot, mely ott van minden mögött és célt ad az elfutó pillanatoknak? 

Hiszitek-e, magyarok, hogy még a légy szárnya rezdülésének is oka 

van és célja az örökkévalóság keretén belül? S ha még ennek is oka van és célja, 

úgy tudnotok kell, hogy mennyivel fontosabb és súlyosabb okok és célok, kell, kormányozzanak 

mindazt, ami veletek történik, akik emberek vagytok, Isten képére 

alkotott ak, örökké való lelkek. Kik olyanok vagytok az elfutó időben, mint sziklakő 

a folyóban, melyet a hullámok mosnak tisztára, s szelek formálnak titokzatos céllal. 

Gondoltatok-e már arra, hogy a drótsövényeknek is célja van? Talán az, hogy földi 

javak híjában gyakrabban tekintsetek az égre, s végre meglássátok ti is azt az új, kicsi 

csillagot, melynek fénye megihlett e annak idején a názáreti ács fi át, s meghirdett e a 

szeretet hatalmát a gyűlölet fölött . 

„Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ha ezt 

ki tudjátok mondani, már győztetek is. Mert a megbocsájtás utat nyit a gonosznak, 

hogy magára döbbenjen: talán eljött a nap, amikor ő lesz a drótsövényen belül. Mert 

minden korszak csak egy pillanat, s a pillanatok cserélik egymást, mint harmatcseppek 

a fűszálakon. 

Keressétek lelketekkel azt a csillagot, melyet ott látt am ragyogni múlt éjszaka 

Magyarország fölött . A szeretet csillagát. Mert a szeretet, kedveseim, hatalmasabb 

a fegyvereknél. 

35

PoLíSz 

36 

2. 

Kedveseim, 

múlt héten arról írtam nektek, hogy a szeretet hatalmasabb a fegyvereknél. Hadd 

mondjak el most egy történetet erről. Háromezer évvel ezelőtt élt Athén közelében 

egy hatalmas főtiszt, ki minden háborúból a rabszolgák százait hozta volt haza, s 

azokkal műveltett e földjeit. Volt e rabszolgák között egy fi atalember, akinek Andoras 

volt a neve, s ez a fi atal rab egy este a munkából hazatérve látt a, amit az egyik rabszolgahajcsár 

– egy különösen durva és kegyetlen fi ckó – belezuhant a sebes vizű 

hegyi folyóba. Senki nem volt a közelben, csak Andoras, s az örvényben vergődő 

rabszolgahajcsár, aki úszni nem tudván, már-már alámerült a haragos árban. 

A krónika nem említi meg, de én biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra megjárta 

Andoras fejét a gondolat: ha továbbmegyek, soha senki nem tudja meg, hogy 

szemtanú voltam, s egy kínzóval kevesebb lesz. És bizonyára átvillant emlékezetén 

mindama keserű emlék, ami ahhoz a kegyetlen emberhez fűzte. Az ostorcsapások, a 

megaláztatások, a durva szitkok, minden. De a következő pillanatban mégis utána 

ugrott , s kimentett e az örvényből a fuldoklót. 

A krónika azonban följegyezte azt, hogy ett ől a naptól kezdve a halálból kimentett 

rabszolgahajcsár teljesen megváltozott . Nem csupán Andoras iránt viseltetett hálával, 

de a többi rabszolgával sem kegyetlenkedett többé, hanem inkább megértő elnézéssel 

bánt velök. S amikor egy napon a rabszolgatartó főtiszt olyan munkára rendelte a rabokat, 

ami veszedelmes volt, és több, mint amit egy ember a munkásaitól megkívánhatott 

volna: ez a rabszolgahajcsár volt az első, aki megtagadta a parancs végrehajtását. 

A följegyzések szűkszavúan számolnak be erről, és nem említik azt a lelki tusakodást, 

ami ennek a rabszolgahajcsárnak a lelkében végbe kellett menjen. Mikor az 

annyit ostorozott rabszolga keze kinyúlt feléje ott az örvényben, bizonyára gondolkodás 

nélkül, kétségbeesett en kapaszkodott belé. De kint a parton, miután magához 

tért a halálfélelemből, valószínűleg döbbenve és csodálkozva meredt Andorasra, és 

jó ideig nem tudta megérteni, hogy az, miért mentett e ki őt, legkegyetlenebb ellenségét. 

Idő kellett hozzá és sok álmatlan éjszaka, míg végre megértett e, hogy a megkínzott 

rabszolga nem a kínzót, hanem az embert látt a benne ott az örvényben, a bajba 

jutott , segítségre szoruló embert és semmi mást. Nem azt, ami ezt az embert páncélként 

körülvett e: a durvaságot, a haragos indulatokat, a kegyetlenkedő hajlamokat, 

a más érzéseivel nem törődő fásultságot. Csupán az embert, aki mindezek alatt ott 

lapult valahol a mélyben, s csak akkor tudott előtörni egy segélykérő kiáltásban, 

amikor már szemközt állott a halállal. 

Kedveseim, ezt a történetet azért mondott am el, hogy megértsétek: mindenkiben 

valahol ott van az ember. Még a rabszolgahajcsárokban is. S ha ezt az elrejtőzött embert 

meg tudjátok látni azokban, akik gyötörnek benneteket, s ezzel hozzásegítitek 

őket ahhoz, hogy ti szemeiteken át embereknek s ne farkasoknak lássák magukat: 

elindított átok a jóság forradalmát. S a jóság forradalma az egyetlen erő, mely előbbre 

mozdíthatja emberi világunk kerekét, hogy végül is ezer Andoráson és ezer meg 

ezer emberré lett rabszolgahajcsáron át valóban olyanná lehessen ez a világ, amilyennek 

Isten megálmodta volt.

3. 


Kedveseim, 

nehányan közületek azt feleltétek múlt heti levelemre, hogy Andorásnak könnyű 

volt, mert az élet alkalmat adott neki ahhoz, hogy leggonoszabb ellenségét kimenthesse 

a halálból. De a mai modern rabszolgahajcsárok nem szoktak örvénylő folyókba 

zuhanni a rabszolgák szemem látt ára. Még csak örvénylő folyók sincsenek a mai 

újfajta rabszolgakínzók útján. 

Kedveseim, a mai életben több az örvénylő folyó, mint valaha, különösen annak a 

csapásnak a mentén, amit a rabszolgatartók járnak. Szemmel azonban nem láthatók, 

bár éppen a miatt könnyebb beléjök zuhanni, és nehezebb kimentődni. Az emberi 

félelmek mélyebbek minden szakadéknál. 

Mindegy, hogy minek nevezzük őket: gondnak, gyógyíthatatlan betegségnek, állásvesztéstől, 

megtorlástól való rett egésnek, megoldhatatlan családi problémának. 

A rabszolgahajcsár szempontjából minden probléma megoldhatatlan, és minden betegség 

gyógyíthatatlan, mert félelmen alapul. De a Ti szempontotokból, rab-magyarok, 

semmi sem megoldhatatlan és semmi sem gyógyíthatatlan, ha tudjátok az igazságot, 

és megkapaszkodtok benne: hogy Isten saját képére alkott a meg az embert, 

ezáltal az ember tökéletes, nem anyagból, hanem lélekből való. Ha látni tudjátok ezt 

a tökéletes embert, Isten képmását a modern rabszolgahajcsárokban is: hozzásegítitek 

őt ahhoz, hogy ő is olyannak lássa magát, jónak, szépnek, lélekből valónak, s 

rett egései megszűnnek, problémái megoldódnak, gyógyíthatatlansága meggyógyul, 

és gonoszsága eloszlik, mint a köd. 

Példát akartok? Ott történt, Rab-Magyarországon, egy kényszermunkatáborban. 

A kegyetlenkedéseiről közismert szakaszvezető hatéves kislánya megbetegedett . A 

tábori orvos gyermekparalízist állapított meg. „A legjobb esetben egy életre nyomorék 

marad utána a gyermek” – mondta. A szakaszvezető, akiben addig szinte 

semmi emberi érzés nem volt, teljesen magába roskadt. Mélyen a durvaság álarca 

alatt felsajgott benne az elrejtett szülői érzés, ember-voltának egy pislogó kicsiny 

lángocskája, de mivel gonoszság és kegyetlenség terhelte a lelkét, ez az érzés csak 

kétségbeesést tudott kiváltani belőle. Kétségbeesést és mély keserűséget. Mivel mindenkinek 

ellensége volt: mindenkiben ellenséget látott . Mivel sohasem tanúsított 

megértést mások iránt, úgy érezte, hogy őt is káröröm veszi körül. 

S akkor egyszerre a rabok egyike – nevezzük az egyszerűség kedvéért őt is Andorásnak 

–, egy meggyötört, megkínzott , megalázott ember váratlanul odalépett hozzá, 

s azt mondta szelíden: „Hallom, hogy beteg a kislánya,. Imádkozni fogok érte. 

Imádkozzék maga is! Ha együtt imádkozunk, talán meghallgatja az Úr…” 

A brutális, embertelen szakaszvezető sírva fakadt, és együtt imádkozott a rabbal. 

S a kislány másnap jobban lett , két hét múlva pedig semmi baja sem volt. 

A tábori orvos vállat vont, és azt mondta: „Tévedtem, úgy látszik nem volt gyermekparalízis.” 

De a szakaszvezető és a rab tudták, hogy csoda történt. Mert mindig 

csoda történik, valahányszor rabok és rabtartók együtt imádkoznak. 

Azóta két év telt el, s ugyanaz a szakaszvezető ma a legemberségesebb őrparancsnok, 

és szerencsés az a rab, aki az ő keze alá kerül. Állását már régen un- 

37

PoLíSz 

dorral ott hagyta volna, s csak azért tart ki továbbra is, hogy minél több emberen 

segíthessen. 

Ilyen egyszerű az igazság kedveseim. Minden ember olyan, amilyennek látjuk. 

Igyekezzetek jóknak, szépeknek és segítségre szorulóknak látni azokat, akik ma gonoszak, 

durvák, dölyfösek, s rendre azzá válnak a ti segítségetekkel. Ez az a forradalom, 

ami ellen nincsen fegyver: a jóság és szeretet forradalma. 

38 

4. 

Kedveseim, 

ismeritek-e a régi mesét a nap és a szél versenyéről? Azt akarják eldönteni, hogy melyikük 

erősebb. Melyikük tudja hamarabb letépni az úton ballagó vándorról a kabátot. 

Először a szél próbálkozott . Fergeteges vihar formájában csapott alá a vándorra, 

tépte-cibálta a köpenyt, de minél vadabbul dühöngött a vihar, a vándor annál szorosabbra 

csavarta a kabátot maga köré. Végül is a szél kifáradt. Jött a nap, barátságos 

meleget mosolygott alá a vándorra – s az, percek alatt magától levett e a köpenyt. 

Hát így van ez a jóság és gonoszság versenyében is. Rossz szó, durva tett , kegyetlenség 

egyre vastagabb kérget vonnak az emberi lélek köré, míg a jóság és a szeretet 

hatására ez a kéreg magától lefoszlik. 

Isten nem fehér szakállas öregúr valahol a fellegek fölött , mint ahogyan azt régi 

templomokban festett ék. Isten a szeretet maga. Az a szeretet, mely minden jónak 

a forrása ezen a világon. A föld termőerejének, mely kenyérrel látja el az embert. 

Esőnek, napsütésnek, természeti erőknek s magának az emberi értelemnek is, mely 

ebből a szeretetből táplálkozva a maga hasznára képes fordítani mindezeket, akárcsak 

a fi zikai és kémiai törvényeket, vagy a bányák holt anyagát. 

Ahol szeretet helyett gyűlölet uralkodik az értelem fölött , ott a föld kincseit önmaga 

pusztítására használja az ember. De még akkor is: gyűlölet csak gyűlölet fölött 

győzedelmeskedhetik, a szeretet fölött hatalma még tankokkal és géppuskákkal sincsen. 

Mit ér a géppuska, ha az ember megundorodik tőle, és ott hagyja egymagában? 

Holt anyag csupán, amit a legkisebb rozsdagomba is porrá tud rágni. 

Bízzatok a szeretet és jóság forradalmában, kedveseim, és cseppet se féljetek! A 

gonoszság napjai megszámláltatt ak, s a poklok minden hatalma megdől egy újszülött 

gyermek mosolya előtt . „Jöjjetek hozzám mind, kik üldözött ek vagytok” – mondta 

majdnem kétezer évvel ezelőtt a szeretet nagy tanítómestere – „s nektek adom a menynyeknek 

birodalmát”. Szeressétek egymást, rab-magyarok, bocsássatok meg ellenségeiteknek, 

és tietek lesz a mennyeknek birodalma, mely előtt meghajolnak a fegyverek, 

s a gonoszság elenyészik, akár a füst. 

Új betlehemi csillag nyílik számotokra az éjszakában, magyarok, s a világ kereke 

máris fordul lassan. A szabadságot, akárcsak a szeretetet, gyűlölet alá temetni nem 

lehet, mert harmadnapra még a sziklasírból is kikel. Nagypéntek már mögött etek 

van, s az éjszaka, amiben éltek, ma már húsvétra virrad. 

(Elhangzott a Szabad Európa Rádió magyar adásában, Időpontja ismeretlen.)

Világbeszéd 

„A létezés fénye” 

Portugál nyelvű világirodalmi körkép 

Rubem Fonseca 

(Brazília) 

Rubem Fonseca 1925-ben született Juiz de Fora-ban, Minas Gerais államban. Hosszú ideig 

a rendőrségnél dolgozott , részben itt eni élményeiből táplálkoznak regényei és elbeszélései, 

amelyekkel az ún. „roman noir” műfajába tartozó bűnügyi irodalmat meghonosított a a brazil 

irodalomban. Most közölt elbeszélését az Ela e outras mulheres (Ő és más nők) című 

2006-os kötetéből választott uk, amelyben különböző női nevekhez fűz történeteket. 

Teresa 

Beléptem a lift be, ahol már állt két jól megtermett , kövér illető. Egy ilyen nagy 

lakás, és csak az öregember meg az az élősködő vén kurva lakik benne, mondta az 

egyik. Az a ribanc az öreg pénzére hajt, felelte rá a másik, de annak nemigen akaródzik 

meghalni, pedig már kilencven éves, még messze van att ól, hogy földobja a 

talpát, az a nő meg biztos tiszta ideg már, mert öt éve gondozza az öreget. 

Többet nem beszéltek, elém kerültek, miközben mentünk kifelé a lift ből. A portástól 

megkérdeztem, ki ez a két ürge, akik előtt em mentek ki? A Gumercindo doktor 

fi ai, felelte. Először látom itt őket, mondtam. Nem jönnek ki jól az öreggel, jegyezte 

meg a portás. Mióta elvett e Teresa asszonyt, most először látogatt ák meg. 

Többször is látt am, hogy Gumercindo doktor karonfogva sétál Teresa asszonnyal. 

A fölött em lévő lakásban éltek, és nemegyszer együtt jött ünk le a lift ben, ilyenkor 

mindig volt egymáshoz egy-két jó szavunk. Kinyitott am nekik a lift ajtót, amit kedvesen 

megköszöntek. Nem úgy látszott , mintha Teresa asszony érdekből ment volta 

a doktorhoz. 

Néhány nappal az után, hogy a két fi ú beszélgetését hallott am, Gumercindo doktorral 

és Teresa asszonnyal együtt mentem lefelé a lift ben. Alaposan megnéztem 

magamnak az asszonyt, de úgy, hogy ne vegyék észre. Megértő odaadással bánt 

Gumercindo doktorral, a házból egyetlen nő sem volt ilyen fi gyelmes a férjéhez. 

Egy napon Gumercindo doktor agyvérzést kapott . Sok idő elmúlt, amíg újra öszszefutott 

unk a lift ben, Gumercindo doktor kerekesszékben ült. 

Sétálunk egyet a téren, mondta Teresa asszony. Szeretsz sétálni a téren, ugye?, 

kérdezte meg a doktortól. Gumercindo bólogatott . Magukkal tarthatok?, kérdeztem. 

Miután körbejártuk a teret, leültünk egy fa alá, az árnyékba. Gumercindo doktor 

motyogott valamit, Teresa asszony letörölgett e a férje szája szélén kicsorranó nyálat. 

Látt am, hogy a szemét elfutja a könny. 

39

PoLíSz 

Pedig milyen életvidám ember volt, mondta, szomorú mosollyal. 

Ezután többször is találkoztam velük, és mindig látt am, hogy Teresa asszonyt 

mélységesen megviseli a férje betegsége. Hetvenéves volt, de sokkal többnek látszott 

, lesoványodott , az arca megsápadt. Van úgy, hogy a házastárs betegsége sírba 

viszi azt, aki gondoskodik róla. 

Néhány napra átugrott am São Paulo-ba, hogy elrendezzek valamit a Megbízómnak, 

gyors és tiszta munka volt. 

Amikor visszajött em, fölmentem a két öreghez. Teresa asszony nyitott ajtót, és 

olyan rosszul nézett ki, hogy kiszaladt a számon, asszonyom, fel kellene fogadnia 

egy ápolónőt, hogy segítsen magának Gumercindo doktort gondozni. 

Nem akarja, felelte az asszony, azt akarja, hogy én gondozzam őt, csak én, és 

senki más, és azt hiszem, igaza van, egy ápolónő nem tudná megadni neki azt, amit 

érdemel. 

Egy hétre megint el kellett mennem, hogy a Megbízóm utasításainak eleget tegyek, 

de ez már összetett ebb munka volt, mert az illetőre egy testőr vigyázott , ami bonyolított 

a a dolgokat. Amikor visszatértem, a lift ben összetalálkoztam Gumercindo két 

jól megtermett fi ával, akiket két soványka nő kísért. Udvariasan köszöntött ek, és 

elém kerülve mentek ki a lift ből. 

Ezek Gumercindo doktor fi ai és menyei? 

Igen, felelte a portás, most itt laknak, mert Gumercindo doktor meghalt, a lakás 

pedig olyan nagy, hogy egy egész sereg ember elfér benne. És Teresa asszony?, kérdeztem. 

Nem látt am az utóbbi időben, felelte a portás. 

Többször is összefutott am Gumercindo doktor lakásának új lakóival. A két nő 

szajhának látszott . Tudom jól, hogy néz ki egy szajha. A két fi ú egyre kövérebb lett . 

Arról a két kocsiról beszéltek, amelyet vett ek. A két nő igen drága ruhát viselt. Ezek 

a jómadarak rosszban sántikálnak. A munkám megtanított arra, hogy egy pillantással 

felmérjem, ki veszélyes, és ki nem, ki csinált valami disznóságot, és ki nem. Ezek 

pedig jó sárosak lehett ek. 

Eltelt egy hónap, és már igen furcsának találtam, hogy soha nem találkozom 

Teresa asszonnyal a lift ben. Szeretett sétálni a téren, és le-leült egy padra, hogy napozzon. 

Megkérdeztem a portást, hogy látt a-e Teresa asszonyt? Nem, felelte. 

Felmentem Gumercindo doktor lakásába, megnyomtam a csengőt. Egy szolgáló 

nyitott ajtót. 

Teresa asszonyhoz jött em, mondtam. A nő rám vágta az ajtót. Újra csengett em. 

A szolgáló belülről kiabálta, hogy Teresa asszony nem fogad látogatókat. Amire én 

visszakiabáltam, és miért nem nyitja ki az ajtót, hogy beszélhessünk? Azt az utasítást 

kaptam, hogy ne nyissak ajtót idegeneknek, kiáltott a bentről a nő. 

Két nappal később újra felmentem Teresa asszony lakásához. Tudtam, hogy a 

szolgálónak szabadnapja van. A portás meg elment ebédelni. Mielőtt csöngett em 

volna, kinyitott am a bőrtáskát, amelyet megtöltött az informatikai szóróanyag, és 

kivett em belőle, amire szükségem volt. Megnyomtam a csengőt, és látt am, hogy a 

kémlelőnyílás elsötétedik, belülről valaki kifelé nézett rajta. 

Az egyik iromba állat résnyire nyitott a az ajtót. Teresa asszonyhoz jött em, mondtam. 

Nem fogad látogatókat, felelte idegesen, táguljon innen. Már csukta volna be 

40

Világbeszéd 

az ajtót, de nem hagytam. Nyisd ki ezt a szart, mondtam, és a homlokának nyomtam 

a pisztolyt. 

A fogadószoba közepén ott állt a testvére. Hol van Teresa asszony, gazemberek? 

Elutazott , hebegte az egyik. Az anyád, az utazott el, mondtam, és a pisztoly markolatával 

belevágtam a képébe, az orra fölött . 

Dona Teresa egy kórházi ágyfélén feküdt, csuklóját a vasvázhoz kötözték. Engedjétek 

el, mondtam. Eloldozták a csomókat. Ültessétek oda, abba a fotelbe. 

Jól van, asszonyom?, kérdeztem. A fejével intett , hogy igen. Képes titkot tartani? 

Igen, felelte alig hallhatóan. Egy szörnyű titkot is megőrizne? Igen, José úr, felelte. 

A két nagy állatot betereltem a fürdőszobába, beállított am mindkett őt a fürdőkádba, 

és mindegyiknek egy golyót eresztett em a fejébe. Mindig fejbe lövöm az áldozataimat. 

A zsebükből kivett em a tárcájukat, amelyben ott volt a hitelkártyájuk. 

Visszamentem a fogadószobába. 

Megöltem azt a két csirkefogót, senki nem tudhatja meg, hogy én voltam, mondja, 

hogy rablás történt. Igen, felelte a nő. 

Bementem a két szajha szobájába, és kiszedtem az összes ékszert a fi ókokból. Azután 

elmentem, és nem húztam be magam után az ajtót. A lakásomban az egész 

szajrét szétszortíroztam néhány reklámszatyorba. Mindent beleraktam a bőrtáskába, 

kimentem a házból, fogtam egy taxit, és elvitett em magam jó messzire, egy másik 

városrészbe, ahol a nejlonszatyrokat egyenként beledobtam néhány szemetesbe. 

Amikor hazamentem, óriási nyüzsgés volt a házban. Betörtek Gumercindo doktor 

lakásába, mondta a portás, megölték a két fi át. 

Tényleg? És hogy történt? 

Ebédelni voltam, felelte a portás. 

És Teresa asszony? 

Ő jól van, felelte a portás. 

Szentendre 

(részlet) 

41

PoLíSz 

Felmentem Gumercindo doktor lakásában. A két kis szajha ott sírdogált. 

Csomagoljatok össze, és húzzatok el innen másfelé, mondtam, ez Teresa asszony 

lakása. 

Amikor a két szajha kiment, Teresa asszony megcsókolta a kezem, maga egy 

szent, José úr, halálig megőrzöm a titkunkat. 

Visszamentem a lakásomba. Egy szent. Még hogy egy szent. Profi bérgyilkos vagyok, 

pénzért ölök. 

Bár nem mindig. 

42 

Milton Hatoum 

(Brazília) 

Milton Hatoum Manausban született , 1952-ben. Építésznek tanult. Évekig irodalmat tanított 

a Kaliforniai Egyetemen. Elbeszélését, amelynek eredeti címe A casa ilhada, az A 

cidade ilhada c. kötetből (Companhia das letras, 2009) választott uk. 

A szigeten álló ház 

Június volt, mindent elborított az áradás, ezért a Poço Fundo kis mellékfolyójának 

partján csónakba kellett szállnunk, hogy eljussunk az apró szigetre. 

A cölöpökön álló házak lakói csodálkozva fi gyeltek bennünket, mintha eltévedt 

külföldiek volnánk, akiket ki tudja mi hozott Manausnak erre a vidékére, ahol semmi 

látványosság nem várja a turistákat. Lavedan professzor mégis ragaszkodott ahhoz, 

hogy mielőtt elutazna Zürichbe, elkísérjem őt a szigeten álló elhagyatott házhoz, és 

mindenáron a nyomorúságos kunyhók övezte folyócskán akart odajutni. 

Egy napf ényben úszó késő délelőtt ön futott unk össze a Tudomány Erdeje parkban, 

amely azon ritka helyek egyike, ahol Manaus békésen él együtt a természett el. 

Ebben a parkban mindig akad egy tudós, aki készen áll arra, hogy rögtönzött kiselőadást 

tartson madarakról, majmokról és lepkékről vagy a ritka orchideákról, esetleg 

a termeszek mozgó építményeiről. Egyik-másik fa már évszázadok óta ott áll, édesvízi 

angolnák kígyóznak a megrekedt vízben, távol eredeti lakóhelyüktől, annak a 

tónak vagy folyónak mélyétől, ahonnan mindörökre elragadták őket. 

Egy akvárium előtt álltam, s a víz felszínén lebegő, kicsiny és különös halat bámultam, 

amikor egy idegenszerű hang ezt mormolta mögött em: 

– Ez egy négyszemű hal, a csontoshalak főrendjéből, az elevenszülők családjából… 

Elhallgatott , ujjával megérintett e az akvárium üvegét, majd hangosan így folytatta: 

– A család nem is számít, csak az számít, ahogy ez a hal néz. 

Megtudtam tőle, hogy a négyszemű hal, kett éosztott szemével egyszerre látja a 

mi világunkat és a másikat, a mélyben létező vízi világot. 

– Különös – mondtam. – A külső világot sem olyan egyszerű átlátni, hát még a 

kett őt együtt …

Világbeszéd 

– Mit gondol, miért tanulmányozom a halakat? – vágott a szavamba az idegen, 

miközben az üveglapot simogatt a. Lavedan szeme összetalálkozott a haléval, és 

mind a kett en mozdulatlanná dermedtek: a hal és az ember végtelen nyugalommal, 

megbűvölten átadta magát a belülre és kívülre tekintő szemek varázslatos erejének. 

Mindez egy végtelen hosszú pillantás idejéig tartott . Azután Lavedan mondott még 

egyet s mást erről a kétfelé tekintő csontoshalról, majd váratlanul elnémult. Nyugtalannak 

látszott ; egy pillanatig kiült rá a kétségbeesés. Kinyitott a bőriszákját, hosszan 

keresgélt benne, mígnem reszkető jobb kezével rá nem akadt egy képeslapra. Az 

arca elkomorult, ajkai összerándultak, talán beidegződött mozdulat volt, talán mohó 

vágyakozás. 

– Kérem, kísérjen el ehhez a házhoz – kérte –, és rámutatott a fényképre a képeslapon. 

Hangjában könyörgés; szinte szenvedélyes sóvárgással ismételte meg a kérést 

franciául, németül csak azért nem tett e, mert nem kellett tovább kérlelnie. 

Úgy-ahogy ismertem a kis szigeten álló házat: vonzó és titokzatos építmény volt, 

amely csak az est beálltával telt meg élett el, amikor a fények megvilágított ák a homlokzatot 

és a kertet. Valahányszor átmentem a kis folyó fölött átívelő hídon, látt am 

a piros tető egy darabkáját, és egy pillanatra feltűntek előtt em a bezárt ajtók és ablakok, 

mintha valamit vagy valakit rejtene a ház a város és az idegenek tekintete elől. 

A csónakos lassan evezett a Poço Fundo mellékfolyócskájának vizén. Lavedant 

láthatólag nem zavarta a parton sorakozó árnyékszékekből áradó bűz, és mintha 

észre sem vett e volna a cölöpökön álló házak ablakaiból integető gyerekeket. Egyikmásik 

gyerek nevetett , amikor meglátt a a magas, csont és bőr, kopasz, pirosas arcú 

férfi t, aki kényelmetlenül összegörnyedve ült a kenuban. De ez sem érdekelte: a házról 

készült fényképet bámulta, meg a folyót, amely összeszűkült a hídnál. A folyókanyar 

után elénk tűnt a fénylő ég előtt kirajzolódó vörös tető. Lavedan arcán mosolyféle 

suhant át, talán kósza emléket idézett fel benne a ház, amely hamarosan a maga 

teljességében mutatkozott meg az aprócska sziget legmagasabb pontján. 

A tovanyúló gyepszőnyeget elborított a a kiáradó víz, a kertben iszapos pocsolyák 

éktelenkedtek, de a tornác fából készült padjai és a folyócska partján álló asszaípálmák 

megőrizték a hely varázslatos hangulatát. Egy hatalmas kapokfa koronája 

eltakarta az égbolt egy részét, és méltóságteljes árnyéka rávetült a tájra. 

A csónakos kikötött egy elhagyott hajó mellett , amelynek orrán kifakult vörös betűkkel 

a Terpszikhoré felirat volt olvasható. Lavedan kibetűzte a hajó nevét, átvetett e a 

vállán az iszák hordszíját, és kiugrott a sárba; hátra sem pillantva, határozott léptekkel 

megindult a ház felé. Megértett em, hogy a kenuban kell megvárnom őt. 

Ma már nem tudnám megmondani, mennyi ideig volt Lavedan a házban. A csónakostól 

kaptam egy szalmakalapot; azután fütyörésztem, dalolgatt am, alaposan 

szemügyre vett em a házat és a környéket; talán még szidtam is magamban a rejtélyes 

svájcit, akinek csak a nevét tudtam, és azt, hogy elismert ichtiológus, amire a szavaiból 

következtett em. Hónapokkal később tudtam csak meg valamivel többet róla, 

a zavartságáról, amely talán soha nem múlik el. De amikor visszafelé jött a háztól, 

nyugodtnak és derűsnek látszott ; bocsánatkérő szavakat mormolt, és elnézést kért, 

amiért elrabolta délelőtt öm egy részét. Elmondta, hogy délután Rio de Janeiro-ba 

43

PoLíSz 

utazik, ahonnan Zürichbe, majd Genfb e repül. Az Educandos kikötőjében, a Panair 

vásárcsarnokától nem messze búcsúztunk el. Lavedan kifi zett e a csónakost, és megígérte, 

hogy ír nekem, „valahonnan a másik féltekéről”. 

Ez 1990-ben történt. Vagy, hogy egészen pontos legyek, 1990. június 16-án. Arra, 

hogy két hétt el ezelőtt mi történt velem, alig emlékszem, de erre a dátumra igen, 

mert abban az évben, június 18-án az újságok hírül adták, hogy a szigeten álló ház 

egyetlen lakója meghalt. A holtt estére, amelyen nem látszott erőszak nyoma, az előző 

nap délutánján találtak rá. A ház fényképét meglátva olvastam el a haláláról tudósító 

hírt. Véletlen egybeesésnek tekintett em az egészet. De két hónappal később 

levelet kaptam Lavedantól. 

Egy írógéppel, franciául írt levelet, amelyet Londonban adott postára. Az első sorokban 

az egyenlítői vidékek édesvízi halaival kapcsolatos kutatásairól számolt be; 

a halakról azután átt ért a szenvedélyre, majd a levél többi részében – mondhatni 

szinte az egész levélben – olyan dolgokat írt le, amelyek talán magyarázatul szolgálhatnak 

a szigeten álló házba tett látogatásunkra. 

1983 karácsony estéjén Lavedan és angol felesége, Harriet elutazott Amazóniába. 

Kalandnak, vagy egy érett házaspár kalandos nászútjának szánták. Belémig repülővel 

utaztak, ott átszálltak a Caapara-ra, és miközben fölfelé hajóztak a folyón, 

tucatnyi települést látt ak a Közép-Amazonas partjain. Tizenkét nappal később kikötött 

ek Manausban. Elegük volt a sok vízből és erdőből, elegük a folyópartok 

magányosságából és elhagyatott ságából, mulatságra és hangzavarra vágytak, amit 

bőségesen meg is találtak Manausban. A házaspár hamarosan összebarátkozott az 

életélvező manausiak egy csapatával. Barátságokat kötött ek az Angol Klubban, és 

nemcsak rockra, hanem karibi dallamokra is táncoltak, s mind a kett en érezték 

a perzselő gyönyört az orrukban és az agyukban. Az éjszakákat a Városi Piacon 

fejezték be, ahol sült jaraquit ett ek és banánturmixot itt ak, majd megmerítkeztek 

a Negro folyó vizében, hogy megszabaduljanak a másnaposságtól. Több mint egy 

hónapot töltött ek Manausban, belemerülve ebbe az éjszakai varázslatba, és Genf 

már csak valami távoli, homályos emlék volt, amely sehogy sem illett bele ebbe a 

felfokozott jelenidőbe. Lavedan leadta tudományos életrajzát az Amazóniai Kutatások 

Intézetében; Harriet pedig felajánlott a nyelvtudását a Manaus ipari zónájában 

működő külföldi vállalatoknak. Mindkett őjüket elfogta a lelkesedés, ha arra 

gondoltak, hogy ebben a városban élhetnek, de ez a remény váratlanul semmivé 

foszlott egy hajnalon, amelynek dátumát Lavedan meg is írta levelében: 1984. február 

15. 

Két nappal később Lavedan egyedül utazott vissza Európába. 

A levélben leírta, hogy Manaust és a feleségét egy táncos miatt hagyta ott . A 

Shangri-Lá-ban mulatt ak, a fáradhatatlan korhelyek társaságában, mambót és bolerót 

táncoltak az alkoholtól, verejtéktől és étertől súlyos levegőben. A Shangri-Lá 

csodálatos hely volt – emelte ki Lavedan a levelében –, kékes fényben úszó táncterme 

megrészegített e őket, minden új számnál párt cseréltek, üvegből vedelték a 

márkás viszkit, és dülöngéltek a féktelen, lármás nevetéstől, révülten a mámorító, 

fémes csillogástól. Az elragadtatás csúcspontján egy túlontúl gőgös és komoly férfi 

kimért léptekkel átment a termen, odalépett a korhelyek asztalához, és tisztelett udó 

44

Világbeszéd 

meghajlással felkérte Harrietet. A jelenet nevetést váltott ki, senki sem gondolta volna, 

hogy az a fi gura, aki olyan merevnek látszott , mint egy vasfa törzse, képes lenne 

akár egy lépést is tenni a keringő vagy még inkább a mambo ritmusára. A korhelyek 

legnagyobb meglepetésére olyan jól táncolt, hogy a zenekar csak neki játszott . 

Neki és Harrietnek, akit magával ragadott ez az örvénylő derviskerengés. Hajnalig 

táncoltak, és amikor a rézfúvósok és dobok elhallgatt ak, Lavedan megértett e, hogy 

mindennek vége. Azaz, csaknem mindennek, mert Harriet emléke tovább élt benne. 

A szerelem három éve és az Amazóniában töltött három hónap gyötrő emlékké vált 

a Shangri-Lában töltött utolsó éjszakán. 

Lavedant lidércnyomásként kísértett e a táncospár; megesett , hogy az asztalhoz 

odalépő férfi gőgös és immár ellenszenves, gyűlöletes fi gurája elvonta a fi gyelmét 

a halakkal kapcsolatos kutatásairól. Afrikában és Ázsiában tett utazásai közben 

Harriet és a betolakodó táncának képe még ébrenlét idején is kísértett e, mint egy 

nyomasztó nappali rémálom. 

Az idő magával sodor bizonyos emlékeket, és képes tompítani a gyűlöletet, a féltékenységet, 

és talán a reményt is. Ezzel Lavedan is tisztában volt. De 1984 karácsonyán 

meglepett en vett e kézbe Genfb en Harriet első levelét: egy színes fényképet a 

szigeten álló házról, amelynek hátoldalán angolul ezek a szavak álltak: „A Shangri- 

Lá bezárt, de most itt táncolunk ezen a kis szigeten: ez a lakhelyünk.” Lavedan felismerte 

volt feleségének kézírását. Ezek a tőle származó szavak megzavarták, mert 

felszított ák benne a féltékenységet, a gyűlöletet és a szenvedélyt, ezek az érzések, 

amelyek már lecsendesedtek, most újult erővel törtek rá. 

A legrosszabb az volt, hogy minden évben kapott egy ugyanilyen fényképet, 

ugyanezekkel a szavakkal, mígnem 1990 januárjában a felnyitott borítékból egy 

fekete-fehér fénykép hullott ki, amelynek egy szó sem volt a hátoldalán. Lavedan 

ebből arra következtetett , hogy az asszony megszökhetett vagy meghalt. A történet 

végét már tudja, írta a levél végén. 

Beszéltem az Amazóniai Kutatások Intézetének néhány biológusával; egy brazil 

ichtiológus elismeréssel szólt Lavedan kutatásairól: az Egyenlítő vidékének hét hala 

viseli a nevét. Ebből arra következtett em, hogy a boldogtalan és kétségbeesett szerelmes 

híres tudós lehet. 

Egy ideig arra gondoltam, hogy bűntény vagy leszámolás történhetett , de a szigeten 

álló házban nem találtak gyilkosságra utaló nyomokat. Azóta ez az asszaípálmákkal 

körülvett ház zárva van. Lavedan levele ugyanolyan rejtélyes számomra, 

mint írójának a személye. A levél, a találkozásunk, a szigeten álló házba tett 

látogatás. 

Néha váratlanul eszembe jutnak találkozásunk képei, és nyomasztanak: Lavedan 

izzadt és vörös arca, ahogy megbűvölve nézi a négyszemű halat; az a már-már boldog 

kifejezés, amely kiült az arcára, amikor a Poço Fundo mellékfolyócskájának kanyarulatában 

feltűnt a ház, a bal vállán függő súlyos iszák, a hirtelen ugrás a sárba 

és a ház felé igyekvő, elszánt lépések, a verejték csillogása borotvált fején, ökölbe 

szorított keze, magas és sovány alakja, ahogy hátra sem nézve beront a tornácra, 

majd a szobába… 

(Pál Ferenc fordításai) 

45

PoLíSz 

46 

Paulo Leminski 

(Brazília) 

Paulo Leminski (1944–1989) brazil költő és író, nemzedékének egyik vezéregyénisége. 

Többek között Alfred Jarry, James Joyce, John Lennon, Samuel Beckett és Misima Jukio műveit 

ültett e át, foglalkozott zenekiadással és judó-oktatással is. Válogatott verseit magyarul 

Szórakozott győzelmünk címmel a Kráter Műhely Egyesület jelentett e meg 1994-ben. 

Nagyon mélyen 

Mélyen, mélyen, 

nagyon mélyen, 

azt szeretnénk, 

ha minden gondunk 

feloldaná egy parancs. 

Mostantól 

a gyógyíthatatlan bánat 

semminek ítéltetik, 

és róla – örök csönd. 

Törvény tiltja, hogy legyen lelkiismeret. 

Átkozott , aki hátranéz, 

üresség mögött ünk, 

semmi több. 

Gondjainkra nincs megoldás, 

a gondok családja nagy, 

sétálni indulnak minden vasárnap, 

a gond, felesége 

és a kis gondocskák. 

Diego Mendes Sousa 

Diego Mendes Sousa (1989–) Metafísica do Encanto (A varázslat metafi zikája, 

2008) című első kötetét már rangos díjakkal ismerte el a brazil irodalmi élet. Alapítója az O 

Bembém című folyóiratnak. 

Hogy az idő kétségbe ne vonja soha 

a Szerelem 

lefojtott -bizonytalan kanócát 

hisz a vér – az élet mozgatója – 

pulzál megritkulva 

Égitestek titkos segélykiáltásai között 

gyógyítva a kedvetlen világot 

mely kéket húz a fehér fölé 

a boldogság tiszta levegőjét 

Borzongás à la Rilke 

Csak a Szerelem szűri át mindegy melyik 

szív keserűségének támadását 

önt az arcra valami szokatlan-különöst 

hint soha el nem múló harmatot 

és érti az unalom kínjait 

melyek elvakítják 

a fojtogató létezést 

a ködös tudás egyszerűségében

A létezés fénye 

Hogyan takarhatnám be boldogsággal magam 

ha a mező, a virág, a nevetés… 

és az elégedetlenség 

és az idő árnyéka 

és a csillagok is megjelennek 

a dal és a csönd alatt 

az életés az elutasítás fölött 

egy toll fölött 

villámok között 

a fény 

létezni nélküled 

halott lelkem 

ott honában 

jaj kegyetlen sors 

hogyan nyessem ki a bánatot 

mely elpusztít és megkeserít 

annyira… 

hogyan? 

João Melo 

(Angola) 

Világbeszéd 

(Pál Dániel Levente fordításai) 

João Melo író, újságíró, tanár, 1955-ben született Luanda-ban. Jogot, majd kommunikációelméletet 

tanult, és több vezető posztot is betöltött az angolai tömegtájékoztatásban. Sexo e 

violência című elbeszélését az Imitação de Sartre & Simone de Beauvoir című kötetből 

válogatt uk (Caminho, 1999). 

Történetem egy meglehetősen hétköznapi 

jelzővel jellemezhető: tragikomikus. 

Amikor szeretkeztünk (akkoriban, 

mint arra valószínűleg rájönnek, más, 

kevésbé ártatlan szavakat használtam), 

Szex és erőszak 

Manuela teljesen megváltozott . Olykor 

umbundu nyelven jutott el a gyönyör tetőpontjára, 

legalábbis azt hiszem (ugyanis 

délről származik), és olyan dolgokat 

mondott , amiket nem értett em, de en- 

47

PoLíSz 

nek ellenére úgy tűnt, szavai tele vannak 

szenvedéllyel, olyan szenvedéllyel, amely 

már szinte az erőszak határát súrolja, mivel 

olyan szenvedéllyel törtek fel torkából 

a rémisztő kiáltások, olyan hevesen ölelt, 

s olyan magafeledten (vagy a legtökéletesebb 

és leggonoszabb tudatossággal, ki 

tudja…) hányta-vetett e a testét az enyémen 

(szeretett ráülni a hímvesszőmre és 

kínozni, mondjuk úgy, módszeresen és 

tudományos alapossággal, ami, megvallom, 

korántsem volt ellenemre…). 

Eközben még érthetetlenebbnek találtam 

azt, amit (portugálul) mondott 

nekem őrjöngéseink tetőfokán, mikor a 

lábszárak és a karok annyira megfeszülnek, 

hogy úgy tűnik, mindjárt darabokra 

törnek, a szoba megállás nélkül forogni 

kezd, a szemek lecsukódnak, és a száj 

dantei formát öltve, hatalmasra tárul. 

– Hatolj belém! – ordított a (és ez eddig 

rendben is volt). – Szükségem van egy 

angolai farokra!... – tett e még hozzá (ez 

a követelése, túl a megfogalmazás durvaságán, 

már magában is olyan értelmetlennek 

tűnt számomra, hogy halálra nevett 

em magamat, de természetesen csak 

belül, magamban …). 

Mindegyikünk angolai volt: én, 

Manuela és a férje is (tehát egy újabb 

szerelmi háromszögről van szó, de ez is 

meglehetősen hétköznapi dolog), így aztán 

nekem úgy tűnt, hogy legalábbis a 

„nacionalizmus” tekintetében az átlagosnál 

jobb ellátást kapott . Mi végre akkor a 

felfokozott „patriotizmus” eme megnyilvánulása 

azokban a pillanatokban, mikor 

átadtuk magunkat egy aktusnak, amelyben 

elméletileg nincsenek megkötések a 

bőrszín, az országhatárok, a vallás vagy 

a társadalmi osztály tekintetében (habár 

egy-két keményfejű ember számára ez 

utóbbi zavaró lehet…)? Jóhiszeműségemben 

nem is gondoltam, hogy a há- 

48 

romszögnek lehet még egy oldala, és így 

arra a következtetésre jutott am, a magam 

megnyugtatása érdekében, hogy csak 

egy nyomatékosító fordulatról van szó. 

A látszólagos rejtély megoldódott 

egy napon, amikor Manuela megvallotta 

nekem, hogy rajtam kívül egy kubai 

férfi val is viszonya van. Az első pillanatban 

nevetni akartam, de azt hiszem, 

hogy csak egy többé-kevésbé ĳ esztő grimaszt 

vágtam, mivel Manuela hirtelen 

úgy nézett rám, mintha azt hinné, meg 

akarnám ütni. Én azonban nem vagyok 

hímsoviniszta, ráadásul megvan a magam 

politikai meggyőződése is. Ezért aztán 

megnyugtatt am: – Hát már csak így 

van ez, az internacionalizmus oblige… –. 

(Mikor Manuela fel akarta tárni lelkének 

legmélyét, valódi lényét, azt, aki tényleg ő 

volt, túl mindazokon a történelmi nehézségeken, 

amelyek átformálták, umbundu 

nyelven fejezte ki magát; én éppen ellenkezőleg, 

külföldi kifejezésekhez folyamodtam, 

valahányszor nem tudtam, 

hogy mit is kellene mondanom…) 

Békülékeny viselkedésem ellenére 

Manuela jószándékúan úgy gondolta, 

hogy valami, kicsit prózaibb magyarázatot 

is ad a tett ére: – Mégis mit akarsz? – kezdte 

rögtön egy kérdéssel, azzal a nyilvánvaló 

szándékkal, hogy felkészítsen a további 

súlyos igazságokra. – Sosincs rám időd!... 

Folyton a feleségedtől félsz, és állandóan 

sietsz… Tulajdonképpen csak havonta 

egyszer találkozunk! Semmi különbséget 

nem látok a találkozásaink és a között , 

mikor a férjemtől visszatérek Luandába… 

– érvelt. Így aztán (igen, kedves olvasóim 

kitalálták): – Mikor Fernando le akart feküdni 

velem, belementem! És emiatt nem 

tartozom bocsánatkéréssel!... – A Manuelaval 

való vetélkedés légköre, nem tudom, 

miért, de feltüzelte bennem az elfojtott 

agressziót. Azonban türtőztett em magam.

Ezen a napon tragikus eset történt: 

Manuela nem umbundu nyelven jutott el 

a gyönyör tetőpontjára. Nem tudom, hogy 

ennek tulajdonítható-e, vagy inkább a vallomásnak, 

amit kicsivel azelőtt tett nekem, 

de a lényeg az, hogy ett ől kezdve egyre 

zavarosabb és ellentmondásosabb érzések 

rohantak meg azzal a szerelmi négyszöggel 

(vagy inkább ötszöggel, ha a feleségemet 

is beleszámítjuk, bár ő egy pillanatig 

sem tudott semmiről…) kapcsolatban, 

amelyben egyre jobban elmerültem. 

Példának okáért: ha azelőtt soha egy 

percig sem törődtem Simão-val, Manuela 

férjével, most a sajnálat és a bűntudat 

kett ős érzését kezdtem érezni iránta; sajnálatot, 

mivel távol volt, a frontvonalon, 

miközben hőn szeretett felesége Luandában 

legyező irányban tüzelt, hogy az 

egyik barátom furcsa kifejezését használjam, 

amivel ő szemérmesen azt szokta 

kifejezni, hogy egy időben többekkel 

is intim kapcsolatot tartott fenn (alapjában 

véve kezdtem úgy vélekedni, hogy 

Simão a legszerencsétlenebb mindazok 

közül, akik részt vett ek ebben a játékban); 

és bűntudatot, minekutána ő erkölcsileg 

helyes indítt atásból volt kint a frontvonalon, 

kockára téve az életét, hogy mi, puhányok 

és internacionalisták, kedvünkre 

dughassuk a feleségét (voltak pillanatok, 

amikor már azt is megkérdeztem magamtól, 

hogy vajon a magatartásom nem 

minősül-e ellenforradalminak?). 

Ami Fernando-t illeti, vetélytársamat 

Manuela vigasztalásának fáradságos feladatában, 

elismerem, bizonyos nehézségeim 

támadtak, hogy ne keverjem össze 

a szezont a fazonnal, azaz, hogy az ő személye 

ne késztessen arra, hogy helytelenül 

ítéljem meg a kubaiak Angolában betöltött 

szerepét (már említett em, megvan 

a magam politikai meggyőződése), a miatt 

a bosszúság miatt , amit szerelmi fel- 

Világbeszéd 

ségterületemre való szokatlan behatolása 

váltott ki bennem. Így aztán, leplezendő 

a kicsinyes kísértést, hogy a két dolgot 

összemossam, egy csipetnyi iróniával el 

compañero-nak kezdtem nevezni. 

Végül Manuela-ról: a zavarom vele 

kapcsolatban sem volt kisebb; gyakorta 

szinte biztos voltam abban, hogy gyűlölöm, 

amiért egyszerre vezet félre három 

férfi t, és hogy ráadásul én is a többiekkel 

hasonló mértékben vagyok tagja a megcsúfolt 

hímek listájának; néha azonban 

bevallott am magamnak, semmilyen erőfeszítést 

nem tett em annak érdekében, 

hogy jobban megismerjem; máskor meg 

eszembe jutott , minden ezzel járó testi 

elváltozással együtt , az az igazán állatias 

látvány, amely a szórványos, de ett ől még 

nem kevésbé heves szexuális érintkezéseinket 

jellemezte. 

Ilyen bonyolult és borzalmas gondolatokkal 

küszködtem (és ennek köszönhetően 

már három hónapja nem találkoztunk 

Manuela-val), mikor felhívott : – A 

következő hétvégét a birtokodon akarom 

tölteni! – határozta el, helyett em is. Elmentünk. 

Nem tartom szükségesnek 

elmondani, milyen türelmetlen voltam 

a birtokra való utazás közben. Végig feszült 

bennem a szenvedély. Végre, három 

hónap után, minden világosnak tűnt: 

szeretem őt. Simão (minden tiszteletem 

ellenére) és az el compañero nem aggasztott 

ak többé; a feleségem sem; így aztán 

elhatároztam, hogy összeházasodom 

Manuela-val, ezért aztán, amint megérkezünk, 

meg is beszélem ezt vele. 

Nem volt időm arra, hogy bármit is 

mondjak neki, mivel amint beléptünk a 

házba Manuela olyan vággyal rám vetette 

magát, amelyet az alatt a három hónap 

alatt , amíg nem látt uk egymást, egy percre 

sem felejtett em el, letépte rólam (szó 

szerint) a ruháimat, a hátamra fektetett , 

49

PoLíSz 

élvezett el rám ült, és nekikezdett a lemészárlásomnak. 

Mindig is úgy gondoltam, 

hogy ez a póz az ördögtől való, és csak az 

aktus befejezéséhez ajánlatos használni, 

ám azon a napon kész voltam arra, hogy 

hagyjam Manuela-nak úgy irányítani a 

dolgokat, ahogy ő akarja, beleértve azt is, 

hogy törli a portugál nyelvet a mi, mondjuk 

úgy, erotikus-kommunikatív együtt - 

működésünkből. 

A szenvedélyemet hirtelen egy furcsa 

arc váratlan megjelenése szakított a félbe, 

amely közém és Manuela közé furakodott 

; ez az arc fenyegető vonásaival és 

gyűlöletet sugárzó sötét, guvadt szemével 

valójában kett ő másikból tevődött öszsze: 

az egyik fele Simão volt, míg a másik 

Fernando, az el compañero (be kell vallanom, 

hogy egyiküket sem ismertem, 

de ennek ellenére teljesen biztos voltam 

abban, hogy az ő arcuk volt, és abban 

is, hogy mindenre képesek…). Ahogy 

azt előre sejteni lehetett , pánikba estem. 

Gyorsan kibontakoztam Manuela öleléséből, 

és futásnak eredtem, mintha egy 

cazumbi-t, azaz egy halott ember lelkét 

látt am volna (pedig azt látt am). 

Rajtam, Manuela-n és azon a bosszúra 

éhes látomáson kívül, amely keresztülűzött 

a földeken, senki más nem volt a 

birtokomon; viszont az volt a benyomásom, 

hogy egy dühödt méhraj is részt 

vesz az üldözésemben, mikor aztán hirtelen 

észrevett em, hogy nem méhekről van 

szó, hanem lövedékekről: Simão és az el 

compañero fel voltak fegyverkezve, és 

sziámi kezeikből (ekkor már nemcsak az 

arcuk, de a testük is, tetőtől talpig, egyetlen 

groteszk lényt alkotott ) lángnyelvek 

csaptak elő, amelyek veszélyesen közeledtek 

felém, miközben én futott am, mint 

egy bolond; és ahogy mondani szokás, 

reszkett em az életemért. Mindeközben, 

és ez még furcsább volt, észrevett em, 

50 

hogy üldözőim mögött Manuela is közeledik, 

meztelenül, miközben azt üvölti: 

– Szükségem van egy angolai farokra! 

Szükségem van egy angolai farokra!... – 

Én csak futott am, futott am, de tisztában 

voltam vele, hogy minden erőfeszítésem 

értelmetlen. Egy hangot kezdtem hallani, 

amely valami furcsa nyelven szólt 

hozzám, umbundu, kasztíliai és lingala 

szavakat keverve (Simão sok éven keresztül 

Zaire-ben élt; talán ez lehetett a 

magyarázat a lingala szavakra?). A hang 

közelített felém, és egyre közelebb ért, nagyon-nagyon 

közel. Ez volt a vég. Ekkor 

a bátorság megnyilvánulásaként, amelyről 

tudtam, hogy értelmetlen, de ami egy 

ilyen szégyenletes menekülés után legalább 

saját magam számára visszaállította 

a büszkeségemet, elhatároztam, hogy 

szembenézek azzal a kísérteties hanggal. 

Kinyitott am a szememet, miután úgy 

döntött em, hogy méltósággal halok meg. 

– Ébredj, drágám, ébredj! – hallott am, 

ahogy az egyelőre még elmosódott arcú 

feleségem ezt mondja nekem: – Nagyon 

nyugtalan voltál… rosszat álmodtál? – 

Teljesen összezavarodva az ajtóra néztem, 

hogy az ellenségeim nem jelennek-e meg 

hirtelen a szobában. – Kelj fel, szerelmem! 

Ugye nem felejtett ed el, hogy a mai napot 

a birtokon töltjük!... – jutt att a eszembe, 

amivel újra visszarántott a valóságba. 

Így tehát, kedves barátaim, az egész 

csak egy álom volt, egy rémálom, vagy 

nem is tudom, hogy nevezzem… Tragikomikus, 

vagy nem az? Miközben a saját 

történetemen nevett em, félig fanyar 

arckifejezéssel, valaki a képzeletbeli nézőtéren 

felállt és: – Ez az egész nekem a 

keresztény moralizmustól és a vele keveredő 

forradalmi lelkiismeret-furdalásból 

fakadó teljességektől bűzlik… 

(Pál Zsombor Szabolcs fordítása)

Dario de Melo 

(Angola) 

Világbeszéd 

Dario de Melo Benguelában született 1935-ben. Elbeszélését, amelynek eredeti címe E 

agora, André? (2005) a Como se viver fosse assim című angolai antológiából (União dos 

Escritores Angolanos, 2009) választott uk. 

Mi lesz most, André? 

Rosalina Pombalnak 

Rosa huszonegy éves múlt, volt egy pár hónapos fi a, és boldog házasságban élt, 

amikor a Missão utcában elütött e egy katonai teherautó. Azonnal meghalt. Nem 

szenvedett . Errefelé fog járkálni, vagy fenn az égben, és keresi az ott honát. 

Rosa férje két évvel később újra megházasodott . A fi a mellé, akire a nagyszülők 

vigyáztak, az elmúlt években megszületett Hermínia, José, Vera és Rodrigo. 

Ha Rosa csak egy percet késlekedik, csak hatvan rövid másodpercet, a teherautó 

már elhaladt volna, és Raúl után megszületik a másik fi a, André is. Köztudott volt, 

hogy Rosa nem akart népes családot. Az öregek megbotránkozására sokszor mondogatt 

a: 

– Elég két gyerek. Ha nincs szerencsém, három. 

– Mi az, hogy nincs szerencsém? Miféle szerencsétlenség az, hogy gyermeke születik…? 

– morgolódott a nagymama. 

– Nézze, anyám, drága az élet. Nem úgy van az, mint régebben, hogy csak szülünk, 

szülünk... 

– Ha olyan lennék, mint te, most nem lennél itt , kis unokám. Apád az ötödik fi úgyermekem. 

– Persze, anyám, de nekem karriert kell csinálnom. Nem akarok örökké a tűzhely 

mellett ülni. 

Ha a teherautó nem szakított a volna félbe a karrierjét, Rui ma sokkal jobban hasonlítana 

anyjára: határozott , tanult ember lenne, olyan kisfi ú, aki felcseperedett , 

elvégezte az egyetemet, a megfelelő időben házasodott a megfelelő nővel, jól szituált 

életet él – a tengerparton nyaral vagy a rokonok birtokán. Ruinak két gyermeke van: 

Joana, akit szeretett volna, ha Rosa-nak hívnak, de akkor a másik nagymama nevét is 

föl kellett volna vennie, akit pedig Jingongo-nak hívtak. Rosa Jingongo pedig, ahogy 

tudják, mosónők, szolgálók vagy a hozzájuk hasonlók neve. Emiatt inkább Joana 

Andreia-nak nevezte a lányát, míg fi át Frederico Estevão-nak keresztelték a köreikben 

divatos nazaré-i templomban. 

André, Rui meg nem született testvére vibráló elme lett volna. Hogy kire hasonlított 

, azt senki sem tudta. Mindenbe belefogott . Nyughatatlanul. Zseniálisan. Soha 

nem azt tett e, amit elvártak tőle. A szülők szerett ék volna, hogy jogot végezzen. De 

az utolsó évben ott hagyta a jogot, és matematikát kezdett tanulni – bár ezzel nem 

szerezhetett olyan renomét, nem érhetett el olyan életszínvonalat, mint a másik ka- 

51

PoLíSz 

ron végzett tanulmányaival. És ez a diploma nem ér annyit sem, mint egy műszaki 

vagy orvosi végzett ség. 

– Ezek igen, ezek ám az egyetemek!... – mondta az apja. 

– Mire jó egy diploma?... – kérdezte a fi ú. És szülei elképedésére – szegény anyja, 

aki csak harminc éves korára végezte el a tanulmányait, hála az ott honi teendőknek 

és megértő férjének – ahelyett , hogy órákat adott volna egy iskolában, és doktor úr 

így, doktor úr úgy lett volna, elment dolgozni egy újsághoz, ahol mindenki csak így 

beszélt vele: „Te, André, menj ide, te, André, menj amoda.” 

Nem tudom, hogy tudják-e, milyenek az újságok? Soha nincsen nyugtuk: mindenkibe 

belekötnek. Senkit nem tisztelnek. Ők a hatalom, ők a kormány, ők az egyház 

– mindenkibe belerúgnak. Az egész egy világvége, nagy fejetlenség, és most 

André is... 

Tíz évig végezte ezt a munkát, rosszul keresett , még rosszabbul élt – s mi több, 

ahelyett , hogy a szüleinél maradt volna, ahol bőven volt hely, lakást bérelt magának. 

Komoly párkapcsolata, ahogy az anyja szerett e volna, nem volt. Itt egy kis aff ér, 

ott egy másik, női társaságban sosem volt hiánya. 

Egy nap – sőt, egy hétköznap (pedig választhatott volna egy szombatot vagy egy 

vasárnapot, hogy megihassanak egy pohárka itókát) – beállított a szülői házba egy 

félénk, szégyenlős leányzóval, és odabökte: 

– Ősök: ez itt Verónica. Ebben a pillanatban házasodtunk össze. Mi több: nagyszülők 

lesztek... 

Leült az asztalhoz, és szedett a maradékból. Anyja zavartan leültett e a lányt: 

– Ülj le, leányom. Isten hozott . Remélem, észhez téríted a fi unkat. Hozok neked 

egy tányért... 

Észreveszik az „ősök” a lány hasát is, és megbizonyosodnak, hogy nagyszülők 

lesznek. Jobban mondva, Rui oldaláról már nagyszülők voltak. 

André úgy evett , ahogy mindig is szeretett : kézzel. A lány félénken szedett magának, 

és egy szót sem szólt. Az anyja meg: 

– Térj magadhoz. Már majdnem negyvenéves vagy. Felelősséget kell vállalnod... 

Ő meg csak szopogatt a a csirkecsontokat. Az apa pedig, ahogy elnézte fi atal menyét, 

somolyogva gondolta „Öreg kecske is nyalja a sót”. 

Kicsit megnyugodott a fi a születése után: továbbra is az újságnál dolgozott , és fél 

tucat órát adott egy iskolában. Még mindig nem volt pénze, de volt hírneve. Itt egy 

fi a, ott egy fi a, már volt vagy öt neki, és nem tudta, mikor fog megállni. 

Egy nap felkelt, és elhatározta: írok egy könyvet. Írt, kett őt. Hármat, négyet, ötöt, 

és minden könyv botrányt kavart. Ezt mondogatt a: Egyik évben gyereket csinálok, a 

következőben könyvet írok. Kétévente matematikai pontossággal megtett e egyiket 

és másikat is. 

Egy nap a tengerparton elnézegett e az idősebbik fi át – egy nagyfi út. „Bármelyik 

nap nagypapa lehetek, és még házam sincs, ahová jöhetnek majd az unokák...” 

Hónapokig kesergett : „Nem szeretnék addig meghalni, míg meg nem ismerem az 

összes unokámat...” 

Sokat rágódott ezen: – Mi a bajod, miért nem szólsz egy szót sem?... – Morgott 

valamit, vagy kurta választ adott : 

52

Világbeszéd 

– Még egy rendes házam sincs... – kritizálta önmagát. A bátyja, az igen. Palotában 

lakott . Minden unokaöccsének volt saját autója. A sógornőjének is. Bátyja 

Mercedessel járt. És én, gyalog... Tudják, hogy hívták? Mezítlábas doktor... Vett hát 

magának egy motort, mindenki felháborodására. Vegyen inkább egy autót. Legyen 

akár használt, de ezzel járkálni nem áll jól neki... És miért? Látott már valahol egy 

doktor urat motoron? A testvére is elment hozzá: 

– Még az is jobb lenne, ha gyalog járnál. Ha akarod, veszek neked egy autót. Persze 

te büszke vagy: kölcsönadok neked egy kis pénzt, és kész. Visszaadod, amint 

tudod. 

– Köszönöm. Jó fej vagy. 

– Nem vagyok jó fej, a bátyád vagyok, a mindenségit!... Bánt, hogy így élsz... 

– Bánt, vagy szégyellsz?... 

– Na, jó, menj a fenébe. Nem lehet veled beszélni. 

– Nem is!... Ha nem vagy képes velem beszélni, majd hallhatod, amit rólam mondanak...Ezzel 

belevetett e magát a politikába. Kétszer címlapra is került. Megbotránkoztatt 

a az embereket. Interjúkat adott , beszédeket mondott , s hol az ellenzék, 

hol a kormány oldaláról dicsérték. „Titkár lehetnél itt vagy ott , ennél vagy annál 

a pártnál...” „Mit szólnál egy miniszteri álláshoz ennél vagy annál a tárcánál?...” 

„Szükségünk volna egy nyitott emberre, olyanra, aki nem fél kimondani a dolgokat...” 

Se igen, se nem, biztos helyen akart elhelyezkedni. Egy nap nem volt eléggé 

elővigyázatos, kölcsönt vett fel a banktól: „Hagyja csak, doktor úr, nekünk elég az 

aláírása...” – Dehogy volt az elég. Ott magaslott mögött e a bátyja árnyéka. – A nagy 

családi ház felújítására adta a fejét. Anyja, aki már jócskán megöregedett , átköltözött 

egy kis lakásba. Csaknem palotát épített magának. Egy szerény palotát a nyomornegyed 

közepén. Oda befért hatalmas könyvtára. Dolgozószobát alakított ki magának, 

amely az épület felét is elfoglalta. A fennmaradó részbe költözött be feleségével és 

gyermekeivel. Csodájára járt a világ: „Ha látnád, annyi könyv van ott , mint a Nemzeti 

Könyvtárban”. Ott ült, egy hosszú nagy íróasztal mögött . Két kanapé volt csak 

a szobában, és még temérdek hely maradt. Csak üres falfelület nem volt. A mennyezetig 

könyvek álltak. Létrával érte el őket, amelyet egy fém sínen ide-oda lehetett 

tologatni. Már minden a legnagyobb rendben ment, de váratlanul szüksége volt a 

születési anyakönyvi kivonatra... 

Elment az anyakönyvi hivatalba, és nem talált semmilyen bejegyzést. Pedig a hivatalnok 

barátságos volt, két napig keresgélt az anyakönyvi kivonatokban, végül 

meglepődve közölte: 

– Doktor, ne haragudjon, de a törvény értelmében ön nem létezik. 

– Hogyhogy nem létezem?... 

– Lássuk csak... 

És a hivatalnok próbálta a lehető legjobban elmagyarázni mindazt a különös dolgot, 

amit talált. 

– Az, hogy ön, kedves barátom, nincs a regisztráltak közt, még nem jelent semmit. 

Furcsának találtam magam is, és már az anyakönyvi kivonatokban is keresgéltem: 

a bátyjáé rendben van; szülei házassága rendben van, de ott csak egy bejegyzés van, 

melyet édesanyja anyakönyvi kivonata is igazol – negyvennégy éve életét vesztett e, 

53

PoLíSz 

pontosan három évvel azelőtt , hogy ön megszületett volna... Óriási az összevisszaság... 

– Még ilyet! – csodálkozott el André. Elmegyek az öregekhez, hogy tisztázzam ezt 

a rejtélyt. 

Elindult. Furcsának és másnak találta a várost. Azon a helyen, ahol szülei házának 

kellett volna állnia, csak egy romos telket talált, tele szemétt el és lommal. Hol keresse?... 

Tisztázza a dolgokat, hazamegy. Hazatért, és egy hatalmas, omladozó öreg 

házat talált. Megkérdezte a szemközti szomszédot, aki ezt mondta: 

– Nézze, ez a ház Raúl de Freitas úré. Zsugori ember, az öregek halála után örökölte 

meg ezt a házat. Szegény anyját ott ütött ék el, több mint negyven éve. Kedves 

asszony volt. Jól emlékszem rá. A férj újra megházasodott , és onnantól fogva lezárták 

a házat és elköltöztek egy bérlakásba. Nem újítják föl, nem adják el, semmit sem 

csinálnak. Mi több, patkányok élnek most benne, és mi meg szenvedhetünk tőlük. 

Mi lesz most, André?... 

Mit csináljon valaki, aki meg sem született ?... Aki nem létezik?... Aki csak akkor 

lenne itt , ha az anyja hatvan rövidke percet késlekedik?... 


Mit csináljunk az emlékeiddel, melyek soha nem léteztek... A könyveid, az újságjaid, 

a beszédeid, a feleséged és a gyermekeid emlékével... A lehetséges valóság 

milyen dimenzióiban élnek ezek tovább. És te?... Hogy éled meg azt a hatvan másodpercet, 

amely ahhoz kellett volna, hogy megszülethess?... 


(Pilhál Zsófi a fordítása) 

54 

Graz 

(részlet)

José Eduardo Agualusa 

(Angola) 

Világbeszéd 

José Eduardo Agualusa 1960-ban született Huambo-ban. Lisszabonban mezőgazdaságtant 

és erdészetet tanult. Angolában, Portugáliában és Brazíliában él. Válogatásunkban közölt 

elbeszélésének eredeti címe: O Homem da Luz, és a Catálogo de Sombras (Dom 

Quixote, 2003) című kötetben jelent meg. 

A Fényt Hordozó Ember 

Nicolau Alicerces Peshkovnak hatalmas 

feje volt, vagy talán a teste aszott 

össze a kelleténél jobban, mindenesetre 

úgy nézett ki, mint aki tévedésből került 

ebbe a fi zikai valójába. A haja, már ami 

megmaradt belőle, durva szálú és vörös 

volt, s az arcát szeplők borított ák. Valószínűtlen 

nevét és még ennél is képtelenebb 

megjelenését annak köszönhett e, 

hogy valamikor egy száműzött oroszt 

vetett a sorsa a Huambo környéki fennsíkra, 

egy fehér bőrű oroszt, aki gyakori 

alkoholmámoraiban azzal kérkedett , 

hogy lovassági tisztként szolgált II. 

Miklós alatt . Nicolau Alicerces Peshkov 

a nevén és a szeplőkön kívül örökölte 

apjától a mozi iránti lelkesedését és egy 

ócska mozigépet is. A neve, a szeplői, 

a mozigép, egyszóval éppen az orosz 

örökség miatt került majdnem kivégzőosztag 

elé. 

Mielőtt ez megtörtént volna, két napot 

és egy éjszakát töltött egy szárított 

halas ládában. Hirtelen riadt fel a lövések 

vakkantásaira. Fogalma sem volt 

arról, hol van. De ez mindig ugyanígy 

volt. Felült az ágyban, megpróbálta 

összeszedni a gondolatait, miközben 

kint egyre erősödött a lövöldözés: kora 

este érkezett , régi biciklĳ ének pedál- 

Miguel Petchovskynak és Paula Tavaresnek 

ját taposva, azután szobát vett ki egy 

portugál panziójában, elbúcsúzott a kis 

Jamestől, akinek a családja abban a városkában 

élt, és lefeküdt aludni. A szoba 

aprócska volt. Benne vaságy, amelyen 

egy fatábla helyett esített e a matracot. 

A fatáblára terítve egy elnyűtt , foszlott , 

de tiszta lepedő. Egy zománcozott bili. 

A falra valaki egy kék angyalt rajzolt. 

Egészen jó rajz volt. Az angyal szemből 

nézett rá, semmibe vesző pillantásával 

éppen olyan fénylő és reménytelen távolságtartással 

nézte őt, mint Marlene 

Dietrich. 

Nicolau Alicerces Peshkov, akit a 

Mucumba falvaiban élők A Fényt Hordozó 

Embernek neveztek, kinyitott a a 

szoba ablakát, hogy tájékozódjon a csetepaté 

okairól. Kinézett , és látt a, hogy 

az utca egész hosszában felfegyverzett 

tömeg hullámzik, néhány katona is volt 

köztük, de leginkább fi atal civilek, akik 

piros szalaggal kötött ék át a fejüket. Az 

egyik fi atalember hangosan kiáltozva 

felé mutatott , egy másik azon nyomban 

tüzet nyitott rá. Nicolau még nem tudta, 

hogy miféle csetepatéba csöppent, 

de azt felfogta, hogy valamiképpen a 

rossz oldalra került – ő volt az indián, 

s még egy árva tomahawkja sem volt, 

55

PoLíSz 

hogy megvédje magát. Félig felöltözve, 

alsóneműben, kiment a szobából, átment 

a konyhán, kinyitott egy ajtót, és 

egy szűk belső udvarban találta magát, 

amelynek a végében magas vályogfal 

emelkedett . A fal mellett álló csenevész 

mangófára felkapaszkodva sikerült átugrania 

egy másik udvarba, amely valamivel 

tágasabb és még elhagyatott abb 

volt, s egy tapasztott falú fészer mellett 

ért földet, amelyet raktárnak használhatt 

ak. James Deanre gondolt. Ő vajon 

mit tenne ebben a helyzetben? Biztosan 

tudná, mit kell tennie, hiszen James 

nagy gyakorlatra tett szert a menekülésben. 

Megpillantott egy ponyvával 

letakart mosódézsát, amely színültig 

volt vízzel. James Dean belemászna a 

dézsába, és addig ott maradna, amíg 

csak kell, kivárná, míg pikkelyek nem 

nőnek rajta. De ő nem fért volna bele 

abba a dézsába. A teste még csak igen, 

de a feje nem. Kétségbeesett en keresett 

valami megoldást, mert hallott a a közeledő 

tömeget, és akkor meglátt a a halas 

ládát. Szörnyen bűzlött , mintha a rothadó 

tengerek minden bűze összegyűlt 

volna benne, de elég nagy volt ahhoz, 

hogy egy ember belekuporodhasson. 

Belebújt hát a ládába, és várt. 

Egy résen át kinézve látt a, hogy megérkezik 

a szalaggal átkötött fejű férfi ak 

tömege. A nyakánál fogva rángatt ak, 

lökdöstek, rúgásokkal és puskatussal 

ösztönöztek gyorsabb haladásra öt szegény 

ördögöt, akiknek láthatólag az 

volt az egyetlen bűnük, hogy umbundu 

nyelven beszéltek. Hasra fektett ék az 

embereket, utána elkezdték őket ütni 

fegyverrel, övvel, vastag husángokkal, 

miközben azt üvöltözték, hogy ez csak 

a bevezetés. Valamivel később megjelent 

egy asszony pisztollyal a kezében, 

egy pillantásával elparancsolta onnan 

56 

a brigantikat, a fegyver csövét az egyik 

szerencsétlen tarkójához nyomta, és 

lőtt . Ugyanígy tett a másik néggyel is. 

Azután két fi atal fi út és négy asszonyt 

vezett ek oda, egyikük egy kisgyereket 

cipelt a hátán, mindannyian jajongva 

sírtak. Amikor meglátt ák a holtt esteket, 

még inkább rákezdtek. Az egyik katona 

kibiztosított a a fegyverét: „Aki megsiratja 

a halott akat, az is meghal”. 

A többiek elkezdték ütni-verni a csoportot, 

nem kímélték a kisgyereket sem, 

miközben egy illető, akinél fi lmfelvevő 

volt, táncos léptekkel körbe-körbejárta 

őket. 

Nicolau Alicerces Peshkov elfordult 

a réstől, és összeszorított a a szemét. De 

nem ért el vele semmit: még összeszorított 

szemmel is látt a, ahogy két, szalaggal 

átkötött fejű suhanc megerőszakolja 

az egyik nőt; látt a, ahogy puskatussal 

agyonverik a kisgyereket, a többieket 

pedig lelövik vagy agyonrugdossák. 

Másnap estefelé mászott ki a ládából. 

Annyira kimerült volt, és olyan nagy 

volt a zűrzavar aszott kis testében, hogy 

észre sem vett e azt a katonát, aki éppen 

a láda mellett ülve vigyázta a holtt esteket. 

A férfi meglepett en, már-már boldogan 

bámulta, mint egy gyerek, aki 

valami ajándékot talál az ünnepi kalácsban, 

és kézen fogva vitt e magával 

a rendőrség laktanyájába. A bejáratnál 

egy nagyon magas, sovány, tömött szakállú 

férfi állt, mintha már várt volna 

rájuk. Bevezett ék egy ablaktalan szobába, 

leültett ék egy székre. A magas férfi 

a nevét kérdezte. 

– Peshkov? Nicolau Peshkov?! Az 

elvtárs orosz? Nocsak. Moszkvában tanultam, 

a Lubjankán, jobban beszélek 

oroszul, mint portugálul. 

És karatt yolni kezdett valami érthetetlen 

nyelven, amin mindenki nagyon

jól szórakozott . Nicolau Peshkov együtt 

nevetett a többiekkel, de inkább csak 

udvariasságból, mert a legszívesebben 

elsírta volna magát. 

A magas férfi hirtelen elkomorodott . 

Rábökött az íróasztalán lévő bőr utazótáskára: 

– Ismeri ezt? 

Nicolau Peshkov felismerte az utazótáskát, 

amelyben a mozigépet és a 

fi lmeket tartott a. Elmondta, ki ő. Negyven 

éve járja az országot azzal a mozigéppel. 

Büszke volt arra, hogy a hetedik 

művészetet eljutt att a Angola legtávolabbi 

zugaiba is – olyan vidékekre, amelyekről 

azt sem tudták, hogy a világon 

vannak. A gyarmati időszakban vonaton 

utazott . Benguela, Ganda, Chianga, 

Lépi, Catchiungo, Chinguar, Cutato, 

Catabola, Camacupa, Munhango, 

Luena. Ahol megállt a vonat, ő kiszállt. 

Kifeszített e a vetítővásznat, a mozigépet 

háromlábú állványra tett e, fél tucat 

vászon-fotelt felállított a városka előkelőségeinek. 

Az emberek messziről sereglett 

ek, jött ek a környező síkságokról, 

ismeretlen nevű helyekről, sőt olyan 

helyekről is, amelyeknek neve sem volt. 

Kecskét, tyúkot, tojást, vadhúst hoztak 

neki. Letelepedtek a vászon túloldalán, 

szemben a vibráló fénykévével, és viszszájáról 

nézték a fi lmet. 

A függetlenséget követő háború 

tönkretett e a vasutat, így csak a nagyvárosok 

környékére jutott el. Rövid idő 

alatt mindent elveszített , amit a megelőző 

húsz évben összegyűjtött . Délen dolgozott 

tovább. Biciklin járt segítőtársával, 

az ifj ú James Deannel, Lubango és 

Humpata, Huila és Chibia között . Néha 

lemerészkedett Mossâmedesig. Olykor 

Porto Alexandre-ig. Bahía dos Tigresig. 

Annál tovább sohasem. Volt egy fehér 

lepedője. Felerősített e egy kunyhó fa- 

Világbeszéd 

lára, akármilyen volt is a fal, előkészített 

e a mozigépet, és levetített e a fi lmet. 

James Dean az egész előadás alatt a pedált 

taposta, hogy áramot fejlesszen. A 

nyugodt, holdtalan éjszakákon kívánni 

sem lehetett jobb vetítőtermet. 

A magas férfi érdeklődéssel hallatt a. 

Jegyzetelt. 

– Tudja valamivel bizonyítani, hogy 

valóban az, akinek mondja magát? 

Bizonyítani? Nicolau Peshkov az 

inge zsebéből előhúzott egy elsárgult 

papírlapot, és gondosan széthajtogatta. 

Egy újságkivágás volt a Jornal de 

Angola-ból. Egy öt évvel azelőtt megjelent 

interjú: A mozi utolsó hőse. A fekete-fehér 

fényképen Nicolau Alicerces 

Peshkov állt a biciklĳ e mellett , kezét a 

kormányon nyugtatt a, hatalmas feje 

kissé kilógott a képből. 

A férfi kitépte a kezéből az újságkivágást, 

megfordított a, és elkezdett valami 

maniókaliszt behozataláról szóló cikket 

olvasni. 

– Ne azt olvassa, uram, ne azt olvassa 

– nyöszörgött Nicolau Peshkov –, kérem 

szépen, a másik oldalon lévő riportot 

olvassa. Nézze meg a fényképet. Én 

vagyok rajta. 

A magas férfi megvetően nézett rá: 

– Peshkov elvtárs, maga, aki még 

az apanyelvét sem ismeri, maga akarja 

megmondani nekem, hogy mit olvassak 

el, és mit ne?! 

Végigolvasta a cikket. Azaz csak végigolvasta 

volna, mert a cikk félbeszakadt. 

– Hol van ennek a cikknek a vége? 

Nicolau Alicerces Peshkov lassan ejtett 

e ki a szavakat: 

– Uram, ez a cikk nem érdekes. Az a 

cikk, amivel bizonyítani tudom, hogy 

valóban én vagyok az, akinek mondom 

magam, a lap másik oldalán van. 

57

PoLíSz 

A magas férfi elvesztett e a türelmét: 

– Kuss! Azt hiszed, hogy mi itt mind 

hülyék vagyunk?! Azt kérdeztem tőled, 

hol van ennek a cikknek a vége. Ha nem 

válaszolsz, főbe lövetlek információ eltitkolásának 

vádjával. Tízig számolok. 

Talán el sem tud tízig számolni – 

gondolta Nicolau Peshkov. Sajnos el 

tudott . Lassan elszámolt tízig, azután 

megfordult a széken, és egy ideig a falat 

nézte. Visszafordult, kinyitott a az asztalon 

lévő utazótáskát, és kivett e belőle 

a mozigépet. 

– Mutasd meg nekünk a fi lmed, gazember. 

Szeretném látni, mit fi lmeztél le. 

Majd meglátjuk, mutatsz-e katonai objektumokat. 

Nicolau Peshkov egy tiszta lepedőt, 

kalapácsot és szöget kért. Kisimított a a 

lepedőt, és felszegezte a falra. A mozigépet 

egy székre állított a. Egy szót sem 

szólt közben. Az elmúlt órák alatt sok 

mindent megtanult. A fi lm bizonyos 

szempontból az ő munkája volt. Egy 

egész élet műve. Szinte kockánként állított 

a össze azokból a fi lmekből, amelyeket 

az apja hagyott maga után. Kérte, 

hogy kapcsolják le a világítást. Egy katona 

felmászott egy padra, és óvatosan 

kicsavarta a körtét a lelógó foglalatból. 

Peshkov elindított a a vetítőt, vakító 

fény áradt szét a lepedőn. Az első 

képsorokon egy családot lehetett látni, 

amelyet a saját házában támadtak meg 

a madarak. A jelenet nagy hatással volt 

58 

Vándorúton 

a jelenlévőkre (ez mindig így történt). A 

magas férfi mindannyiuk véleményét 

összefoglalta: 

– Látt átok ezt? Olyanok, mint a hiénakutyák. 

Azután megjelent egy tetőn kuporgó 

öregember, aki hegedűn játszott . 

– El akarja ĳ eszteni a madarakat – 

jegyezte meg az egyik őr –, valami varázsló 

lehet. 

Utána egy cowboy látszott , aki egy 

vízesés előtt megcsókolja a kedvesét. 

Végül egy kalapos, szomorú szemű 

ember búcsúzott egy házaspártól egy 

repülőtéren. Amikor a házaspár beszállt 

a repülőbe, megjelent egy másik 

férfi , pisztollyal a kezében, de a kalapos 

gyorsabb volt nála, és rálőtt . A házaspár 

biztosan a madarak elől menekült. The 

End. 

A mozigép fénye remegni kezdett , 

majd kialudt, nagy csönd támadt. Végül 

a magas férfi felállt, fellépett a padra, és 

visszacsavarta a körtét. Sóhajtott . 

– Elmehet, Peshkov. Tűnjön el. A fi lm 

itt marad. 

Nicolau Alicerces Peshkov kiment 

az utcára. A tenger felett hatalmasan 

ragyogott a hold. Nadrágja hátsó zsebéből 

előhúzott egy fésűt, és megigazgatt a 

vele maradék haját. Kihúzta magát, és 

elindult, hogy megkeresse James Deant. 

A kölyök biztos tudja, mit kell ilyenkor 

tenni. 

(Pál Ferenc fordítása)

Álvaro Cunqueiro 

(Spanyolország) 

Világbeszéd 

Álvaro Cunqueiro (1911-1981) a spanyolországbeli Galicia tartomány szülött je, a XX. 

századi gallego irodalom kiemelkedő alakja. Kora s egyben az egész gallego irodalom jelentős 

írója, költője, újságírója, valamint dramaturgja mind gallego, mind spanyol nyelvterületen. 

Figyelmét a II. világháború befejezése után elsősorban saját régiója, Galicia felé fordított a. 

1940 és 1950 közt három novelláskötetet is publikált, köztük a Merlin és családja c. művet. 

Tehetségét és sikereit mi sem bizonyítja jobban, mint a munkásságáért kapott díjak, többek 

közt a Nemzeti Kritikusi Díj 1959-ben, a Nadal-díj 1961-ben, vagy a Kritikusi díj gallego 

nyelvű elbeszélésért 1979-ben. Az itt közölt írás a Merlin és családja c. kötetből való. 

A mór tükre 

A mór, akiről mesélek, vérbeli mór volt, olyan, amilyennek az Isten a mórokat 

vetett e a világ hatalmas kertjében. Színekben pompázó fezt viselt, orrában és füleiben 

ezüstkarikák lógtak. Ábrázata komoly volt, termete apró, lába pedig, melyet 

harisnya rejtett , jócskán eltért a normálistól, csakúgy, mint természete. Szerett e bő 

lére ereszteni a mondandóját, mindig hosszasan és bizalmaskodóan beszélt, mint 

aki minden alkalommal valami igazán nagy titkot bíz az emberre. Még a neve is 

erre utalt: arab neve, Alsir a mi nyelvünkön titkot jelent. Sok mindent árult: mágneses 

iránytűket, párlatokat, nagy emberek életéről szóló újságokat meg különféle 

históriás könyveket, olyan híres-neveseket, mint például a Hajnal-harang és a róka, a 

Rózsamosolyú Farizád, a Kötélverő Hasszán, és Az Ördög szellentésének története, melyet 

möszjő Gúi Tabari írt. 

De ezútt al nem a szokásos okból érkezett Mirandába, a Porta által megbízott kereskedőként, 

hanem azért, hogy megfejtse a látomásokat, melyeket a putt onyában 

lévő tükörben látott szombatonként. Tervei közt szerepelt az is, hogy fényt derítsen 

a sivatag hercegének rejtélyére, akit örökös rett egés gyötör, hogy egy nap gyilkossá 

lesz, s áldozatát barackkal mérgezi meg. 

Nos, megmérgezni ugyan senkit nem mérgezett meg ez a bizonyos Rufász sejk, 

de att ól fogva teljesen meggyengült idegileg, s éjjelente rémálom gyötörte, melyben 

tőrrel vájták ki a szemét. Ett ől aztán annyira átjárta egész testét a rett egés, 

hogy nem elég, hogy üvöltve ébredt minden éjjel, de valósággal halálra vált a 

félelemtől. Ahogy telt-múlt az idő, kegyetlen zsarnok lett , s ezt mi sem bizonyítja 

jobban, mint hogy megparancsolta hazájában minden ember lefejezését, aki sandán 

nézett rá. 

Egyszer aztán tetőtő talpig megvizsgálta egy angol orvos Egyiptom zsinagógájából: 

ellenőrizte, visszhangzik-e, ha ezüst kalapáccsal ütögeti a homlokát, eret vágott , 

faggyúborogatást írt fel neki, bedörzsölte a bőrét szerecsendió-kivonatt al, hashajtó 

köménymagot adott neki és jeges fürdőt írt fel a szemérmes testrészeire. Majd hozzátett 

e mindehhez, hogy lehetőleg Parkins teát is fogyasszon, ami Angliában még 

59

PoLíSz 

a vénkisasszonyok izgalmát is képes lecsillapítani, hogy kellő alázatt al vehessenek 

részt a Protestáns Szent Inkvizíció gyűlésein. 

Azonban ennek a Dr. Gallowsnak egyáltalán nem sikerült elűznie a rémálmot, így 

Rufász sejk igen közel került az idegösszeomláshoz. Kár lett volna érte, mivel ő volt 

az egyetlen az arab királyok közt, aki még valóban tudott varázsszőnyegen repülni, 

és még a harci tevék kasztrálásához is értett . S ha elméjét elborítaná az őrület, nem 

tudna eleget tenni a hagyománynak – miszerint a tudomány ezen hatalmas titkait 

halála óráján meg kell osztania legkisebb fi ával –, mert akkor biztosan nem emlékezett 

volna sem a varázsutazás, sem a harciteve-herélés fortélyaira. 

Mindez azonban csak kevesek fülébe juthatott el, hiszen – ahogy mondom – Alsir 

előszeretett el vont misztikus mázat történetei köré, melyeken legalább oly szívesen 

munkálkodott is, hiszen a maga módján nagyon is önfeláldozó volt, leszámítva persze, 

ha pénzről volt szó. 

A tükör, amit cipelt, olasz portéka volt. Ezüstt el bevont, legömbölyített sarkú 

keret fogta körbe, s fogantyúja egy kutyát ábrázolt. Ingaként lógott egy szögről, 

mintha az órásmester, aki készített e, egy percmutató tükröt szeretett volna, hogy 

azon keresztül láthassa a múló idő folyását. Már amennyire nekem tudomásom van 

róla. Alsir a tilsiti vásáron jutott hozzá egy algériai zsidótól, akinek a portékái között 

volt borsmenta, álompor, de még szerencsepatkó is. A tilsiti vásár egyébként 

Lyontól két, Monterroso-tól pedig négy mérföldre található, ezt magától Alsirtól és 

Elimas Algaribo mágustól tudom. Ez egy nagy mező, telis-tele kunyhókkal, melyekben 

kilenc nemzet fi ai árulhatják portékáikat, különös tekintett el a többiekre és a 

brandenburgi őrgróf írnokára, akinek szintén van saját kunyhója, sőt egyedül csak 

ő árusíthat zablát a lovakhoz és öszvérekhez, mivel a szamaragoláshoz kizárólag a 

német lovagrendnek van joga. Én mondom, messze földön híres vásár ez, ahol még 

az is kapható, ami nincs. 

Egyszóval Alsir megvett e a tükröt, de nyomban túl is adott rajta: a dániai 

Helsingőrben egy grófk isasszonynak adta, bizonyos Ofélia úrhölgynek, aki a kastélyban 

élt,. Mivelhogy esett az eső, mind egyetértett ek abban, hogy szállást adnak 

a mórnak a kastélyban, melynek falait a viharos tenger csapkodta, udvarát pedig a 

templomokéhoz hasonló boltív védte a tengeri szelektől. 

– Lepihentem – mesélte Alsir a gazdámnak, Merlinnek –, elnyúltam, ahogy mondani 

szokás, mert hát fáradtan érkeztem a tilsiti vásárról, és egészen, amíg el nem 

aludtam, Oféliáról ábrándoztam félálomban, ahogy a tizenöt éves, hamvas nyakú 

grófk isasszonykákról szokott az ember... Hangos sikoltásokra riadtam fel, s a grófnő 

főudvarhölgye sietett értem hiányos öltözékben. Pár szál hajában még ott lógtak a 

hajcsavarók, hajhálóját egyik kezében szorongatt a, míg a másikkal a hálóköntösét 

fogta össze. Helsingőrben mindig első az etikett ! Bevezett ek a grófk isasszony hálótermébe, 

aki egyszerre sírt, nevetett , sikoltozott és ordított , míg őfelsége Hamlet 

király orvosa ánizzsal ízesített hársfateát készített neki. Mind ellenem fordultak, 

azzal vádoltak, hogy elátkozott tükröt adtam a kisasszonynak, ugyanis este, lefekvés 

előtt a haját fésülgett e a tükör előtt , s egyszer csak a Négysors szellemei jelentek 

meg, majd egy démon patt ant elő egy körtefáról. Aztán látt a, ahogy egy ló a tenger 

mélyébe ugrik egy sziklaszirtről, és végül saját magát, amint belefullad az alanti 

60

Világbeszéd 

folyóba, s egy jégmadár telepszik két szép almája közé a mellkasára. Fogalmam sem 

volt róla, hogy ez egy elvarázsolt tükör, s egyre csak kértem őket, hogy higgyenek 

nekem, és hogy vissza fogom adni a pénzt, de mindhiába, megparancsolták, hogy 

másnap jelenjek meg a kihallgatáson Dánia királya, Hamlet előtt , akit korábban már 

említett em. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, ehelyett egész éjjel a tükörbe 

bámultam, mígnem megjelent benne egy felhő a fejem körül. Ebben először színes 

ruhát viselő emberek tömege jelent meg, majd a ló, amint a tengerbe veti magát, aztán 

a megfulladt Ofélia, és egy partmenti fűzfa, ahogy beleakad kék ruhácskájába és 

forgatja azt a gyönyörű testet, a feje pedig megtöri a hullámok útját, és azok a nagy 

és kedves, tágra nyílt zöld szemek...! Ennél a résznél ütött tizenkett őt a toronyóra, s a 

tükörből minden eltűnt, egyedül én maradtam, már csak az én sötét arcom ragyogása 

látszott a gyertya fényében. Rögtön tudtam, hogy ez olyan látomás, mint amiket 

szombat esténként látt am – szürkület és éjfél közt –, s hogy sok dolgot látt am már, 

és néhány már valóra is vált. 

Alsir elhallgatott , mintha képzeletére sötét árnyék hullott volna, gazdám pedig 

komoly tekintett el tisztogatt a szemüvegét köntöse szegélyével. 

Úgy ismerem ezt a tükröt, amit cipelsz, Alsir barátom, mint a tenyerem, hiszen 

készítésében nekem is részem volt. A velencei magisztrátus megbízásából készült, 

melynél titokzatosabb nemzetet még nem látott a világ, de annyi legalább biztos, 

hogy kormányuk jövendöléssel, illetve a jövő fürkészésével foglalatoskodik. Történt 

tehát, hogy felsértett em egy ponton a tükör foncsorát, s az az átkozott tükör att ól 

fogva nemcsak a valóságot mutatt a, de olyan dolgokat is, amelyeket ő maga talált 

ki. Még embereket is kreált a mihaszna, Velence uraságai meg lázasan kutatt ák a 

gyilkost, aki valójában csak a tükör képzeletében létezett . Aztán holtakat kerestek, 

fűszerrakományokat és török gályákat, mindent, amit csak kitalált, még elrejtett kincseket 

és gyógyvízzel teli serlegeket is. Megveszem most tőled ezt a tükröt, drága 

barátom, s annyit fi zetek érte, mint amennyit te adtál Tilsitben, sőt többet, mert megfi 

zetem a kamatot is. S ezer darabra töröm, még mielőtt eljön a holnap, mert holnap 

szombat lesz, s csak újra megjelenne benne a vízbefúlt Ofélia úrnő, amint a tenger 

felé sodródik Dánia folyójában. Bár talán ez azon kevés jóslat egyike, amely valóra is 

válik – az elmúlt idők látomásai közül. 

Gazdám felállt, odasétált az asztalhoz, és elővett a fi ókból egy arannyal teli erszényt, 

amiből leszámolt egy unciát és még felet. Ahogy ejtett e az érméket, csak 

úgy csengtek-bongtak, mielőtt Alsir tölcsér formájú kezébe értek volna, aki aztán 

a biztonság kedvéért még újraszámolta őket, mielőtt betett e volnaa bugyellárisába. 

Nos hát, az előtt , amit uraságod kíván, én fejet hajtok. S a tükör eme furmányaiból 

már Hamlet király is felfogott valamit, amikor elé járultam a kihallgatásra. A herceg 

úr szokása szerint a kőből készült trónján ült, melynek oldalán faragott kígyó 

díszelgett . Épp egy koponyát vizsgálgatott , míg engem a lábához rendelt, s azon a 

fenséges és csodálatos hangján intézte hozzám szavait: „A tükör nem lehet igazmondó 

orákulum, így azt sem lehet szentírásnak venni, amit megmutat. Nem akarom ezt a tükröt a 

királyságomban látni, elég nekem a jelen gondjaival törődnöm, nincs szükségem rá, hogy még 

a jövő csapásaiért is most szenvedjek. Mert ebben a bizonytalan álomban, amit életnek nevezünk, 

senki sem ismerheti a sorsát. Ami pedig Oféliát illeti, nem lehet, hogy a tükör csupán 

61

PoLíSz 

egy tavirózsához kívánta hasonlítani, mely, mint minden rózsa, egy forró nyári délutánon 

lehullik a hullámok közé, hogy köztük lebegjen tovább? Vidd el a tükröd messze a királyságomtól 

Alsir, s ha egyszer megtudod, hogy igaz volt, amit a foncsorában látt ál, úgy teszel a 

legjobban, ha rögvest hozzávágod egy út menti kőhöz.” Miután elmondta ezeket, a király 

felemelkedett trónjáról, bal karjára vetett e fekete palástja hosszú szárát, az ablakba 

helyezte a koponyát, s elbocsátott nyájasan, mégis bánatt al tele. 

Merlin uram fogott egy nagy mozsarat, és összetörte benne a tükröt. Az ezer apró 

darabot sóval és zamorai fokhagymával keverte el, s én parancsa szerint megsütött 

em a törmeléket. Rufász sejknek pedig gyógyfőzetet készített , valamint néhány 

hashajtó pirulát, hogy kigyógyuljon a bajából, és kérlelte Alsirt, hogy feltétlen hozzon 

hírt a kasztráló herceg egészségéről. A mór nekem ajándékozta Az ördög szellentése 

című könyvét, amiért jól tartott am a szamarát, és megszabadított am a pofájában 

fészkelő bolháktól. 

– Nem akartam elmondani Alsirnek – fordult felém a gazdám, miután elment a 

mór –, hogy már beteljesült Ofélia úrnő halála. Virágokat szedett a folyóparton, amikor 

beleesett a folyóba, és megfulladt. Én mondom neked, Fülöp, nem él a világon 

király, akinek több oka lenne a bánatra, mint ennek a szegény dán Hamletnek. 

62 

Predjama 

(Széll Nóra fordítása)

Mezey László Miklós 

Az utolsó fenyőág 

Merített szavak 

M. aznap későn kelt. 

Előző nap is, mint rendesen, sokáig, késő estig dolgozott . Amikor végre hazaért 

és a gyors fürdés után bedőlt az ágyba, már csupán félálomban hallott a a felesége 

másnapra szóló utasításait, terveit, ötleteit. Mintha azt mondta volna az asszony, 

hogy ő reggel odateszi főni a töltött káposztát és megsüti a bejglit, M. pedig vásárolja 

meg az ünnepekre a még hiányzó dolgokat és vegye meg a karácsonyfát. 

Igen, M. most már végre vegye meg, ha már így az utolsó napra halasztott a a favásárt. 

Mert hányszor elmondta, már egy hete is szólt, hogy látott egy nagyon szép 

nordmann fenyőt az áruház parkolójában. Nem is volt túl nagy, formás is volt, 

éppen alkalmas lett volna a nagyszoba sarkában felállítani. De hát hiába beszél, 

ha az ura csak halogatja a favásárlást. Azóta már biztosan megvett ék azt a szép 

kis fenyőt. Most akkor menjen és keressen egy szép fát. Ő amúgy sem cipelheti, 

különben is cipekedik máskor eleget. M. a monológ végét már nem hallott a, mély, 

pihentető álomba zuhant. 

Amikor fölébredt, rég fenn volt a nap, szépen besütött az ablakon, barátságos, 

melegítő fénybe vonta a hálószobát. M. kényelmesen nyújtózott , oldalára fordult, 

maga alatt fölhúzta a lábát, jobb karját a kispárna alá dugta és nagyon jól érezte 

magát. Pihent és elégedett volt. Már lehetett érezni a konyhából beszűrődő illatokat, 

a fövő töltött káposzta semmivel össze nem téveszthető páráját, amelyen 

időnként átszüremlett a sütemény vaníliás-édeskés szaga. Az utóbbi nem érdekelte, 

a káposztáé annál inkább izgatt a. Érezni vélte a töltelékek közé fölvágott 

füstölt csülök zsírosan pikáns aromáját is. Ahogy újból nyújtózni kezdett , nyelt 

egy nagyot, már várta a szenteste vacsoráját. Látt a a tányérján a dús idomú töltelékeket, 

között ük a füstölt csülök kövérkés-bőrös szeleteit, és mindezek tetején és 

oldalán a lecsorranó tejföl fehér felkínálkozását. Látt a a szabályos kenyérszeleteket, 

a talpas pohárban megcsillanó kékfrankos bíbor színét – összefutott szájában 

a nyál. 

Ma végre kényelmes napom lesz – gondolta. Még egy kicsit heverészek, nyújtózkodom, 

aztán fölkelek, elmegyek vásárolni, megveszem a bort, meg amit az 

asszony még fölír a cédulára, aztán megveszem azt a nyavalyás fát is, utána csak 

eszem, iszom, tévézek. Kell egy ilyen nap is, na! Még hosszú percekig nyújtózott , 

forgolódott , élvezte a kései kelés ritka örömét. Már éppen föltápászkodott volna, 

amikor az asszony benyitott a hálószobába, és ott folytatt a, ahol tegnap késő este 

abbahagyta, fölsorolta, mi mindent kell még megcsinálniuk ma. M. csak legyintett 

, aztán inkább kedveskedő, semmint elutasító hangon nyugtatt a az asszonyt: 

mindenre van idő, mindent meg fognak csinálni. A szent este szép lesz. Fenyő– és 

káposztaillat lengi be majd a lakást, ott lesznek a csomagok a fa alatt , megszólal a 

kis rézcsengő, lehet asztalhoz ülni, pukkan a boros üveg dugója, halk zene szól a 

rádióból, persze csupa karácsonyi dal. Így mélázott inkább magának, semmint az 

asszonynak felelve. 

63

PoLíSz 

Lassan kikászálódott az ágyból, pizsamásan végigbotorkált a lakáson. A konyhában 

fölemelte a káposztásfazék tetejét, megszemlélte a rotyogó ételt, mélyen 

leszívta illatát, benézett a sütőbe is, ivott egy pohár ásványvizet. Tovább csoszogott 

a WC meg a fürdőszoba felé. És miközben így járt-kelt a lakásban, folyton 

hallott a maga mögött az asszony hangját, hogy milyen színű szalvétát vásároljon, 

meg ne felejtsen el valamilyen likőrt is venni, ne csak a boron járjon az esze. Legjobb 

lenne a Campari, de ha az nincs, akkor vegyen vörös Martinit, ja és hozzon 

citromot is… 

M. behúzta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és akkurátusan mosakodni kezdett 

. Megnézte gyűrött , fáradt arcát, karikás szemét és ritkuló haját a tükörben, és 

már nem érezte pihentnek magát, mint ébredéskor. Hosszan mosta a fogát, körültekintően 

megborotválkozott , sok sprayt fújt magára, fésülködött , tiszta alsóneműt 

vett . Jócskán eltelt az idő, amikor ismét föltűnt a konyhában, újra megszemlélte 

az ételeket. A felesége már a hidegtálat állított a össze, volt ott tormakrémes sonkatekercs, 

töltött tojás, valamilyen hal, ilyesmi. Az ujját belemártott a a majonézbe, 

lenyalta, megállapított a, hogy fi nom. Megkordult a gyomra. A faliórára nézett , rég 

elmúlt tíz óra. Ilyenkor már nem érdemes enni, mindjárt dél lesz, akkor ebédelnek. 

Meg különben is, csakugyan el kéne indulni vásárolni, hamarosan bezár minden 

vagy éppen nem lesz kapható az, amit keres. A felesége ekkor szólt harmadszor, 

hogy most aztán fogja a bevásárló szatyrot, és induljon el végre! 

Mosolyogva nyugtatt a az asszonyt, aztán kényelmesen kitöltött magának egy 

pohár szilvapálinkát. Hosszan forgatt a szájában a nemes italt, amely lassan, szinte 

kéjesen végigbizsergett e a torkát, le a gyomorszájáig. Csett intett a nyelvével, ez 

jól esett ! Fölhúzta a nadrágját, komótosan kiválasztott egy tiszta inget, pulóvert 

húzott . Megnézte a cipőjét, nem kell-e kitisztítani. Úgy gondolta, szent este napján 

igazán ihat még egy pohárkával. Ismét töltött egy kupicával. A felesége, miközben 

igazított valamit a gáztűzhely sütőjén, megjegyezte, hogy ez ma már a második 

pohár pálinka. Aha – mondta M. és kísérőnek ivott egy pohár ásványvizet, kortyolt 

a már kihűlt kávéból is. A rádióban híreket mondtak, végighallgatt a. 

Végre belebújt a kabátjába, a spájzból előhúzta a bevásárló szatyrot, az asszonytól 

átvett e a bevásárolnivalók céduláját, és elindult. 

Odakint napsütéses friss hideg volt. Pihentnek, derűsnek érezte magát, gyomorszájában 

még ott bizsergett a két pohárka szilva. Szaporán lépdelt az üzlet felé. 

Nézte a sietős embereket, akiket ugyanúgy, mint őt, elzavarták vásárolni az asszonyok. 

Eszébe jutott , nincs nála pénz, a bank felé kell kanyarodnia, hogy készpénzt 

vegyen föl az automatából, hiszen a fenyőfaárusnál nem fi zethet hitelkártyával. 

Bekanyarodott a főútra, a bank felé. Ahogy elment a patika előtt , eszébe jutott , 

kéne venni valamilyen fejfájás-csillapítót, legyen ott hon ez is az ünnepek alatt . No, 

de előbb lássuk a bankot. Vett ki pénzt, visszament a gyógyszertárba, és hosszas 

sorban állás után vásárolt fájdalomcsillapítót. Ahogy kilépett az ajtón, megkívánt 

még egy kis pálinkát. Úgyis útba esik az élelmiszer áruházba menet egy becsületsüllyesztő, 

ott megiszik egy pohárka vilmoskörtét. Mi baj történhet? Benyitott a 

kocsmába. Csaknem üres volt, két asztalnál kornyadozott egy-egy magányos férfi - 

ember, előtt ük rövid ital, sörös korsó. A pultnál állva megivott egy féldecit. Újabb 

64


kellemes bizsergés a gyomorszája táján. Kilépve a napsütött e utcára megnézte az 

óráját, már 11 óra volt. No, most már tényleg irány az üzlet! Sietett is meg nem is, 

egyszerűen élvezte, hogy ma nincs rohanás, nincs munka, gyűrődés, stressz. 

A piros lámpánál utolérte egy ismerősét, akivel hónapok óta nem találkozott . 

Valamikor közeli barátságban voltak, összejárt a két család, de egy ideje – minden 

különösebb ok nélkül – eltávolodtak egymástól. Mintha csak az élet, a sok 

sűrű tennivaló sodorta volna el őket. Megörültek a találkozásnak. Kölcsönösen 

kellemes karácsonyt kívántak, végigkérdezték egymástól a családtagok hogylétét, 

számba vett ék a közös ismerősöket, aztán arra a jutott ak, hogy meg kéne inni valamit 

a találkozás örömére. M. arra gondolt, éppen ez lesz a jó alkalom föleleveníteni 

a régi, szorosabb barátságot. 

Útba esett egy másik kiskocsma, betértek. Előbb az ismerős fi zetett egy-egy vilmoskörtét, 

aztán M. Végül is – mire elbeszélték a legutóbbi találkozás óta eltelt idő 

minden fontos eseményét – megitt ak három-három pohárka pálinkát. Beszélgetés 

közben megcsörrent M. mobiltelefonja, a feleségének eszébe jutott , hogy még díszgyertyára 

is szükség lenne, az is van az üzletben, ne felejtse el, és lehetőleg piros 

legyen.— Már az üzletben vagyok – füllentett e M., amikor a felesége az iránt tudakozódott 

, hogy most éppen hol van. 

Amikor kiléptek az utcára – mi tagadás –, megszédült egy kicsit. Hoppá – morfondírozott 

M., – azért öt-hat feles lecsúszott már… Búcsút vett az ismerősétől, 

kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy az új évben feltétlenül családostul fölkeresik 

egymást. Aztán eltökélten és céltudatosan elindult az élelmiszerüzlet felé. 

Kilépett , hiszen már jókora késében volt, az asszony bizonyára várja, és nem tudja, 

hol késik. 

Ragyogóan sütött a nap, szinte tavaszias meleg lengte be az utcákat. A jó időtől, 

a sietségtől és az elfogyasztott pálinkától melege lett , aztán erősen megszomjazott . 

Kéne innom valamit – morfondírozott . Megkívánta a hűvösen gyöngyöző ásványvizet. 

Az élelmiszerüzlet mellett i büfébe fordult be. Kért egy nagy pohár vizet, és 

hogy ne legyen ilyen snassz a rendelés, még két deci bikavért. Jól esett a szénsavas 

víz, jól esett a zamatos vörös bor, elégedett en csett intett . 

Miközben kortyolgatt a a hűs bort, elő akarta húzni a felesége céduláját, hogy 

átnézze, mit is kell vásárolnia. De sehol nem találta. Kiforgatt a a zsebeit, nem volt 

sehol. Hová tűnhetett ? Kirántott a volna a zsebkendőjével? – Ajjaj, ebből gond lesz. 

Próbálta emlékezetébe idézni, mit írt föl az asszony, de semmi nem jutott eszébe. 

Megzavarodott . Hiszen ott hon csak zsebre gyűrte a cédulát, anélkül, hogy megnézte 

volna, tehát nyilván nem is emlékezhet a lista tartalmára. De nem is telefonálhat 

haza, hiszen egy órával ezelőtt a kocsmában azt mondta az őt fölhívó aszszonynak, 

hogy már az üzletben van. Egy óra múltán meg kiderül, hogy a cédula 

sincs meg? Mit tegyen? Legjobb lesz, ha megiszik még két deci bikavért, és amíg 

kortyolja a fűszeres, testes nedűt, csak eszébe jut valamilyen megoldás. Kért még 

bort, leült az asztalhoz és elmerengett . Mintha ismét ugyanolyan fáradt lett volna, 

mint tegnap este lefekvéskor. Elnehezültek a tagjai. A karját alig bírta fölemelni, 

hogy a pohárért nyúljon. Hiába, ez az év végi hajrá… Erősen megviselték az utóbbi 

hónapok mindennapos hajszái. 

65

PoLíSz 

Valami fájón keserves önsajnálat tört rá. Arra gondolt, milyen sokat is dolgozik. 

Nap mint nap kora reggeltől késő estig robotol, ahogy szokta mondani: „látástól 

mikulásig”. Esténként belezuhan az ágyba, az utolsó tévéhíradót sem tudja megnézni, 

mert ha akkor egyáltalán ott hon van, elbóbiskol a fotelben. Sőt, már a vacsora 

sem esik jól, olyan elgyötört. Rendszerint a felesége rázza föl a fotelből, hogy 

most már vegyen pizsamát, és feküdjön a vetett ágyba.– Így állunk – legyintett 

fáradtan. Az ember dolgozik, mint az igavonó barom, és amikor eljön egy ünnepnap, 

már kipurcant, már nincs ereje semmihez. Annyira fáradt, hogy már kipihenni 

se tudja magát. Itt ül és kókadozik – gondolta némi öniróniával. 

Szédülni kezdett . Mintha megbillent volna előtt e az asztal. Gyorsan egy kiválasztott 

pontot kezdett nézni mereven a falon, úgy próbált egyensúlyban maradni. 

A falon Nagy-Magyarország színes térképe függött , megkereste tekintetével Budapestet, 

azt nézte sokáig, mindaddig, amíg úgy nem érezte, megszűnt a billegés, 

imbolygás. 

Újra keresgélni kezdett . – Hol lehet az a nyomorult cédula? Reménytelenül forgatt 

a ki a zsebeit, a tárcáját is megnézte, de sehol sem találta. – Hm, hm – morfondírozott 

egyre elkeseredett ebben, mit is kéne vennem? És mit mondjak ott hon? 

Mégis telefonálnom kéne? Vagy megnézem a szatyorban, hátha oda tett em. De 

hol van a bevásárló szatyor? Elhagytam azt is? A francba! Hogy menjek így haza?! 

Tanácstalanságában kért még két deci vörös bort. 

Már rég elmúlt két óra is, amikor ernyedt tagjait megmozgatva erőt vett magán, 

föltápászkodott , fi zetett és elindult hazafelé. Se cédula, se szatyor, semmi. A piros 

lámpánál eszébe jutott a barátja, akivel közösen megfogadták, hogy keresni fogják 

egymást, újra össze fog járni a két család. Fölidéződött sok kellemes estéjük, a 

kölcsönös vendéglátások vacsorái és kártyapartĳ ai, a nagy viccmesélős éjszakák, a 

közös balatoni kempingezés. Átimbolygott az útt esten, miközben hirtelen eszébe 

jutott , hogy karácsonyfát is vennie kell. – Legalább azt vigyek, ha már nem vásároltam 

semmit. Elindult az áruház parkolója felé, mintha a felesége azt mondta 

volna, ott látott egy szép kis nordmann fenyőt. 

Megnézte az óráját. – Igyekeznem kell! Megint melege lett és szomjazni kezdett . 

– Most már nem iszom semmit, legelőször is megveszem a fát, hazaviszem, utána 

újra lemegyek vásárolni, legföljebb az asszony megint összeírja, mit kell vennem. 

Ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a mobiltelefon. Előhúzta a készüléket, 

a kĳ elzőn látt a az ott honi telefonszámukat. Szinte ösztönösen kinyomta a telefont, 

zsebre vágta és szaporán ment a parkoló felé. Már egészen melege volt, izzadt. 

Meglazított a a sálját, kigombolta a kabátját, valósággal futott . Rossz sejtelme támadt: 

– Lehet, hogy már bezárt a faárus? 

Sejtése beigazolódott , a parkoló teljesen üres volt. Autó is csupán néhány ácsorgott 

itt -ott , mint valami elhagyott , ott felejtett tárgyak. A fenyőfaárusnak híre-nyoma 

sem volt. A tér sarkában egy kifakult kabátban ácsorgó fi ckó cigarett ázott és 

bámult maga elé. Csupán az elhullott fenyőgallyak jelezték, órákkal ezelőtt itt még 

fenyővásár volt. Dermedten állt a parkoló sarkában. Az áruház zárva, a parkoló 

üres, egyetlen fenyő sincs sehol. Most már csakugyan nagyon melege lett . Megtörölte 

a homlokát, kétségbeesett en nézett körül. Valami biztató jelet keresett , valami 

66


olyasmit, amibe a remény belekapaszkodhat. De semmit nem talált. Tanácstalanul 

szétt árta karját. 

Legalább egy ágat vigyek haza – motyogta, és lehajolt egy hosszabb, dús tűlevelű 

zöld ágért. – Ez nordmann fenyő lehetett , gondolta ernyedten. De ahogy 

az ágért nyúlt, egyensúlyát vesztve orra esett . Eleredt az orra vére és nagyon fájt. 

Valahogy ülő helyzetbe kecmergett , zsebkendője után kotorászott . Ekkor akadt kezébe 

a bevásárolnivalókat tartalmazó cédula. Összegyűrte, eldobta és a fenyőágért 

nyúlt. Az idei utolsó fenyőágért. 

*** 

N. maga elé ejtett e a csikket és rátaposott . 

… Még szerencse, hogy ma, az utolsó nap ilyen jó idő van, süt a nap, nem fúj a 

szél, sőt, szinte már meleg van. Csak az a baj, hogy alig veszik a népek a fenyőt. – 

Már tizedik napja árulta az áruház parkolója sarkában a karácsonyfákat, de hamar 

megtapasztalta, hogy sokkal kevesebb fogy, mint tavaly. Pedig alig emelkedtek az 

árak. … Mondta is a tulaj, tiszta ráfi zetés ez neki. … Persze, hiszen mindig panaszkodik. 

Pedig a bőre alatt is pénz van. Na, de hagyjuk… 

… Idén valahogy sokkal kevesebb fa fogy. Meg a népek az olcsó, alacsony fákat 

keresik. Inkább megveszik a csenevész, formátlan kis fenyőket, csak olcsó legyen. 

Jó lesz az is. Ha földíszítik, úgysem látszik olyan nyomott nak. Itt van például ez 

a formás kis nordmann fenyő, egyszerűen nem lehet eladni. Pedig ez a legjobb 

fajta, arányos, formás, szép hosszú tűlevelei vannak, még a száraz levegőjű lakásban 

sem hullatja el. Ez simán kibírja vízkeresztig. Mégsem vitt e el senki. És már 

nem is fogja. Mindjárt bezárjuk a boltot, rögtön két óra. A tulaj azt mondta, kettőre 

jön a teherkocsival, földobjuk rá a maradékot, és húzunk haza. Jöhetne már! 

Tíz napja szobrozok itt , árulom a fenyőt. Igen, inkább árulom, semmint eladom, 

mert tényleg nagyon kevés fogyott . Tiszta szerencse, hogy tűrhető volt az idő. 

Bezzeg tavaly, micsoda tél volt! Estére már belém fagyott a szusz. És persze egy 

percre sem hagyhatt am el a standot. Kurva hideg volt, fújt a szél, vágta a pofámba 

a havat, a végén már inkább rá se gyújtott am, csak a kezem ne kelljen kihúzni a 

zsebemből. 

… Mikor jön? Két óra, és nincs itt . Pedig de jó volna már ott hon lenni! Megvettem 

az asszonynak meg a Dórikának az ajándékot, lesz öröm ott hon! De ha nem 

jön ez a pupák, mikor érek haza? Milyen jó lesz az esti rántott hal, utána a mákos 

meg diós kalács! Bekapcsoljuk a magnót, az asszony szereti ezeket a karácsonyi 

dalokat. Hadd szóljon! Leülök, és csak nézem a kislányom, ahogy játszik a fa mellett 

, szól a „Dzsingli ben”, kortyolok a sógor borából, jó lesz, no! Az éjféli misére 

persze nem megyek el. Ilyen fáradtan?! Az asszony nyilván forszírozni fogja. Majd 

valahogy lebeszélem. Elmond mindenféle pogánynak, majd eszébe jut, hogy karácsony 

van és nem illik veszekedni. Meg fogom ígérni neki, hogy másnap a délelőtt i 

misére elmegyünk, az is karácsony. Nem? 

… De jó idő van. Kigombolom ezt a rossz kopott kabátot, ne melegedjék rám. Az 

ember azt hinné, az utolsó órákban sok vevő jön, mert elfeledkeztek a favásárlásról, 

most jut az eszükbe gyorsan megvenni. Vagy, mert azt hiszik, hogy az utolsó 

67

PoLíSz 

fenyőket fél áron is odaadjuk. Pedig a tulaj megmondta, nincs ám végkiárusítás. 

Inkább kidobjuk a francba, de nem vagyunk mi olcsójánosok. Az az öregasszony 

is az előbb! Elvárta volna, hogy egy ezresért odaadjam neki a nordmannt vagy 

valamelyik másik fát. Hülye vén banya! Azt mondta, hogy nincs több pénze, meg, 

hogy az unokája… Ki nem szarja le. Ez a fenyő nyolcezer, és kész. 

N. újra rágyújtott , nekidőlt a fenyőhálózó szerkezet állványának. Ő csak rakétakilövőnek 

nevezte, éppen olyan a formája. Elnézett a főút felé, hátha látja már a 

tulaj kis fehér színű, sárga ponyvás teherkocsĳ át. Fújta a füstöt, fi gyelte a gyérülő 

forgalmat. – Hiába, szenteste napján, délután kett őkor már nemigen közlekednek 

a népek, még Pesten se. Nálunk ott hon ilyenkor már egy lelket se látni az utcán. 

Legföljebb egy-két kóbor kutya futkos a hóban. Mindenki ott hon van, díszíti a 

fát, főzi a halászlét, issza bort, megszámolja a dugipénz maradékát. Meg persze 

gondolkodik, hogyan lesz a szilveszter. Meg főleg, hogyan lesz az új évben. Mert 

az se lesz könnyű. Ez is milyen szar volt! Sok munka, kevés pénz, magas rezsi. 

Dórikának se jó már a kínai üzletben vett ruha. Az asszony is hol ezt kér, hol azt 

kér. Csak a vasúti bérlet milyen drága! Azt meg muszáj megvenni, hogy tudnék 

ide-oda járni, dolgozni menni. Jól jön majd ez a kis fenyőárulásos mellékes! 

… Na, ott jön a főnök! – fedezi föl megkönnyebbülten a főútról a parkolóba 

beforduló teherautót N. Széles mosollyal fogadja a tulajt, akinek az volt az első 

szava: – Ilyen kevés fogyott ?! … Most kezdje neki magyarázni, hogy a népek nem 

vesznek fenyőt, csak a leghitványabb, legkisebb fákat keresik. Ötszáz forinton is 

spórolnának. Nem úgy vannak, mint régen, hogy „egyszer van egy évben karácsony, 

megvesszük!” Bizony, a nyanya is egy ezresért akarta elvinni a nordmannt. 

Vén spiné, mit gondolt?! A tulaj meg csak rázza a fejét és hüledezik. Mi a francot 

rázza a fejét?! Megszabta az árakat, azon meg nem kelt el. Még a végén azt hiszi, 

hogy nem nyitott am ki időben, hogy nem voltam itt egész nap. Amilyen gyanakvó, 

ógó-mógó ember! 

N. várakozóan néz a tulajra, aki most – szokása szerint – terpeszállásban áll, és 

hátrafelé simogatja a haját, mindig így csinál, ha panaszkodik. Hogy tiszta ráfi zetés 

ez a fenyőfa! A parasztok sokat kérnek a fáért, ő meg nem tudja eladni Pesten! 

Meg az áruháznak is milyen sok bérleti díjat kellett fi zetni a parkoló sarkáért. Most 

mit csináljon? Sajnos, így nem tudja megadni az árusainak a kialkudott bérét sem. 

Egyszerűen nincs annyi bevétele a fákból! Sok a költség, kevés a bevétel – ez van! 

N. csak hüledezik. Itt fagyoskodott tíz napig – mert azért nem volt minden nap 

ilyen jó idő, mint ma –, itt töltött e az idejét, nem ott hon, a családjával, és azt a kis 

pénzt se kapja meg?! 

… Hát elmész te a picsába! – gondolja nekidühödve, miközben kezdi magyarázni 

a tulajnak, hogy ebben a gazdasági válságban mit várt… Ő itt szobrozott tíz 

napig, hóban-fagyban árulta a kurva fenyőket, nem evett rendes ételt, nem aludt 

rendes ágyban, nem látt a a kislányát sem, és akkor most nem kapja meg a pénzét! 

Hát tehet ő róla, hogy a népek nem vesznek fenyőt?! Ő szólt is már pár napja, adják 

olcsóbban, akkor csak több fogy, de a főnök nem engedte. Hogy ráfi zet! Folyton 

ráfi zet. Mindig azt mondja, hogy ráfi zet. Ki fi zet itt rá, ha nem én?! Ez a hülye 

68


már százszor elmondta panaszos hangon: ha koporsókészítő lenne, akkor biztosan 

soha senki nem halna meg! Fene a pofáját, így ki lehet cseszni az emberrel?! Még 

hogy ő a pechvogel, miközben én nem kapom meg a bérem… 

Egymásra morogva földobálták a teherkocsi platójára a maradék fenyőket. N. 

arra gondolt, hogy nem vitázik ezzel a gazemberrel, hanem egyszerűen pofán vágja 

és ott hagyja. De akkor egy fi llér nélkül menjen haza? Mit szól az asszony? Tíz 

napig oda volt, és fi zetést se hoz haza?! … Leszakad a pofám ett ől a gazembertől! 

Mindjárt bevágok neki akkorát, hogy mehet a koporsókészítőhöz. 

Amikor az utolsó fenyőt is földobták a kocsira, a tulaj adott neki némi pénzt, 

a megállapodott fi zetésnek alig több mint a felét, és megkérdezte, hogy elvigye-e 

valameddig. 

– Ne vigyen maga engem sehova! – mondta dühösen, mert már a zsebében volt 

az a kis pénz. – Majd hazamegyek vonatt al. 

A tulaj vállat vont, beült a fehér teherautóba és elviharzott . 

– Dögölj meg, te gané! – mormogott utána, és újra megszámolta azt a kevés kis 

pénzt. Ott állt az áruház parkolójának sarkában, nézte a fenyőgallyaktól szemetes 

placcot, aztán komótosan rágyújtott . Mélyen leszívta a füstöt, fölfele fújta ki, és 

közben erősen gondolkodott . …Mit is szól az asszony?! Persze azt fogja mondani: 

– Ezért voltál te tíz napig Pesten? Ezért a szar kis pénzért?! A legrosszabb, hogy 

megvetően fog nézni. Hogy nyámnyilának nézi, akit így át lehet verni. Miért is 

fogadtad el a pénzt? – visít az asszony. – Vágtad volna a képébe! Dögöljön meg! … 

Most kezdje neki magyarázni, hogy akkor még ennyi se lenne? 

Fújta a füstöt, gondolkodott . Gondolkodott , hogy mit mond ott hon. Vagy tegyen 

a dugipénzéből hozzá ehhez az összeghez, és az asszony legalább nem nézi 

hülyének? Próbálta fölidézni emlékezetébe, mikor indul a vonata. Van még idő 

– mormogta, és már tényleg nem tudta mit csináljon. Most mintha fázni kezdett 

volna. Elbújt a nap? Leginkább meg kéne inni egy-két felest erre a nagy izgalomra 

– gondolta, és mintha ett ől az ötlett ől jobb kedvre derült volna. Összehúzta magán 

kopott kabátját és nézte a parkolót. Bár csalódott és elkeseredett volt, a pálinka 

ötletére mégis elmosolyodott . És akkor nevetett igazán, amikor meglátt a, az erősen 

pityókás fi ckót, aki imbolyogva jött a parkolón keresztül. Mulatságos volt, ahogy 

bamba tekintetével tanácstalanul vagy inkább riadtan körbenézett . Mintha keresett 

volna valakit, valamit. 

N. hallott a, hogy az illető motyog, látt a, ahogy szétnéz, ide-oda topog. Látt a, 

ahogy a férfi lehajol egy gallyért, talán a szép kis nordmann fenyőről tört le, ahogy 

egymásra dobálták a fákat, aztán egyszerre pofára esik az ürge. Figyelte, ahogy 

próbál föltápászkodni, ahogy végül ülő helyzetbe tornássza magát. Látt a, ahogy a 

zsebében kotorászik, valami papírt dob el, aztán zsebkendőt húz elő, vérző orrát 

törölgeti, és egyfolytában maga elé mormog. Szinte nevetett a részeg tehetetlenségén, 

suta, mókás tesze-toszaságán. Akkor is nevetett még, amikor az végre föltápászkodott 

, leporolta a kabátját, és a kiszemelt fenyőágat – mint valami zsákmányt 

– magához szorítva elindul a parkoló másik sarka irányába. 

– Irány a resti! – mondta maga elé, és elindult az imbolygó férfi után. 

69

PoLíSz 

70 

Rügyek ragyognak, ködök égnek, 

Nőnek a fák villás ágai, 

Minden egy nagy-nagy jel, 

A meleg is, a kő is, a szél is, 

Búgják, hogy Isten úgy tesz, 

Mintha létezne, rügyet bont ő is, 

De a tavasz lyukas legbelül. 

Egyszer minden tavasz lenne, 

Minden kerek lenne benne, 

És álmos és álmos és puha, 

Tollpihe, napfény és dunyha, 

Az égből ezer pipacs nőne, 

Hogyha mindig tavasz lenne. 

Idegen karok közt ébredni 

Olyan, mint megfosztani 

Magamat a lélektől, 

S csak a test marad 

Magamnak, magadnak, 

Nézd, újra és újra 

Beléd szeretni napról napra 

Olyan, mint tél közepén, 

Ha betörik alatt am a jég, 

És nem húz fel senki, 

Segítség, csak jég, ami fáj, 

Szlamka Zsófi a 

Ragyogások 

Változások 

Különös sárga fény úszik az égből, 

A bogarak nedvesek, az emberek 

Meghalnak, minden más mosolyog, 

Tavasz van, ősz van egyszerre, 

Vakfolt a világ, már mi sem 

Látjuk, csak azt hisszük, hogy létezik. 

Búgnak a csigák, nőnek a füvek, 

Folynak a vizek, mi alszunk. 

Hogyha minden tavasz lenne, 

A holdsugár is reménykedne, 

Én vásott lennék, aranyifj ú, 

Független, szép és hiú, 

A világnál bölcsebb, mégis dőre, 

Hogyha mindig tavasz lenne. 

Hogyha minden tavasz lenne, 

Soha senki nem keresne, 

Így lennék már, megtalálva, 

Kelő nap fényében állva, 

Sosem lenne késő valamit tenni, 

Egyszer örök tavaszban lenni. 

Éjszakák 

Csak maradna már 

Ájulásban ez az egész 

Álomvár, ami sajnos 

Mindig visszaránt, 

Ringok benne veszett ül, 

Verstelenül, egyedül, 

Idegen karok közt ébredni, 

Majdnem mint a tiédben, 

Csak valami éden, 

Csak az hiányzik, meg 

Néha valami más, lében,

Létben csöpögő, hívó karok, 

Látod, néha érzelegned kéne, 

Vagy sírnom a magam vállán, 

Idegen karok közé menekülni 

Sose volt még ilyen jó, 

Indák húznak, és sok volt 

Abból a nehéz, hazug nézésből, 

Zöld mezőn jártam én, 

Némán búgtak a füvek. 

Felhők közt járt az ég, 

Némán égtek a tüzek. 

És csend volt. 

Anyátlan-apátlan halott i csend. 

Nőtt a virág, nőtt a fa, 

S én eltapostam őket. 

Festett em éjszakákat, 

Hajnalokat mostam, 

Hold jött , kiabált, 

Minek rostokoltam. 

Őriztem a csenddel a pusztát, 

Lámpást vitt em, s eloltott am. 

Ha emlék jött szembe olykor, 

Gyilkoltam véresen, kegyetlenül, 

Felhődal 


Hogy szeretünk, szerett ek, 

És dőlünk, nyúlunk, hogy 

Csak néma füst maradjon 

Az egész után, látod, 

Még ezt is elmondom neked, 

Idegen karok közt ébredni – veled. 

Gyertyát gyújtott am apró, ezüst 

Holtt este mellett , fénylett ő is, 

Mint fölött e a csillagok, 

És sírtak a csillagok, 

Üstökös-könnycseppjeik sziporkáztak, 

S vizek párologtak. 

Zöld mezőn jártam én, 

Kilyukadt az ég s a föld, 

Feneketlen tátongtak felém 

Végtelen, fekete gödrök. 

Én zuhantam önként, 

Kimerülten, s ahogy zuhantam, 

Úgy vált parányi pontt á az ég, 

Némán búgott a vér s az ér, 

Némán égett az élet. 

Juhász Kristóf 

Az elröpült fregoli 

Hatalmas, bíbor szél támadt a 44. kerületre. Elvira éppen ruhát akasztott a fregolira 

nyitott ablak mellett . A szél csavarostul kiszakított a a fregolit a mennyezetből, és 

vitt e magával. Elvira, ahogy volt, klumpában-pongyolában, utána. A rádiót se kapcsolta 

ki, az ajtót se zárta be, csak odakiáltott szomszéd Marikának a függőfolyosón: 

– Elől vagy, ugye? Elkapom a fregolit! 

– Hová mész? Most van itt a kéményseprő! 

De Elvira nem válaszolt, rohant le a lépcsőházba, és remélte, hogy a Széplány 

utcában még meglátja a fregolĳ át. 

Nem látt a meg. 

– Zeusz! Nem látt ad a fregolimat röpülni? – kiáltott oda az utca túloldalán a szobafestőnek, 

aki a megszokott húsz liter Héra beltéri diszperzitet tolta kézikocsin. 

71

PoLíSz 

– De látt am ám! A piac felé röpült az égen! Nem tudtam, hogy a magáé, Elvirácska! 

Leszedjem magának, Elvirácska? 

Elvira nem válaszolt, rohant a piac felé. 

– No! Hát leszedjem magának, Elvirácska? – próbálkozott még egyszer Zeusz. 

Elvira rohant. 

– Nahát, Elvirácska – dörmögte csalódott an a szakállába. – Pedig egy jó villámmal… 

Mielőtt maszek szobafestő lett , Zeusz a villamos műveknél dolgozott . 

A piacon a fregoli megállt a levegőben. Tenger standja fölött lebegett , akár egy 

ősi papírsárkány csontváza. Tenger egy norvég halászhajón szolgált, mielőtt munkanélküli 

és alkalmi árus lett a 44. kerületi piacon. A nyolcvanas és kilencvenes évek 

műanyag gyermekjátékait árulta, amiket más piacokon vásárolt. 

– Azt a sárkányt kérem, mama! – rángatt a meg Dodó anyja kabátját. 

– Melyik sárkányt, Dodóka? 

Tenger standján számos műanyag sárkány várt kis gazdájára. 

– A röpülő sárkányt! Ott lebeg! – Dodó az égre mutatott . 

– Az ott még nem az én standom, Dodóka – mondta elérzékenyülve Tenger, akinek 

nem volt családja. Viszont a gyerekek mindig eszébe jutt att ák, hogy húsz évvel 

ezelőtt megtért egy műemlék-jellegű norvég fatemplomban – és hogy van ott fenn 

egy ország – csak már nem emlékezett pontosan, melyikben. 

– Tenger! Kapja már el a fregolimat! – kiabált a piac végéről Elvira. 

– Hol van a fregatt ja? – nézett körbe csudálkozva Tenger. 

– Anya, megkaphatom azt a röpülő sárkányt? – sürgett e anyját Dodó. 

A fregoli továbbröpült a Balzsam utca felé. Elvira rohant utána. 

A Balzsam utcai buszmegállóban Gazsi szomorkodott . A 44. kerületben nem volt 

szokás utcazenélni, és ez meg is látszott Gazsin. Csak hét órája zavarták el a közterület-felügyelők 

a belvárosból, de máris olyan sovány volt, mintha mindig itt dolgozott 

volna. A fregoli egyenesen Gazsihoz röpült, kiverte kezéből gitárját s helyébe 

telepedett . Gazsi nem vett e észre a cserét: bánatosan pengett e tovább a fregolit. Két 

nyugdíjas nénike ért a buszmegállóba, és a fregolit pengető fi úról eszükbe jutott fi atalságuk. 

Mosónők voltak, vidéken éltek, jó levegőn, nem úgy, mint itt a fővárosban, 

az ott honban… 

A szép emlékekre összedobtak Gazsinak egy ötszázast. Gazsi meghatott an köszönetet 

mondott , de a nénik nem hallott ák, mert akkor ért oda Elvira, hangosan 

kiáltozva a fregolĳ áért. A fregoli kiszökkent Gazsi kezéből, és röpült tovább. Elvira 

rohant utána. Gazsi nem értett e, mi történik a gitárjával. 

Röpült-röpült a fregoli, a Balzsam utcából a Székfoglaló térre, onnan a Hárombohóc 

utcába, végig a 258-as villamos vonalán, a Dunyha-telepen elkanyarodott a Lábgyár 

felé, ahol Elvira dolgozott , aztán mintha meggondolta volna magát, és mégis inkább 

a villamossíneket követt e. Elvira nem szerett e ezt a környéket. Itt lakott egy bokorban 

a volt férje. 

Pista alkoholista volt, válásuk előtt Elvirából, válásuk óta gyűjtögetésből és guberálásból 

élt. Elvira pár hónapig vitt neki a bokorba meleg ételt, tiszta ruhát, de 

egyszer Pista a rakott krumpliért cserébe egy oszlófélben lévő vakondot akart neki 

72


adni. Kannásboros bömböléséből az sült ki, hogy szerelmi zálognak szánja. Elvira 

határozott an visszautasított a a vakondot, Pista erre többször mellbe ütött e. Elvira 

azóta nem ment a bokor környékére. 

– De mit csináljak, ha egyszer kell az a fregoli – szánta el magát Elvira, és tovább 

rohant a sínek mellett . Eszébe jutott Mókás. Mókás rövid ideig szeretője volt a válás 

után. Elvirának abban az időben nem volt fregolĳ a, mert Pista összetörte más használati 

tárgyakkal együtt . Elvirának Pista hatósági eltávolítása után hetekig nem volt 

ereje kitakarítani a csatatérré vált lakást. Mókást egy romhalmazba vitt e föl. De Mókás 

csak nevetett az egészen: kitakarított , mosott is, aztán belevágott a gázkonvektor 

fölé, az ablakfélfába pár konyhakést, spárgát kötözött rájuk, úgy tett e ki száradni a 

ruhát. Elvirának imponált ez a huszáros megoldás. Később sajnos kiderült, Mókás 

nem csak az ablakfélfába szeret konyhakéseket vagdosni. Elvira azóta egyedül élt, 

és hátralévő életére sem tervezett mást. Elvira megtorpant a sínek mellett . Mialatt 

emlékein tűnődött , elvesztett e szem elől a fregolĳ át. 

Pista a bokorban ült, és három napja meg akarta ölni magát. De a bokorban 

nem talált megfelelő eszközt, delíriumos rémképei miatt pedig nem tudott kijönni 

a bokorból. Hirtelen hátulról fejbe ütött ék és valaki ráugrott . Pista a hasán 

feküdt, hátán a valakivel. Hosszú ideig tapogatódzott , mire rájött , hogy az illető 

egy fregoli. 

Egy fregoli az égből – gondolta. – Isten a fregoli kötelét küldte nekem, hogy megszabadítson 

a szenvedéstől! 

Letépett egy kötelet a fregoliról. A bokorban persze nem volt elég magas pont, 

ahová a kötelet rögzíthett e volna. Szépen kérte a bokor körül álló, fekete karmos, denevérszárnyas 

delíriumos rémképeket, hogy engedjék el a közeli fáig. A rémképek 

elengedték. Pista a fregolit gondosan a bokor elé tett e: neki nem volt rá szüksége, 

másnak meg jól jöhet. Aztán a közeli fához ment, a kötélre hurkot csinált, rögzített e 

egy vastag ágon… és többé már nem voltak delíriumos rémképei. 

Elvirának torkában dobogott a szíve, míg Pista bokrához közeledett . Aztán meglátt 

a a bokor előtt a fregolit. Remegve megállt, és szólongatni kezdte Pistát, de az 

nem válaszolt. 

Biztos üvegezni ment – gondolta Elvira. – Azért nem olyan rossz ember ez. Milyen 

szépen kitett e már ide. 

És vitt e haza boldogan a fregolĳ át. 

Jól szelídített felnőtt gyermek. Idestova 

negyven éve él Boncikával, az ő féltőn 

szerető édesanyjával. A Havanna úti 

másfélszobás lakás kitűnően alkalmas a 

rejtőzködésre. 

Merényi Krisztián 

A kutató 

A bamba, medveküllemű Bortúró József 

magára öltött e az anyjukkal élő öregfi 

úk mindennemű személyiségtorzulását, 

háklisságát. Boncika hallani sem akart fi a 

esetleges házasodásáról, netán meleg- 

73

PoLíSz 

kapcsolatban éléséről. Éppen ezért nem is 

tanítt att a, beadta eladónak a közeli élelmiszerüzletbe. 

Büszkén meséli fűnek-fának, 

hogy bizony az ő fi a ebben a boltban 

dolgozik, ráadásul pakolós beosztásban. 

A nap minden részének megvan a 

maga monoton, kiszámítható szertartása. 

József és édesanyja teljes egyetértésben, 

békességben éldegél. Csak néha 

morognak egymásra, ha netán valamelyikük 

más televízió-műsorra kíváncsi, 

vagy előbb foglalja el az illemhelyet. 

A sokezredik, csendes, nyugalmat sugalló 

ebédet is ugyanabban a hangulatban, 

pózban fogyasztják, mint mindig. 

József komor tekintett el, lehajtott fejjel, 

az örök-sötét előszoba felé mereng, Boncika 

pedig az ablak fényétől félig megvilágított 

arccal általában a nagyfestményt 

bámulja. 

József csak interneten, telefonon érintkezhet 

emberekkel. Hétvégenként kézen 

fogva sétál anyja és fi a a lakótelepi fasorban. 

Boncika egykori kolleganője néha 

meghívja őket egy kávéra. Ott kedvére 

dicsekedhet egyszülött gyermekével; 

milyen stabil és jó állása van, mennyire 

erős és jól fejlett gyermek. Azt is elmondja 

minden áldott alkalommal, hogy az ő 

kicsi fi acskája gyönyörűen mosogat, és 

szépen, változatosan táplálkozik. 

További napok, lassan évek telnek el, 

mire a halántékán erősen őszülő, munkahelyén 

fő-pakolnokká előlépő Józsefnek 

mocorogni kezd valami az agyában. 

Nem egy fi lozofi kus fajta, mégis belső 

csendességben egyre vizuálisabbá érik 

a kényszeresen benne lüktető név: „Kuti 

Gyuláné… Kuti Gyuláné…” Bár tudja, 

hogy semmi különöset nem talált, mégis 

olyan állapotba kerül, mint az egyszeri 

hívő mise után. Megannyi Kuti Gyuláné 

arca rajzolódik ki képzeletében. Játszadozik 

vele, forgatja, ízlelgeti az új nevet. 

74 

Mielőtt ismét kimondja, hosszasan lehunyja 

szemét, mint aki a rejtély kulcsát 

birtokolja, és a titok kimondása előtt még 

benne marad a melankolikus, örömitt as 

állapotban, amelyet egyedül ő ismer. 

Nem érti, miért pont ez a név született 

meg agyában. Jelenében, múltjában sem 

volt Kuti nevű ismerőse. 

Kóbor szeszélynek tartja, próbálja elengedni, 

de képtelen rá. Konzervpakolás, 

televíziózás, ébredés, elalvás közben 

is csak ez a név foglalkoztatja. Anyjának 

nem említi, hisz még a gondolatait is 

szabályozza. Itt a kitörés ideje, nem telepedhet 

rá senkinek az akarata. Az ékszeres 

dobozban gyűjtött annyi pénzt, 

hogy megvalósíthassa tervét; felkeresse, 

megismerje az összes Kuti Gyulánét, beszélgessen 

velük, feljegyezze fontosabb 

élett örténésüket. 

Hét elején József nem jelentkezik a 

munkahelyén. Anyja íziben hívja a rendőrséget, 

akik kiderítik, hogy József hoszszú 

órákat internetezett az elmúlt hetekben, 

és minden keresés eredménye között 

ott lapul vagy rikít a Kuti Gyuláné név. 

Boncika hiába óbégat magánkívül, a 

nyomozók nemigen látszanak meghatódott 

nak. A keresett személy önakaratt al 

távozott , és különben is bő negyedévszázada 

éli a nagykorúak világát. Balkáni 

őrnagy a következőképp búcsúzik el az 

aggódó özvegytől: 

– Nem a fi a miatt , hanem inkább a 

Kuti Gyulánékért kellene aggódnunk! 

Egyre több a pszichopata! 

József papíron hétszázhetvenkét Kuti 

Gyulánét gyűjtött össze. Határon túli 

egyedről nem szerzett tudomást. Diktafonnal 

kezében elindul első felfedezőútjára. 

A nyolcadik kerületben egy lumpenküllemű, 

erősen itt as férj kis híján szétrugdalja 

a fartájékát.

Üveget, vasat, papírt gyűjt, hogy ne 

eméssze fel a gyűjtött pénzét. Néhány 

sikeres akció után feljegyezi albérleti 

garzonjában a meginterjúvoltak lakhelyét, 

elérhetőségét, végzett ségét, jelenlegi 

foglalkozását és családi állapotát. 

A nevekhez azonosítószámmal ellátott 

hanganyagot mellékel, így öntve lelket a 

száraz adathalmazba. 

Egyik legemlékezetesebb riportalanya 

a kőbányai, matuzsálemi társasházban 

élő Kuti Gyuláné. Az apró, büdöske, 

gyéren bajszos özvegyasszony szívből 

örül a váratlan vendégnek, hisz felőle 

maximum az örökösök érdeklődnek, ők 

is csak azért, hogy gyengülget-e szépen, 

lassan. Búcsúzáskor a hálás asszony felbontatlan 

porcelán-kávéskészletet ajándékoz 

Józsefnek. 

Az úri, hegyi világban is akad jelölt. 

József fogaskerekű-vasútt al közelíti meg 

a tekintélyes kastélyt. Alig mer csengetni. 

Maga az asszonyság jön le. József 

ismerteti a felkeresés okát. Az asszonyság 

egy lekicsinylő csakugyan, mi a csuda 

kĳ elentés után beengedi az ártalmatlan 

küllemű férfi -gyermeket. 

Az asszonyság félórára szabja a látogatást. 

Miután válaszol a bátortalan, 

stílustalan bevezetőkérdésekre, büszkélkedni 

kezd. Családfa-térképet fektet József 

elé, és fennkölt hangon sorolja a Kuti-ősöket. 

Vagyonán kívül származására, 

ezen belül a Kuti névre legbüszkébb. Bő 

húsz perc múlva felugrik, ötveneseket 

meghazudtoló lendülett el térül-fordul, 

parfümöt fúj magára, s távozásra szólítja 

fel a vendéget. 

Az elszánt József hosszabb utaknál 

több skalpot is szerez. Talál olcsó szállást 

vagy elalszik erdőszélén, mezőn. Plédje 

van, melegek az éjszakák. 

A Lenti közelében élő Kuti Gyuláné 

következik. Ritka aranyos teremtés. Tárt 


kapukkal, szomszédoktól, rokonoktól 

övezve várja a fővárosi fi atalembert. Érkezésekor 

a Bugrezesék nevű kocsmazenekar 

nótázik tiszteletére. József zavarba 

jön. És amikor bátortalanul hebeg-habog, 

vendéglátói még ekkor is az isteni 

budapestit csodálják benne, s ámulnak 

magasrendű, fővárosi nyelvjárásán. Az 

angyalarcú lányok szempillantás alatt 

beleszerelmesednek. József hárítja a 

kedves közeledéseket, a feladatra koncentrál, 

no és édesanyja tiltó parancsára 

(Ha csak egy ujjal is lányhoz érsz!). 

Hát ez a kis teremtés a maga nyolcvannégy 

évével alaposan kitesz magáért. 

Macskamutatványait is bemutatja. 

Az épp érkező urának, az öreg Hordós 

Sanyi bácsinak két hobbĳ át is elárulja: 

nagyothalló-készülékének tisztogatása 

és a környék macskáinak kimiskárolása. 

Hordós Sanyi bácsi vagy ötször elmondja 

Józsefnek, hogy ő aktív korában vízhordási 

főtanácsos volt. 

*** 

József miután meginterjúvolta, lefotózgatt 

a a hétszázhuszonegy Kuti 

Gyulánét, díszalbumba rendezi őket, s 

jegyzeteiről átmásolja az adatokat. Csak 

ötvenkett őt nem sikerült megtalálni. 

Időközben néhányan elhunytak, illetve 

ismeretlen helyre költöztek. 

Bő húsz év szorgalmas munka eredményeként 

előtt e sorakozik a világ majd 

összes Kuti Gyulánéja. Mindegyikőjükre 

emlékszik. Beleborzong. Teljesített e 

feladatát. Nem számít elismerésre, jutalomra, 

hisz az útjai során szerzett élmény 

elégséges kárpótlás az elvesztegetett nek 

(épp ezért) nem mondható időért. 

Az esélytelenek nyugalmával felkeresi 

az Országos Felfedezők Egyesületét, 

ahol három és fél óra várakozás után 

75

PoLíSz 

egy illetékesnek látszó, unott kávészagú 

ember hívja be, és kezdi bogarászni az 

albumot. Hamarosan kĳ elenti, hogy vitathatatlanul 

precíz kollekció, mégsem 

értékesebb egy, már felfedezett egyedeket 

tartalmazó pillangógyűjteménynél. 

Egy minden szőrszálában ősz, hatvanas 

ember érkezik a Havanna úti lakótelep 

egyik szürkébe szomorodott panelházához. 

Már a lift ben kicsordul a könynye. 

Ugyanaz az ajtó és név. Csengetés 

után maga elé emeli azt az érintetlen kávéskészletet, 

amit még a kőbányai expedíciónál 

kapott . Nem jön ki senki, kicsit 

még vár. Végre neszeket, csoszogást hall. 

Az ajtó mögül tompán: Mi olyan sürgős? 

Jó-jó, pihentem kicsit. 

76 

Petz György 

Színe 

Boncika kikukkant, de a készlet látt án 

rávágja Józsefre az ajtót: Nem veszek semmit! 

József kopog, és rekedtes köhécseléssel 

nyögi: Mama, mama, nem ismersz 

meg? Józsi vagyok… a fi ad! Boncika elcsukló 

hangon: Micsoda? A fi am? Nekem 

nincs fi am. Itt hagyott ! Nincsen nekem már 

fi …am. József továbbkönyörög a sírdogáló 

édesanyjának: Legalább nézz meg! 

Kinyílik résnyire az ajtó. Boncika hunyorog, 

végre felismeri fi át. A következő pillanatban 

egymást ölelik. 

Bezárul az ajtó. Megelevenedik a 

múlt. Még hallani lehet a lépcsőházból 

egy-két hangfoszlányt, melyekben talán 

ígéret, megbocsátás, és a maga sajátos 

módján mélységes szeretet rejlik. 

Anyám, hol hagytad magadból a szépséget, 

az erőt, a holnapot; mítoszod lesz-e így, ha vagy? 

És ha nem leszel, mit öltesz föl újra a cigarett afüst 

felhőjében szöszmötölve? Öcsémmel beszéltük 

gyerekkorunk, a nagy bújócskát, amiben főszerep 

volt a tiéd, mert mindenütt ott voltál, és nem voltál 

benne semmiben, így folytonos anyahiányunk lett , 

amit a „jövő” vénemberek gyámoltalanságával fejez be. 

Ezek lennénk mi, de te merre is vagy, hol keressünk, 

amikor a praktikumot húztad magadra, materialista 

voltál végletekig, aki apjának hitt , ki majd` negyven 

éve halott , s aki előtt e még holtabb volt, amíg élt, 

és te neki akartál megfelelni tagadva is, mert apád. 

Mitől féltél, anyánk, aki lezavartad az életedet, csak 

cigi legyen, és persze, hogy imádod gyerekeid, de 

nem találunk, ha hozzád megyünk, csupán egy fakó 

panaszos öregasszonyt, aki még imádkozni sem tud. 

„Anyám teljesen beleélte magát” 

*

Anyám, veled kezdtem a szerelmet, 

amikor betegen vártalak, és te hűsen 

jött él ágyamhoz, odaültél, hogy mesélj. 

Rajtad volt az egész nap rohanása, a féltés, 

bennem meg a düh, hogy miért nem vagy itt , 

amikor másoknak jutt atod magad ajándokát, 

amíg én itt tehetetlen gyermekségemben várok, 

egy életet átvészelek, ha megtalállak más nőben, 

ha kibontom másik részemet, akit nem ismerek, 

csak általad, mert belőled fakadnak föl azok a hangok, 

melyek az örök születés teremtő jajjai, s utána béke, 

amik túl vannak és egyszerre innen a mesék szikkadt 

szavain, rendező „hepiendjén”, kérded, mit mesélj, 

de én nem szólok, azt hiszed, buta dacból teszem, 

pedig egész nap erre vártam, anyám, semmi mást: 

hogy legyél, csupán, nekem, felejtsd el, hogy valakinek, 

valahol te is gyerek vagy, mert nem bírom, hogy itt 

mindenki csak gyerek, és ne legyen végre anyja valakinek. 

„saját halálába. Úgy belelkesült,” 

* 

Mert kezdő vagy, anyám, mindig is az voltál. 

amikor születt em, alig voltál anyám. 

Én tanított alak, miatt am is sírtál, amikor 

melledből a fájdalom szállt, s csak később 

a tej, anyám, amit fejtél gyorsan, ha munkába 

kellett már sietned, hogy építsed a rendszert, 

amit már nem értesz, mert te csak részét 

mozdítod, én meg, kit neveltél: az egészet. 

Örök kezdő vagy anyám, én nem értem. 

„valósággal kisimult – legalábbis az” 

* 

Anyámban a gyermek; nem a kett ő, aki fölnőtt , 

de a hetvenöt évesben a gyermek, aki eltévedt, 

azt hitt e, korral jár ész és tekintély, s a felnőtt ség 

úgy adódik, ahogy a sejtek öregednek. 

Téblábol a gyermek, elesik olykor anyám, félhetek, 

rá ne essen, de belül van, puhára esik. Fölkelne, 

de nem megy anyámnak, mert kívül már nem gyerek. 

„eddigiekhez képest - lett némi színe.” 


77

PoLíSz 

78 

* 

A `legyen` és a `volt` 

nem fedi egymást. 

Szülőt keresek, anyát, apát, 

vagy aki ahhoz kellene, 

hogy normális gyerekkorom `legyen`, 

ami `volt`, s már `sosem`. 

A gyermek maga választja szülőjét, 

mondja az ezotéria, 

szerintem nem tud másban gondolkodni, 

s rámondja: így jó. 

Tiltakoznék, de most már késő, 

most látom, egyre erősebb 

szemüveg kell már nekem. 

Hitegett ek a sötét szemmel, 

az nem romlik oly könnyen. 

Apámnak világos volt, de már 

majd annyi ideje halott , 

mint amennyit élt. Szeme jó volt, 

mit lát, fi atal, negyvenhárom éves 

szemeivel, amit én nem. 

Anyámat szerett e mindenek felett , 

lentről látt am, s akadt 

előérzetem a szerelemre, 

amikor el sem aludtam, ki tudja, 

mi lesz majd köztük. 

Végül a virrasztás, akár nagy elődeimnek 

a mítoszokból – nem sikerült nekem sem. 

Korcsok vagyunk, titkok lesői, 

a titok úgy lesz, hogy elszalasztjuk. 

Azóta bennem szülősödik 

az idő, nincsen segítség, 

a gesztusok meglennének, 

segítségvárásra tárva-nyitva, és 

nem jön anyám-apám, a példa, 

meg a gyerekek is oly mások mára, 

meg én is. Szülőt keresek. 

* 

„Anyám teljesen beleélte magát 

saját halálába. Úgy belelkesült, 

valósággal kisimult – legalábbis az 

eddigiekhez képest – lett némi színe.”

Látni zöldbe keverve 

a dühödt feketét, 

ahogy alkonyba vetkezik 

az eleven idő arca. 

Látni táltos szelet 

kopasz dombok vállán, 

s ifj úságom nyakán 

hurkot vet a korasötét. 

Csontos Márta 

Látni 

Nem jön, akit látok 

álmom égi udvarán, 

csak a hűvös este liheg 

néma fák sorfalán. 

Látni a nagyra nőtt 

rémület mögött es igazát, 

mint szimatol a közöny 

végzetem előadásán. 

Színpadra festett lapon 

fürdik a monológ, 

sorokba dermed a magány. 

Maga alá temet a próbálkozás. 


Boccaccio „lángocskája” kialszik 

Hűségem 

romlott ígéret, 

ágainkra fagy a fény. 

karjaid 

a semmibe ringatják 

a végtelent, 

Barcsa Dániel 

Brüniszkáld 

(beszély 5. folytatás) 

A jó hír ólomlábon baktat, a rossz keselyűszárnyon suhan. Így eshetett , hogy a 

szebeni Hermann kedélye az egyik nap felszökkent a mennyek magasába, és ott is 

lebegett hajnalig az éj bársonya fölött , ám a következő napon, ébredéskor, váratlan 

alábukott a gyötrelmekkel teli poklok fenekére. 

Egy szép, napsütéses délután a szászok grófj ához fullajtár érkezett Brüniszkáldtól, 

részletes beszámolót hozva Kővár birtokba vételéről, a martalóc zsoldosok elfogásáról 

és példás megbüntetéséről. Állíthatjuk, hogy ez a levél Gott fried mestert, az 

ifj ú gróf deákját a szavak való művészének mutatt a − igazán kár, hogy a nagy há- 

79

PoLíSz 

ború idején, Drezda bombázásakor e jeles pergamen megsemmisült −, mert nemcsak 

száraz tényeket sorolt, hanem szemléletes és élvezetes leírást adott a kővári 

történésekről. Nem is csoda, hogy a címzett megrészegülve, nektárként itt a e levél 

minden sorát. Igencsak örvendezett a dolgok gyors és kedvező fordulatán, ám ami 

különösen felgyújtott a a szebeni nagyúr képzeletét, az Brüniszkáld számos észszerű 

javallata volt, amelyek mind hatásos gyógyírt ígértek a szászság zsombori 

nyavalyáira. 

Hermann e pergamen ívet még az ágyába is magával vitt e, hol egy mécses lángja 

mellett újból és újból magába szívta az édes jövendővel kecsegtető híreket és 

terveket, majd elbódulva a levél keltett e képzetektől, a lángot elfújva, boldogan 

hunyta le a szemét. 

A szászok grófj a azon az éjen négy káprázatos álmot látott . Mind a négy hasonlóképp 

kezdődött : látt a magát, ahogy paripáját táncoltatva elvonul az éljenző 

szebeni polgárok sorfalai között , előtt e rabszíjon a porig alázott Lebeé László, 

jobbján a dicsőséget véle megosztó, szerényen integető Brüniszkáld. Az ismétlődő 

bódító képsorok egymástól csak abban különböztek, hogy újabb és újabb 

kellemes részletekkel gazdagodtak. A negyedik álomban például a diadalmenete 

eljutott egészen a szebeni nagytemplomig, amelynek kapuja előtt egy ravatal 

állt. A ravatalon Hermann megpillantott a halott hitvesét. A meglepett gróf ekkor 

Brüniszkáldhoz fordult, hátha ő tud valamit e boldog-szomorú gyászesetről, ám 

meglepetésére mellett e már nem is az ifj ú hős lovagolt, hanem Gretel, Nagyszeben 

város jegyzőjének tizenhat esztendős, üde leánykája. Gretel hosszú, fehér ruhát 

viselt, fején mirtuszkoszorút. Ebből az elmés Hermann megsejtett e: az ügyes plébános 

valamikor − egyszerre − már elvégezte a gyász- és a nászszertartást is. Így 

hát az új férj bíztatóan menyasszonyára mosolygott , az vissza reá szemérmesen, 

aztán megindultak immár csak kett esben a boldogság felé. Lassan elmaradtak az 

ünneplők, el az utcák, házak, s máris kitárult előtt ük a virágokkal ékes, illatos 

mező. A virágtenger közepén Hermann gróf fürgén leszökkent lováról, s lesegített 

e a leánynyeregből menyasszonyát is. Leheveredtek a puha pázsitnyoszolyára, 

Gretel szerelmesen a férje fölé hajolt, s ajkaik már-már összeértek. Ám ekkor, az 

első hitvesi csók helyett , az ifj ú ara hevesen rázogatni kezdte hitvesét, és közben 

torkaszakadtából üvöltött : 

– Uram, uram, ébredj, jó uram! 

Hermann kinyitott a a szemét. Nem Gretel bájos arcocskája, hanem szolgája, 

Hansel szőrös rókaképe nézett vissza rá. A megdöbbent gróf – ki ne tenne így – a 

szörnyű jelenést ököllel orron csapta. Hansel hátra tántorodott , de küldetésétől 

semmi nem tántoríthatt a el. Ura lábához került s – igyekezvén elkerülni az esetleges 

rúgásokat – onnan folytatt a az ébresztgetést, vészt és vért fröcsögve mindenfelé. 

– Ó, uram, már megbocsáss, de serkenj! … Szörnyű hírek, fuvarosok hozták… 

Tele velük a város… Kővár oda, felégett ék! … Kő kövön nem maradt… A lakosokat 

is mind lemészárolták! 

– Mi? Ki? 

80


– Lebeé László! 

– Brüniszkáld? 

– Ó, uram, ő is halott ! 

A következő perceket Hermann háza népe soha nem felejthett e. A gróf kipatt anva 

ágyából ordítozva, kerge bakként szökkengetett szobáról szobára, értelmetlen s 

teljesíthetetlen parancsokat osztogatva. Feleségét – ki igencsak élőnek tűnt – egyenesen 

Fehérvárra, a királyhoz szalajtott a, s arra intett e, hogy vissza se jöjjön, míg 

segélyhadakat nem hoz; a sánta kapust arra utasított a, hogy rohanvást hívja össze 

a szász nemzet gyűlését; a csenevész konyhalányt – ki bolondot nézni merészkedett 

föl az alagsorból – a fegyvertárba küldte, hogy tüstént hozza nehéz vértjét, 

kardját és sisakját. 

Szolgája végig hű kutyaként követt e urát, s ekhóként ismételte a hibbant szavakat. 

A kerge bak végre észrevett e, hogy a sarkán tapos valaki. Ráripakodott , hogy 

ne lábatlankodjék, hanem fusson a pincébe, s hozzon bort. 

A jó grófnak e reggelen ez volt az első értelmes szava. 

Hansel gyorsan térült. Hermann kiragadta a szolga kezéből a kancsót, s addig el 

nem vett e a szájától, míg fenékig nem ürített e. A bor szétáradt tagjaiba. A kötözni 

való bolond megrázkódott , s immár ismét a szászok tekintélyes grófj a állt az emberiség 

előtt . 

Feje furamód kitisztult, s képes volt átgondolni a helyzetet. Ma jutott az eszébe 

először, hogy Fáma istenasszony erényei közé ritkán sorolják a megbízhatóságot. 

A pletykás vénasszony bizony-bizony gyakran elveti a sulykot, mikor híreivel telekürtöli 

a világot. 

− Hansel! Eredj az istállóba! Nyergeltesd fel a sárgát! Az a leggyorsabb lábú, 

tudod, s indulj vele lóhalálában Kővárra! Nézz körül alaposan, aztán gyere vissza 

sebtében, hogy jelentsd mindazt, amit látt ál! 

A szolga távozása után a gróf végre felöltözött , s leült egy karosszékbe. Hozatott 

egy új kancsó bort, de ezt már illőn, kupánként kortyolgatt a. Eltelt így egy fertály 

óra is, és Hermann még mindig nyugodtnak látszott . Ám ahogy egyre telt idő, 

kezdtek visszatérni testébe a hangyák. Felpatt ant ültő helyéből, s a nyitott ablakhoz 

állt. Leste az utcát, mikor közeledik végre a lajhár szolga. Fel sem mérte, hogy 

Hansel csak lovat kapott , nem hétmérföldes csizmát, s annak a következményeivel 

se számolt, hogy – vigaszul az orron vágásért – költőpénzt is adott az útra. 

Kétórányi várakozás után a szászok grófj a úgy döntött – magad uram, ha szolgád 

lusta –, hogy személyesen jár utána a kővári helyzetnek. Összeszedett annyi 

embert, amennyit tudott – ez bizony nem volt sok –, aztán megindult Kővárra. 

Hansel ezalatt még mindig egy szebeni kocsmában ült, mert úgy döntött , addig 

marad, míg a gazdája ezüstjéből futja. Éppen újabb kancsó bort rendelt, amikor 

látt a, egy lovascsapat vágtat el az ablak előtt . 

– Vajon hová mehetnek? – kérdezte csodálkozva önmagától. 

(Folytatása következik) 

81

PoLíSz 

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely enynyire 

megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói 

marketingje előzetesen ígér róla: az eredetileg az 

Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat 

írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja 

az irodalomtörténetben és a verselemzésben 

többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mint az, 

aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről 

is szóljon a szerző […], megragad fölényes 

tájékozott ságával, biztos ítéletével, választékosságával. 

Ezek az esszék nem csak ismereteinket 

gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok 

is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg 

így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag 

Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, 

az nem feltétlenül szellemi-művészeti 

mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus 

vallomásai, híradásai ezek a szövegek, 

bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig 

irodalmár is, defensor litt erariae – ha nem is 

mindjárt irodalomelmélész vagy -történész. 

Mindamellett e vékony kötetecske erénye az 

is, hogy nem akar sokat (még abból sem, aminek 

az ismeretét, szemléletét csendes forradalmisággal 

hozza, hirdeti), s éppen így lesz pontosan 

elegendő. Mert ki mondhatja, hogy teljességgel 

járatos az irodalomban? Fontos szerénységi 

belátása kell legyen ez mindannyiunknak! 

És ugyan ki volna az, akit istenigazából járatlannak 

minősíthetnénk ezen a területen? Igazságunk, 

kompetenciánk valahol középtájt van, 

félúton az abszolút hozzáértés és az abszolút 

laikusság között . Van azonban kánon (történetileg 

is, de a jelen szinkronitásában is), és van 

azon-kívüliség. A hatás lehetősége, a művészi 

üzenet célbajutt athatósága, illetve ennek mértéke, 

foka szempontjából igazán fontos ez az állapotbeli 

distinkció, amely alkotó és alkotó között 

tétetik. 

Mármost az Irodalmi Jelen „Beszéd a palackból” 

című rovata – amelyből válogatva az 

azonos című kötet amolyan hosszanti keresztmetszetet 

kínál – éppenséggel „ismeretlen vagy 

kevésbé ismert költői üzenetek közül halászgat, 

találkozást keresve rejtve maradt értékekkel.” 

82 

Zsávolya Zoltán 

Pukkanó dugaszok 

Amikor az „irodalmár” feltár és (de)kódol 

Ez a találkozás vagy találkoztatás amolyan 

„literárhistoriográfi ai búvárlás” lenne (nem a 

szerző kifejezése), noha – mint azt már a Babits 

Mihály versét (és att itűdjét versben) bíráló 

Kosztolányi Dezső megírta – „minden búvárnak 

olyan nagy / a képe”. Nos, ilyesmi Szőcs Gézát 

semmiképp sem fenyegeti, ha mégoly „fölényes 

tájékozott ságú” is. Nem fenyegeti, mert módszertanilag 

minden tanügyi buzgólkodást és tudálékoskodást 

kikerülve tanít. Ugyanakkor – és 

ez a lényeg – nem kizárólag a tényekre koncentrál, 

(azokat ugyan tiszteletben tartja, és fontos 

alapanyagként nyújtja át) elegánsan túl is lép 

rajtuk, hogy lényegileg bennük, náluk maradva 

az egybeesésekben, egymásmellett iségekben 

rejlő lehetőségeket hüvelyezhesse ki. 

„Az utazó, mivelhogy nincs karórája, telefonjára 

pillant, amit itt úgy hívnak, hogy cellulare. 

2006. július 11-e. Fölhívja mindentudó barátját. 

»Te, mondd már, hol született Bonaviri?« 

Csönd, várjál, megnézem. Várok. »A szicíliai 

Mineóban, 1924. július 11-én. Honnan hívsz?« 

»Mineóból«” A Mineo avagy: legelni indulnak lassú 

kecskék című írás eme titokzatos egybeesése 

nem végzetszerű, és (szerencsére) megalkotója 

részéről sem kíván valamiféle neoromantikus 

titokzatoskodás vagy fontoskodás „patinájával” 

vonatni be. Egyszerűen csak arról van szó, 

hogy eme – Giuseppe Bonavirit, Mineo városka 

szülött ét bemutató – Szőcs-szöveg létrehozója 

(maga Szőcs Géza, vagy valaki más?) ott járt. 

De ez egyben az alanyi személyességnek olyan 

líraian kiélesített momentuma is, amely bízvást 

lehetne fi kciózus természetű, hiszen regényesen 

érdekes; mint amilyen maga az Irodalom – Dante 

óta (gondoljunk csak arra, hogyan rekonstruálta/konstruálta 

meg a fi renzei koszorús költő 

a Vita nuova lapjain, illetve vallomásos szonett - 

jeinek rendjeként életútjának cselekményét). 

Sokkal hitelesebbnek hat így Szőcs értékelése, 

mely szerint a szóba került olasz alkotót „mifelénk 

inkább prózaíróként tartják számon, önálló 

magyar verskötete nincs […], és ha nem nyerte 

volna meg a balatonfüredi Quasimodo fesztivál 

nemzetközi költői nagydíját, néhány éve, Ma-

gyarországon azt sem sokan tudnák, hogy verseket 

is ír.” Megjegyzem, még azt sem túlzott an 

sokan, hogy prózát, egyáltalán… 

Pedig Szőcs Géza most már kifejezett en a 

„költői”, azaz a lírai üzenetpalackok dugóját 

húzkodja ki, és ereszti ki belőlük – ha nem is 

valamiféle dzsinnt, de legalább a csendes spirituszt. 

Van csendes, oxigént kapva halkan felsistergő 

égésű spiritusz? A líratörténet területén 

csak az van. 

Van olyan vélekedés (időnként egészen tekintélyes 

emberek is képviselik, hangoztatják), 

hogy az irodalom akkor szépirodalom igazán, 

amikor több önmagánál, vagy legalábbis más, 

mint önmaga. Érdekes, hogy a festészett el, a 

fi lozófi ával vagy éppenséggel a szerves kémiával 

kapcsolatban nem hallott am még ezt a vélekedést, 

míg az irodalom érdemleges, hiteles, 

egyéni művelésére vonatkozóan mintha tényleg 

ártalmas lenne a hagyománykövetés, a tradícióra 

hangolódás. Legalábbis ezek túlzásba vitele. 

De hát ki tudja eldönteni, mi a túlzás egy-egy 

területen? 

Alighanem a sajátos kommunikációs helyzet 

és funkció okozza ezt a feszültségekhez is 

vezető féligazság-érzékelést. (Mert kétségkívül 

van valami ebben a részleges önmegfosztással 

kikerekedő ön-megalkotási gyanúban és követelményben. 

Még akkor is, ha egészében véve 

felháborító, ha, teszem azt, Ady Endrét, a befutott 

„irodalmi írót” megsemmisítő bírálatt al 

illeti a pályakezdő Kosztolányi Dezső.) Az irodalom 

mint művészeti ág – amennyiben művészeti 

ág egyáltalán, azaz ha e terminuson nem 

kizárólag az ún. „képzőművészet”, azaz a vizuális 

képződés különféle területeit értjük – mindenkor 

szorosan összefüggött a létrejött ét keretező 

és fémjelző korszak (másfajta) kommunikációs 

formáival. Csakhogy az ezekkel való technikaimediális 

átfedés, illetve a nagyfokú egybeesés 

legalább annyira emelte általánosságban az 

irodalom jelentőségét, mint amennyire elfedte 

jelenségét. 

Néhány példa csak. A legnagyobb magyar 

prózaíróként számon tartott Mikszáth Kálmán 

egy tizenkilencedik századi angol történetírót 

vallott a maga módszertani (írói?) mesterének, 

noha a „regény” művelésének magyarhoni kezdetei 

egészen Kézai Simon mesterig nyúlnak 

vissza, aki – krónikájában – az 1270-es évek előkelő 

családjait vetített e vissza mintegy négyszáz 

évvel (meglátása szerint a Honfoglalás nemzet- 

Tájoló 

ségeinek képviselői lett ek volna az Árpád körül 

rajzó egyéb meghatározó szereplők). A XII–XIII. 

század fordulóján működő középfelnémet 

epikus poéta, Gott fried von Strassburg (kinek 

egyetlen műve egy igen emlékezetes, 1205–1215 

között született , 19.552 sorával befejezetlenül 

maradt, az angol-normann Thomas trubadúr költői 

anyagát is fölhasználó Trisztán és Izolda volt) 

állítólag „a középfelnémet irodalom legjelesebb 

epikusa”-ként – tudatos irodalomkritikusként 

és esztétaként is – tevékenykedett . Mégpedig 

nem csak úgy, külön, hanem szépirodalmi 

művén belül is. Ily módon eposzának meséjébe 

szőve alkotott véleményt a kor epikusairól és 

lírikusairól. 

De ne többet erről; habár nem távolodtam 

olyan messze sem térben-jellegben, sem időben 

att ól, amit Szőcs Gézánál (és különösen az itt 

tárgyalt könyvét megtöltő írásainál) lényegesnek, 

minden írófélére vonatkozóan tanulságosnak 

látok. Fontos például, hogy az irodalomismeret, 

az irodalomtörténeti tudás esetlegességeit, 

kanyargóit járva, szeszélyességét valamelyest 

kiismerve (vagy „csak” feltérképezve), az 

egyéni szimpátiák (megint csak esetlegességei, 

ám azért vitathatatlan, alapjában megkérdőjelezhetetlen 

értéklátásai-kiválasztásai) mentén 

mindig korrekt és – főleg – érdekessé tevő 

tárgyalásmódban haladjon az író, az irodalmár 

szakterületének bemutatása felé. Az irodalmár 

persze nem szaktudós, akkor sem, amikor a 

múlt vagy a jelen kevésbé közismert irodalmi 

értékeit mérlegeli, mégis a tényeknek, a jelenségeknek 

a Természetes Kuriózum állapotában 

tartása, sőt a meghökkentés az egyetlen, vagy 

ha nem is az egyetlen, mindazonáltal a kevés 

valóban járható út szakterületünk, „művészetünk” 

általában vett megismertetésekor, a staféta 

továbbadásakor. 

Több ez talán, mint sokszor az íróiskolában, 

a kreatív írás kurzusok keretei között való tanítás. 

Mert az csupán a már amúgy is elszántak 

mikroközösségét igazítja el. A Szőcs-féle orientáció 

ezzel szemben sokkal tágabban, általánosabban 

vonz a szakterülethez, s fura módon ez 

utóbbi att itűd teremt azután tényleges alapot az 

érdemleges folytatók-művelők új generációjának 

fölemelkedéséhez. 

(Szőcs Géza: Beszéd a palackból. Irodalmi Jelen 

Könyvek, Arad, 2008. 120 oldal, ármegjelölés 

nélkül.) 

83

PoLíSz 

84 

Bágyoni Szabó István 

Toronygombi feljegyzések 

„Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzenő Időt 

toronygombok világegyetemet sejtető gömbjei őrzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. 

Képzeljük el, vajon miről is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” 

Kós Károly 

1. Harangház… 

Amikor Hajdúszoboszlón, az újjáépített fürdőközpont 

előtt szétnéz az ide látogató, csak 

egyetlen zsúfoltabb házat lát a közelben: ez pedig 

a jó évtizeddel ezelőtt felavatott , gyönyörű 

köztéri műalkotás-együtt es: a HARANGHÁZ. 

A templomtornyokban általában csupán egy, két 

kondításra váró harang áll, itt tucatnál is több. 

Elnézem az egekre kulcsolt, imádkozó kezekre 

emlékeztető épületet, az egymásba illő, 

hatalmas gerendaujjak közt beszűrődik a napfény, 

színes faszobrokra, óriás harangokra hull 

Isten áldott világossága. Torony-távolból is jól 

látni (noha erre a házra csak lelki toronygombot 

illesztett ek), hogy kopjafamintákban csúcsosodnak 

a színes fafaragások, amelyek bizony, idők 

üzeneteit rejtik. 

Az épület mögött valahonnan három patak 

iramodik a harangok irányába. A három halom, 

melyek közt a források erednek, a Szent 

István-i országot idéző címer hármashegye, 

a rajtuk lévő, agancsos állatfi gurák a magyar 

eredetmondát jutt atják eszünkbe. Igen, valami 

ilyesmi lehetett a művész szándéka. Eredetünkre, 

Európába érkezésünkre, s nem utolsósorban 

az államalapítás 1000. évfordulójára emlékeztet 

a mű. És azért itt , a hajdúság városában, mert e 

harangkompozíciónak a megálmodója, Oborzil 

Edit, itt született . A harangöntő Jeney Tibor is. 

Olvasom a feliratokat: „Egyedi – kísérleti – 

préselt alumíniumharang – Oborzil Edit. Készült 

az 1988. évi Brisbane-i (Ausztrália) Világkiállításra. 

Jeney Tibor.” 

A legnagyobb harangon egy Kölcsey-idézet: 

„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül…” 

A kilencvenes évek közepén elhunyt művésznő 

halálakor szülővárosára hagyta a harangokat, 

nemrég aztán egy debreceni építész (Rácz Zoltán) 

tervei alapján készült el az impozáns ház. 

Mindenképpen gyönyörű példázata a szépség 

teremtésének, a haza gyarapításának, Bocs- 

kai fejedelem városában még olyan köztéri 

plasztikák szomszédságában is, mint amilyen 

Pátzay Pál Fürdőző nője, Szabó László Napistene, 

vagy akár Márton Lászlónak a városalapító fejedelmet 

ábrázoló lovasszobra. 

Hajdúszoboszló polgárai új, történelmi időket 

idéző művel gazdagodtak. A Vidék-Magyarország 

így is hallat magáról. A Harangház 

fémharangjai némák ugyan, de idők üzeneteit 

rejtegetik – miként az erdélyi toronygombok. 

Ezek a kódolt rejtjelek elsősorban a magyar emlékezetért 

valók, határoktól függetlenül. Középeurópai 

történelmi hamisításokra, jól kitalált becsapások 

indokaira nyitják föl aluszékony szemünket. 

Reménykedjünk, mások szemét is… 

Annak a hajdúszoboszlói nénikének a megjegyzését 

kellene megszívlelnünk, aki állítólag 

annak idején, az ünnepélyes felavatáskor megjegyezte: 

az ilyen harangok minket, szegény 

hajdúutódokat gyógyítanak, a földünkből felörvénylő 

víz mostanában azonban inkább csak a 

telt zsebű ide látogatókat... 

2. Vidék és önképzés… 

Hogy a néhai Grundvig püspök, a dán népfőiskolák 

kiötlőjének az atyja mire gondolhatott 

, midőn leszegényedett fehér inges híveinek 

a bőségről beszélt éjszakákba nyúló előadásain: 

nem tudni. Valószínűleg ujjongott a lelke, jövendő 

népét, nemzetét láthatt a lelki szemei előtt felnőni, 

gyarapodni, naggyá lenni. Ujjongott , vagy 

rejtett félsz fogta el, gondolván, mi lesz ezzel a 

pár milliós lélekkel, ha a módszer – mármint 

a rendszeres felnőtt képzés – nem válik be, mi 

lesz, ha az amúgy is lépéshátrányban lévő vidék 

parasztsága nem lesz majd képes, a maga súlyának 

megfelelően, részt venni egy népközösség 

jövőépítésében!? 

Európa szerencséjére a dán népfőiskola, módszerként 

is és a vidék lakosságának gazdag és 

hasznos tapasztalatokat adó gyakorlatként is,

evált. És elsősorban az északi országokban. 

Persze, a magyarság is tanult belőle – elég, ha a 

szegedi fi atalok vidéki felvilágosító útjaira, aztán 

a két világháború között kibontakozó Kalot, 

illetve Kaláka mozgalomra gondolunk, de említhetjük 

azokat az elképzeléseket és eredményeket 

is, amelyek a háború-vesztések után leszakított 

területeink magyarságának vidékfejlesztő elképzeléseit 

célozták meg. (Erdély vonatkozásában a 

pap-költő Balázs Ferenc és a Hangya Szövetkezet-mozgalmat 

kiépítő Kacsó Sándor munkásságára 

kell utalnunk elsősorban.) 

Nemrég erről beszéltem kis létszámú hallgatóságomnak 

az egyik Pest megyei faluban, a 

hazai népfőiskolai mozgalom újjáindulásának 

tizedik évfordulója ürügyén. Erről és még sok 

másról, többek közt arról is, hogy az Európa 

nyugati részén bevált vidékfejlesztés helyett a 

II. világháborút követően a „keleti 

mintát”, a kolhozosítást erőszakolták 

rá a magyar falura, egyedül 

üdvözítő módszerként. Minő 

eredménnyel – tudjuk. Földjeink 

elvadultak, a vidék leszegényedett 

, a bedűlt kerítések, málló 

templomfalak látványánál már 

csak az erkölcsi süllyedés borzadálya 

volt elrémítőbb. Legfőképp 

akkor, amikor az fentről érkező 

vezényszavak elmaradásával a 

központi pénzjutt atások is elmaradtak, 

amikor az addig parancsszót 

várók fölismerték, miszerint 

a tulajdon-érzést, a kisgazda-örömöt, 

az elért eredményhez, a vagyonhoz 

való egészséges viszonyulást 

ölték ki belőlük – holott 

épp azt kellett volna megerősíteni. 

Nos, itt a dolgok lényege! A 

Grundvig-féle vidékfejlesztés 

alapelve épp a magántulajdon 

szentsége. A gyarapodás, a gyarapítás, 

és nem az elkótyavetyélés! 

Az önépítés, és nem a rombolás. 

Mára, gondoljuk mi, anakronisztikussá 

vált már a „jobb, ha 

a senkié, mert akkor mindenkié!” 

mondás. Említett előadásomról 

hazatérvén is tapasztalhatt am: 

épül a magyar vidék, gazdagodnak 

a porták. Ámde ha a polgá- 

Tájoló 

rok közérdekét szolgáló buszmegállók, telefonfülkék, 

telefi rkált falfelületek állagát nézzük, 

bizony elszomorodunk. Igen, a ránk nem illő 

(mert nem reánk szabott ) gúnyaként lelkeinkre 

kényszerített „gondolatok”, úgy tűnik fel, 

nagy-nagy rombolásokat okoztak. Valahol ezen 

a csapáson kell kutakodniuk a mai népfőiskoláknak, 

a magyar lelkeket, a magyar tudatot (és 

itt nem csupán magyarság-tudatra gondolunk!) 

kell megerősíteniük elsősorban. Először lélekben-erkölcsben 

kell polgárrá tenni a magyar vidéket! 

Utána következhetnek a modern farmergazdálkodáshoz, 

a informatikához kapcsolódó 

szakmai fortélyok... 

Nemcsak a téli esték hosszúak, hosszú út vár 

Grundvig püspök magyar követőire is. 

(Folytatása következik) 

Nessebar 

85

PoLíSz 

Pasziphaé krétai királyné – Minósz király felesége 

– hmm, kissé anakronisztikus kifejezéssel 

élve, meglehetősen erős szexuális vitalitással 

rendelkezett . Nevezhetnénk nagy természetűnek 

is, ha ez a fogalom nem a csalfa férfi ak számára 

lenne fenntartva. A királyné ugyanis beleszeretett 

egy bikába, méghozzá nem is átvitt 

értelemben: szó szerint egy szarvasmarha iránt 

vonzódott . Igaz, a bika maga egyáltalán nem 

volt átlagos küllemű: hófehér példány, szarvai 

között fekete foltt al. A királyné minden ismert 

és ismeretlen trükkel megpróbálkozott , a szép 

és kihívó öltözködéstől és hajviselett ől a hízelkedésen 

át a bikának jutt atott ínyenc falatokig 

-- ami alatt nyilván friss harmatos füvet kell érteni 

--, mindhiába. 

Végül a Krétán élő görög művész és mérnök, 

a menekült Daidalosz segítségét kérte. 

Daidalosz Athénben szakmai féltékenységből 

letaszított a egy szikláról unokaöccsét, a körző 

és a fűrész feltalálóját, Talószt. Mivel Krétán 

megmenekült a felelősségre vonás alól, a királyi 

pár minden kívánságát teljesített e. Pasziphaé 

számára életnagyságú fatehenet készített . A 

sóvárgó királyné belebújt az üreges modellbe, 

melyen csak ott tátongott egy kis nyílás, ahol az 

igazi teheneken is szokott . A királynén hamarosan 

mutatkoztak az áldott állapot jelei, majd 

megszülte a félig ember, félig bika szörnyeteget, 

akit Minótaurosznak neveztek el. Minósz 

király elborzadt a szörnyszülött ől. Feleségét 

aff éle házi őrizetbe helyezte. És megbízta Daidaloszt, 

építsen egy földalatt i útvesztőt a szörny 

számára: elég nagyot ahhoz, hogy ott leélhesse 

nyomorúságos életét, és elég kiismerhetetlent 

ahhoz, hogy onnan valaha valaki is megszökhessen. 

Vagyis: alkossa meg a Labürinthoszt. 

Egy szörnyetegnek a táplálkozása is szörnyűséges. 

Minótaurusz kilenc évenként egyszer hét 

ifj at és hét szüzet követelt. E rett enetes emberadó 

terhét Minósz az athéniakra hárított a. Már 

a harmadik szörnyűséges szállítmány indult 

útnak, amikor csatlakozott ehhez az athéni királyfi 

, a hőstett eiről már addig is ismert Thészeusz. 

Amikor befutott a hajó, a knósszoszi kikötőben 

bámészkodó tömegben lézengett a krétai 

királylány, a Minótaurusz féltestvére, Ariadné 

86 

Ujlaky István 

Krétai történet 

is, aki egyből beleszeretett Thészeuszba. Egy 

fonalat adott neki: ha netalán szerencsésen végezne 

baljós küldetésével, ennek a segítségével 

kitalálhat a Labürinthoszból. Hogy odabenn 

mi történt, nem tudjuk, de az tény, hogy Thészeusz 

legyőzte a szörnyet, s így a teljes athéni 

delegáció, az áldozatra szánt fi atalokkal együtt , 

hazautazhatott . Vele szökött Ariadné is, aki nem 

csak szerelme miatt , de mert féltestvérének halálában 

részes lévén , jónak látt a elhagyni a szigetet. 

Ám egy másik pár is a titkos szökést választott 

a: Daidalosz és fi a, Ikarosz. Talán azért, 

mert maga is felelősséget viselt a történtekért 

– meglehet, ő adta a fonál ötletét Ariadnénak, 

s talán a Labüyrinthosz bejáratát is ő mutatt a 

meg Thészeusznak. De az is lehet, hogy egész 

egyszerűen Minósz nem akarta elengedni udvarából 

a bűnös titkok tudóját. 

A Labürintosz-mítosz a legnagyobb valószínűséggel 

onnan ered, hogy a szigeten jóval később 

megfordult görögök képzeletét megragadta 

a romjaiban is impozáns, hatalmas méretű, s 

főképp átt ekinthetetlenül bonyolult alaprajzú 

knósszoszi palota. A Kr.e. III. évezredben jelent 

meg az a népesség, amely ezt a palotát és az 

egész krétai civilizációt megalkott a. Kr.e. 2500 

körülre datálhatóak azok a tégelyek, melyek 

Egyiptomban készültek, szépítőszereket tartalmaztak, 

és Krétán régészek bukkantak rájuk. 

Egy ilyesfajta lelet fejlett kultúrára utal: import 

kozmetikai cikkeket csak gazdagok használhatt 

ak, ami tagolt társadalmat feltételez. Az 

importárut exportt al kellett ellentételezni, ami 

felesleg előállítására képes gazdaságot sugall. 

Minósz a történészek szerint nem személynév, 

hanem a krétai királyok neve, funkciót jelöl. A 

sziget görögök előtt i népességét is innen nevezték 

el minószi civilizációnak. Az első paloták 2000 

körül épültek. Többes számban – noha csak a 

királynak lehetett ilyen méretű palotája. Krétán 

ugyanis több önálló ország élt egymás mellett : 

Knósszosz, Phaisztosz, Mallia, Zakro. 

Ez a mai ember számára talán meglepő, hiszen 

Kréta csupán 8336 km2 területű – szinte 

hajszálpontosan akkora, mint Bács-Kiskun megye. 

Az ókori államok nagy többsége azonban 

mai szemmel kicsi. (Egyiptom törzsterülete

akkora, mint a Dunántúl. A klasszikus Athén 

valamivel kisebb volt, mint Heves megye. Ezer 

évvel később, az antik görög Krétán több tucat, 

talán száz városállam volt – állítja Németh 

György). 

A régi palotákat Kr.e. 1700 körül a paloták 

újabb generációja váltott a fel – a régiek pusztulásának 

oka ismeretlen. 

A krétai palota nem pusztán a királyi család 

lakóhelye, az udvar bürokratikus és reprezentációs 

központja. Olyan – gazdasági, vallási – 

szerepkörei is voltak, amikkel más történelmi 

korok palotái nem rendelkeztek. Innen irányított 

ák az állami földbirtok-komplexum termelését. 

A földművelést a jellegzetesen mediterrán 

növénynégyes határozta meg: búza, árpa, szőlő, 

olajfa. Ezeket a kultúrnövényeket persze a Kelet: 

Egyiptom, Mezopotámia, Kánaán is ismerte. 

De a folyékony termékeknek – bor, étolaj – Krétán 

nagyobb súlya lehetett , amit a mediterrán 

éghajlat magyaráz. Itt , eltérően a nagy folyam 

menti öntözéses kultúráktól, nagyobb szabású 

öntözésre sem szükség, sem lehetőség nem volt. 

Az alapvető növények mellett a festéket adó 

sáfrány, az illatos olajat biztosító fodormenta, a 

koriander, s talán több zöldség és gyümölcs szerepelt 

a növénytermesztés palett áján. A nyáron 

száraz és sárga, kopár legelőkön főképp juhot 

és kecskét tartott ak, de mint a mítoszból látható, 

szarvasmarhát is. A palotában műhelyek 

és raktárak sorakoztak. Kő-, fém- és agyagedényeket 

állított ak elő. E sorok írója gyermekként 

elcsodálkozott egy ókori fényképes albumot lapozgatva, 

de szerett ék ezek a virágot, hogy ilyen sok 

vázát használtak. Ma már tudom, a krétai és görög 

„vázáknak” valójában csak egy része dísztárgy, 

a többi edény és tárolóedény. Az amphora 

„göngyölegként”, csomagolóanyagként szolgált, 

ebben lehetett biztonsággal tárolni és szállítani 

a folyékony termékeket. (Jellemző, hogy 

még 1000 évvel később, Itáliában is úgy adták 

meg a teherhajó méretét, mennyi amphorát tud 

befogadni). A krétai ipar exportra is termelt 

fém készterméket és félkészterméket, pl. Egyiptomba 

szállított ak további feldolgozásra váró 

bronztömböket. Mivel Krétán sem rezet, sem 

ónt nem bányásznak, ez import nyersanyagból exportra 

termelő ipart feltételez. Ugyanez mondható 

el az elefántcsont-feldolgozásról. Európából, 

a Balkánról kerültek elő krétai ivócsészék, fegyverek, 

dísztőrök. Krétai exportcikk a gyapjúból 

és lenből készült textilnemű, ékszer, kőedény. 

Tájoló 

És persze a korábban már említett mezőgazdasági 

termékek, mindenekelőtt a bor és olaj. 

Kréta volt az első „kikötő típusú állam”, az 

első tengergazdaság és tengeri hatalom a világon. 

Szép művészi megnyilvánulásai ennek 

az ún. Kamaresz-vázák, melyek tengeri élőlényeket 

ábrázolnak realista módon. A krétai 

hajóépítő ipar egyiptomi ismereteket vett át, 

de azokat továbbfejlesztett e. Krétai találmány a 

hajógerinc és a döfőorr – ami az ágyúk feltalálása 

előtt a hadihajók legfőbb fegyvere. A krétai államok 

fl ott ája bonyolított a le a sziget kivitelét és 

behozatalát (ez utóbbi nyersanyagokat, egyiptomi 

textíliát jelentett ), és talán közvetítő kereskedelmet 

is folytatott . A legfőbb kereskedelmi 

partner Egyiptom. Emellett azonban a szíriai és 

kis-ázsiai partok, az Égei-tenger szigetvilága, 

Ciprus és a Balkán egyaránt Kréta kereskedelmének 

hatósugarába esett . Az Eufrátesz melletti 

Mari városában talált ékírásos táblák krétai 

ritkaságokat említenek, ami Mezopotámiáig 

ható kulturális kapcsolatokra utal. Kréta vált 

az obszidián-kereskedelem központjává. (Az 

obszidián, ez a fekete, üveges szerkezetű kő jól 

hasad, ezért az olcsó és tömeges vas megjelenése 

előtt , a drága bronz korában fontos volt, mint 

penge- és más eszközök alapanyaga). 

A kereskedelmi fl ott át hadifl ott a egészített e 

ki – szavatolva a sziget biztonságát, és féken 

tartva a kalózokat. Thuküdidész szerint ez a 

fl ott a a gyarmatosítás, expanzió eszköze is lehetett 

. Milétosz és Szantorin talán valóban krétai 

telepeseknek adott ott hont. A tény, hogy a mítosz 

szerint Athén fi zett e a Minótaurusz számára 

a rett enetes véradót, Athén politikai függésére 

utal. (A mítosz egyébként oly módon igyekszik 

ezt a függést elfedni, hogy az adófi zetésre 

vallási magyarázatot ad: Athén megsértett e a 

vendégjogot, meghalt Minósz egyik fi a a város 

hibájából. Az istenek súlyos aszállyal büntett ék 

Att ikát. Csak úgy lehetett kiengesztelni őket, ha 

a városállam Minósz kegyeit kereste. A knószszoszi 

király pedig az emberadót szabta feltételül). 

A tenger halat és sót nyújtott a minószi 

népesség számára. Igaz, a halászat antik viszonyok 

között sokkal kevesebb jövedelmet biztosított 

, mint a későbbi korokban, de hát ez más 

gazdasági ágazatokról is elmondható. Krétán 

nem tudunk sóbányáról. Ezért bizonyos, hogy 

a sót – a legolcsóbb fűszert és tartósítószert – a 

tengerből párolták le sókertekben, amint azt a 

mediterrán világban sokfelé ma is teszik. A ten- 

87

PoLíSz 

ger nem csak halat és sót adott , de bíborcsigát 

is. Ennek a kis állatnak a testnedve szolgáltatt a 

a bíborfestéket. 

A mai értelemben vett pénzt (a pénzérmét) 

majd csak a következő évezredben találják fel 

Lüdiában. Krétán pénz gyanánt súlyra mért 

nemesfémeket és szabvány rézlapokat, állatbőr 

alakú fémtömböket használtak. Utóbbi arra 

utal, hogy egykoron élő állat tölthett e be a pénz 

szerepét. 

A Labürinthosz mítoszára nem a bonyolult 

alaprajzú palotaromok ihlető hatása az egyetlen 

magyarázat. A Labürinthosz lehetett szakrális 

szerepű barlangrendszer (Sarkady János 

szerint), de az is elképzelhető, hogy a Gortyna 

mellett i kőbányák tekervényes alagútjaira, földalatt 

i folyosóira utal, mint Révay József véli. 

Az irodalmi Nobel-díjas (tehát nem történész) 

Brodsy viszont a Labürinthosz és az emberi agy 

hasonlóságára fi gyelt fel. Mindenesetre tény, 

hogy maga a Labürinthosz szó a görögben a 

labrüs, labüros – a bikakultusz szertartásainál 

használatos kett ős bárd – nevéből ered. S ezzel 

elérkeztünk a krétai vallás problémájához. 

Kréta, miként a kor többi civilizált területe: 

sokistenhitű, vallási képzeteiben nagyon ősi 

elemekkel. Kígyó, bika, égitestek, fák, oszlopok, 

barlangok lehett ek vallási jellegű tisztelet tárgyai. 

A bikaistenség, a szakrális tartalmú bikaviadal, 

a szarvkultusz központi szerepet játszott . 

A krétai vallást mérlegelve talán Pasziphaéval is 

megértőbbek lehetünk. Pasziphaé ugyanis Héliosz, 

a Nap(isten) lánya. A bikát Pasziphaé számára 

Poszeidón isten küldte, s maga a perverz 

szerelem is, mint őrület, isteni döntés nyomán, 

égi bosszúból szállt a királynéra: ezért és csak 

ezért közösült bikával. Krétán a Napistent bika 

alakban ábrázolták, a bika szarva viszont holdszimbólum 

is. Kerényi Károly szerint Pasziphé 

és a bika násza egy Olümposz előtt i világrend 

részlete, melyben ez a szerelem nem szörnyű, 

inkább csak „szent borzongás” tárgya. Erre 

utal, hogy Pasziphaé nem görög szó, valószínűleg 

krétai (minószi), s jelentése talán: királynő. 

Zeusz is bika alakjában csábított a el Európét! A 

Minótaurosz másik neve pedig Asztéroin – csillagfény. 

A Minótaurosz-mítosz egy olyan világot 

mutat, ahol emberek és állatok, emberek és 

istenek szeretkeznek (Minósz és Thészeusz is 

félig isteni származású). Az ember végletekig 

kiszolgáltatott , mindent áthat a szorongás. No 

és a termékenység gondolata. 

88 

Bizonyosan volt azonban a krétai vallásnak 

üdébb és derűsebb oldala is. Erre utal az ének 

és tánc szerepe a vallási kultuszban. Talán Kréta 

az egyetlen a magaskultúrák közül, ahol nem 

épültek nagy templomok. A királyi paloták kis 

házi kápolnái, a szabadban, ligetekben elhelyezett 

oltárok, szent helyként tisztelt barlangok 

helyett esíthett ék a templomokat. Szembetűnő a 

női elem nagy jelentősége a vallásban: papnők, 

istennők (pajzsistennő, oroszlánok úrnője, kígyóval 

és galambbal ábrázolt istennő.) 

Egyáltalán: a feltárt palotaromokon lévő falfestmények 

egy friss, szabad, életigenlő kultúrára 

utalnak. Díszkapuk, központi díszudvar, 

lépcsők, termek, freskók. Az előkelők öltözete 

nem annyira méltóságteljes és hivalkodó, mint 

inkább divatos és kényelmes, olykor erotikus. 

Szembeötlő, hogy alig kerültek elő fegyverek, s 

a festmények közül egy sem ábrázol harci jelenetet, 

kegyetlenséget, gyilkolást, katonát. Nincsenek 

minószi korú erődítmények sem. Valószínű, 

hogy a sziget országai tartósan békében 

éltek egymással, talán gazdasági érdekeiket is 

összehangolták (Phaisztosz palotájának alaprajza 

megegyezik a knósszoszival!), s az államokban 

belső társadalmi béke honolt. A külső 

ellenségtől pedig megóvott a kor legerősebb 

fl ott ája. No persze, szem előtt kell tartanunk 

Sarkady János szavait: Krétának nincs története 

a szó szoros értelmében. Legalábbis, ha történelem 

alatt köztörténetet, politikatörténetet, 

eseménytörténetet értünk. Nem tudunk krétai 

háborúról és békéről, törvényalkotásról és népfelkelésről, 

hódításról, királyokról, főpapokról, 

hadvezérekről. Kréta „a történelembe csak félig 

lépett be.” 

A krétai társadalom alapvetően keleties lehetett 

, kis létszámú bürokratikus és udvari (esetleg 

katonai) arisztokráciával, nagy tömegű szabad és 

félszabad munkaerővel, kevés rabszolgával. Két 

lényegbevágó különbség azonban mindenképpen 

feltűnik az ókori Kelet államaihoz képest. 

Az egyik: a hatalommal bíró, elkülönült papság 

hiánya. (Ebben Kréta inkább a görög-római 

jövőt idézi, semmint a keleti múltat és „jelent”). 

A másik: úgy tűnik, a minószi társadalomban a 

nők szerepe nagyobb, helyzete szabadabb lehetett 

, mint bármelyik más ókori államban. Nehéz 

eldönteni, hogy az osztályharc, a trónviszályok 

és polgárháborúk hiánya vajon egyszerűen az 

adatok hiányával magyarázható-e. Vagy inkább 

azzal, hogy a krétai társadalom kevésbé volt

kasztszerű, „a társadalom piramisának emelkedése 

nem volt olyan meredek” (Sarkady), létezett 

bizonyos társadalmi mobilitás. És talán az is szerepet 

játszhatott , hogy a „kikötő típusú állam” 

nagyobb jólétet biztosított alatt valóinak, mint a 

kor legtöbb más régiója. 

A minószi civilizációnak Kr.e. 1500 körül 

váratlanul vége szakadt. Külső támadás vagy 

belső anarchia sem zárható ki teljesen, de a legvalószínűbb 

a thírai vulkáni katasztrófa okozta 

összeomlás. Théra (Szantorin) szigete 110 

km-re fekszik Krétától. Csakhogy vulkánjának 

kitörése korántsem átlagos esemény: Harangi 

Szabolcs professzor szerint ez volt a történelmi 

idők második legnagyobb kitörése. 60 km3 

magma került a levegőbe. A kitörés kaldérarobbanással 

járt, ami földrengést és (9 méteresnek 

becsült) szökőárt idézett elő. Valószínűleg 

elpusztult a fl ott a, összedőltek a paloták. A termőföldeket 

talán hamuréteg takarta be – ami 

hosszútávon megtermékenyítő hatású, ám a 

kitörés pillanatában pusztító hisz tönkreteszi a 

termést. Jellemző, hogy a szantorini kitörés nyomait 

Kínában és Kanadában is kimutatt ák. A 

nagyobb tűzhányók ideiglenesen az éghajlatot 

is módosíthatják: ha zömmel széndioxid kerül 

a levegőbe, az felmelegedést, ha kénvegyületek, 

az időleges lehűlést – akár nyár nélküli évet vagy 

éveket – is eredményezhet. Valószínűleg pánik, 

anarchia és éhínség tört ki. A történéseknek 

szakrális jelentést tulajdoníthatt ak. Sokan meghaltak, 

mások elmenekültek a szigetről. Kréta 

válsága talán jótékonyan hatott az első görög 

civilizáció: a mükénéi államok felemelkedésére 

– Thészeusz talán csak most szabadított a meg, 

vagy inkább fel Athént. 

1450 körül megjelent Krétán az első görög 

népcsoport: a hódító akhájok. A sziget hamar 

újra fellendült. Az akháj vezetésű, vegyesen 

akháj és minószi népességű sziget talán története 

során először és utoljára vált egyszerre 

egységes és független állammá. Az új virágkor 

kb. Kr.e. 1450 és 1375 közé tehető. Knósszosz 

városa ekkor, a szakemberek becslése szerint, 

ötvenezer lakosú lehetett . Ma Krétán félmillió 

ember él. Kizárt dolog, hogy az ókorban – még 

a mainál sokkal alacsonyabb életszínvonalat feltételezve 

is – ennél többen éltek volna. Így, ha 

az adatokat egybevetjük: (pár százezer lakosú 

sziget, több város, köztük ötvenezres főváros) 

nagyfokú városiasodást kell feltételeznünk. Az 

új és immár végleges hanyatlás oka ismeretlen. 

Tájoló 

A sziget az 1100 körül lezajló dór bevándorlással 

vált véglegesen és teljesen göröggé. 

Az ókori írók néhány toposzt kapcsolnak 

Krétához. Szerintük Kréta a törvényalkotás 

őshazája. Innen való az első név szerint 

ismert hellén törvényhozó, Zeleukosz. De 

Hérakleidész Lembosz már a minószi korban 

törvényalkotást feltételez: Minósz király 9 év 

alatt épített e volna ki Kréta alkotmányát, amely 

a legrégibb a világon. Egy másik toposz a 

„közmondásos” krétai vendégszeretet. Ugyancsak 

Hérakleidész említi, hogy Krétán jelent 

meg először a történelemben a fi úszerelem, a 

homoszexualitás. A jómódú csábító 60 napig 

élhetett együtt az elcsábított fi úval, akinek ruhát, 

más apró ajándékokat és egy ökröt adott . 

Ez utóbbi olyan, mintha ma valaki egy motorkerékpárt 

ajándékozna kedvesének. Mivel ma 

már tudott , hogy mintegy 800 emlősfajnál létezik 

a homoszexualitás, azt bizonyosan nem a 

krétaiak fedezték fel – de talán ők lehett ek az 

elsők, akiknél ez elfogadott á vált és megjelent 

sajátos, szokásokkal szentesített kultúrája is. 

A legelterjedtebb vélekedés a krétaiakról az, 

hogy önzőek, pénzéhesek, harácsolók, gátlástalanok, 

csalárdak. Jellemző, hogy ez a vélemény 

már Homérosznál megjelenik (ő még az akhájminószi 

Krétáról tudósíthatott ), de évszázadokkal 

később Polübiosznál, és Cornelius Nepos 

Hannibál-életrajzában is felbukkan. Valószínű, 

hogy az agrártársadalmaknak a kereskedő alakjával 

szembeni ellenszenvéről van szó, hiszen 

később Fönícia és Athén, a közép- és újkorban 

a zsidók, örmények, kínaiak is hasonló minősítésben 

részesültek. 

Hogyan helyezhetjük el Krétát a világtörténelemben? 

Talán Kréta az első európai civilizáció. 

(Azért csak talán, mert az elmúlt évtizedek 

régészete egy észak-balkáni, délkelet-európai 

kultúra létezését feltételezi, amely időben megelőzte, 

s egynémely vonatkozásban meghaladta 

volna az egyiptomit, mezopotámiait. Kérdés 

persze, lehet-e ezt civilizációnak nevezni?) Az 

mindenképpen bizonyos, hogy Európában 

Krétán használták először az ekét, a téglát, a 

kereket – ezek amúgy sumér találmányok –, s 

a krétai az egyike annak a nagyon kevés (6-8?) 

magaskultúrának, melyek önálló írást fejlesztettek 

ki. Krétán született Európában először nagyváros. 

Kréta az első „kikötő típusú állam” a világon. 

Kréta aff éle összekötő kapocs térben és időben is az 

ókori Kelet és a görög-római antikvitás között . 

89

PoLíSz 

Kréta az ókori Kelet perifériáján keletkezett 

, de hamarosan környezetének gazdasági 

és kulturális centrumává vált, és egy évezredig 

az is maradt. A történelem későbbi évezredeiben 

azonban menthetetlenül újra periféria lett . 

A klasszikus görög korban aff éle elmaradott 

„vidék”, később hellenisztikus birodalmak tartománya, 

kalózok támaszpontja, a Római Birodalom 

nem is túlságosan fontos provinciája. 

Aztán arab birtok, bizánci provincia, velencei 

gyarmat, oszmán-török tartomány. Csak a XX. 

század utolsó harmadára lesz ismét virágzó, bár 

korántsem élenjáró területe egy fejlett államnak, 

a modern Görögországnak. 

Annyi van még hátra, hogy röviden elvarrjuk 

a mítosz szálait. Thészeusz és Aridné szerelme 

nem élte túl az első nászt, legalábbis ami 

a görög királyfi t illeti. A mítosz kevéssé életszerű 

mozzanata szerint az alvó lányt csónakkal 

kivitt ék egy szigetre (ő közben nem ébredt 

fel!), és sorsára hagyták. Ariadné lehetne a történet 

egyik nagy vesztese, ha nem találkozott 

volna Dionüszosszal. De találkozott . Az isten 

megszerett e, megvigasztalta, feleségül vett e. 

Thészeusz mint hős és felszabadító lehetne a 

mítosz abszolút győztese – ha nem fogta volna 

90 

meg az elhagyott Ariadné átka. Ha már elfeledte 

szerelmét, büntetésből elfelejtett e azt is, hogy 

apjának megígérte, siker esetén vitorlát cserél, 

feketét fehérre, hogy az öreg király messziről 

lássa, fi a él. Így az athéni uralkodó, a fekete 

vitorlás hajó közeledtekor, abban a hiszemben, 

hogy fi a odaveszett a Labürinthoszban, a 

mélybe vetett e magát. Thészeusz megbűnhődött 

, de aztán jó királya lett országának. Daidalosz 

és Ikarosz, mint közismert, szárnyakat 

készített , s repülve próbálta elhagyni Krétát. 

Ikarosz odaveszett – Ovidius sorai megrázó 

szépséggel fogalmazzák meg az apa döbbenetét, 

fájdalmát, gyászát –, Daidalosz viszont 

eljutott Szicíliába. Minósz fl ott ájával üldözte 

a szökevény feltalálót: remek bűnbak lehetett 

volna a Minótaurusz haláláért, az egész családi 

szégyenért és drámáért. De a krétai uralkodó 

a Kókalosz szicíliai királlyal folytatott harcokban 

életét veszített e. A lakosztályába bezárt 

Pasziphaé is odalett – királynői méltóságának 

elveszítésébe halt bele. Mint látható, az események 

egyetlen túlélője Daidalosz, az okos, bátor, 

leleményes görög. Övé a jövő. 

(A szerző görög esszéit folytatjuk) 

Bibliográfi a 

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János : Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 

30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 

Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György : A görög kultúra aranykora. Gondolat Kiadó, 

Budapest, 1984. 

Németh György: A polisok világa. Korona Kiadó, Budapest, 1999. 

Kerényi Károly: A Nap leányai. Ford. Tóth Zoltán. Szukits Kiadó, Szeged, 2003. 

Roman Hercog : Ősi államok – a hatalomgyakorlás eredete és formái. Corvina Kiadó, Helikon, Budapest, 

1999. 

Harangi Szabolcs : Történelemformáló vulkánok. História, 2010, XXXII. Évf. 4. szám 

htt p//:hu.wikipwdia.org/wiki/Labirintus 

htt p//:hu.wikipedia.org/wiki/Min%C3%B3szí_civiliz%C3A1ci%C3%B3 

Németh György: Államéletrajzok, in: Hérakleidés Lembos kivonatai. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 

Publius Ovidius Naso: Átváltozások (Metamorphoses). Ford. Devecseri Gábor. Európa Kiadó, Budapest, 

1982. 

Ovidius/Picasso: Szerelem. Ford. Bede Anna, Szathmáry Lajos. Európa Könyvkiadó, Helikon Kiadó, 

Budapest, 1982.

Rövid tanulmányunk Pilinszky két – 1947– 

48-ban és 1967-ben tett – római utazásának dokumentumaival 

foglalkozik, melyeket Hafner 

Zoltán gondozásában jelentetett meg a Kortárs 

Kiadó, Pilinszky Rómában, 1947, 1967. Levelek, 

esszék, fényképek címmel. A karcsú kötetben publikált 

anyagok – túlnyomórészt levelek – nem 

bírnak ugyan esztétikai értékkel (Pilinszky prózájának 

még a csúcsai sem mérhetők költeményeihez, 

nemhogy az ilyen „melléktermékei”), 

mégis érdekesek és tanulságosak. Nemcsak 

azért, mert egy Pilinszky nagyságrendű költőnek 

minden sora fi gyelmet érdemel, s nem is csupán 

dokumentumértékük miatt (egyebek között mert 

megvilágítják három korántsem jelentéktelen 

vers a Mire megjössz, a Kihűlt világ és a Piéta keletkezésének 

körülményeit). Hanem először is 

mert mindenkit jellemez és minősít, mit látott 

meg, érzett és gondolt Rómában. Továbbá a huszadik 

századi magyar irodalom legnagyobb katolikus 

költőjének utazása a katolicizmus szent 

Városába szinte szimbolikus értékű, még akkor 

is, ha – vagy éppen mivel – szolgál némi meglepetésekkel. 

Egyáltalán nem közömbös a két római út időpontja. 

Az elsőre 1947 decembere és 1948 márciusa 

között került sor. Pilinszky ekkor, huszonhat 

esztendősen, már túl volt a költői „átt örésen”, 

első kötete, a Trapéz és korlát (1946-os) megjelenésén 

és jelentős kritikai sikerén, a Baumgartendíjon 

is, ahogyan a kötetszerkesztő előszavában 

olvashatjuk, a háború után „újonnan szerveződő 

irodalmi élet középpontjába került”: ennek köszönhett 

e – szerény – római ösztöndíját, a minisztériumi 

támogatást is. Előtt e volt azonban 

alkotói pályája legnagyobb megpróbáltatásának, 

a kommunista cenzúra általi évtizedes elhallgattatásának, 

melyet Szőnyi Zsuzsának 1967. július 

11-én írott levelében „a tízesztendős egyiptomi fogság”-nak 

nevezett , s amelyet 1948. február 8-án 

Kovács Péternek címzett levele tanúsága szerint 

előre megérzett . 

Másodszor Rómába csak kerek húsz évvel 

később, 1967-ben utazhatott , ezútt al a korábbinál 

jóval rövidebb – nem pár hónapos, csak pár 

hetes – időtartamra, szeptember végétől október 

közepéig. Ennek az időszaknak az ellentmondá- 

Madarász Imre 

Pilinszky és Róma 

Tájoló 

sosságát jellemzi, hogy noha Pilinszky ekkor már 

évtizede nem állt kényszerű szilencium alatt – tíz 

éve az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársaként 

dolgozott , időközben további három 

verskötete is napvilágot látott (az Aranymadár 

1957-ben, a Harmadnapon 1959-ben, a Rekviem 

1964-ben), megalapozva európai hírnevét – mégis 

a Nyugatra való utazhatása, vízuma körüli 

hatósági hercehurca, a „hivatalnak packázásai” 

mélyen megalázták és elkeserített ék a költőt. 

E második alkalommal Pilinszky a Rómában 

élő Triznya–Szőnyi házaspár vendége volt, első 

ott jártakor azonban a Római Magyar Akadémián 

lakott , a kicsit is „hivatalos” irodalmi, művészi és 

tudományos „zarándokok” hagyományos szálláshelyén, 

olyan rangos vendégek társaságában, 

mint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy 

Ágnes, Lengyel Balázs, Berczeli Anzelm Károly 

és Kerényi Károly (akivel Pilinszky jó alaposan 

összeveszett ). Az akadémiai „viperák közt”, levél-vallomásai 

szerint, „roppant elárvultnak érezte 

magát” mert a „Collegium… agyonfertőzött a legkülönbözőbb 

pletykáktól” s „az emberi viszonylatok 

legsötétebb útvesztője”. A Kardos Tibor (az Eötvös 

Loránd Tudományegyetem majdani professzora, 

az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszék vezetője) 

igazgatt a Accademia d’Ungheria via Giulia-i 

reneszánsz épülete, a híres és szép Palazzo 

Falconieri városnézés-stratégiai szempontból a 

legszerencsésebb helyen található: gyalog egyaránt 

negyedórányi-félórányi távolságra van 

tőle – igaz, ellenkező irányban – mind a keresztény 

(a „második”) Róma központja a Forum 

Romanummal és a Colosseummal, illetve a 

„Haza Oltárá”-val. Ilyen színhelyen különös, 

hogy Pilinszkynek nemcsak (köztudott an lassan 

érlelődő) költészetén, de levelein sem igen 

hagytak nyomot Róma nevezetességei, szépségei. 

Hogy a „harmadik Róma” emlékműveinek 

nagyszerűségét nem érezte át, az nem meghökkentő: 

a magyar utazók erre a legritkábban fogékonyak. 

Érthetetlenebb az „első Róma” emlékei 

iránti közömbössége: leveleiből úgy tűnik, 

az ókorból a Cerveteri-béli etruszkok mélyebb 

nyomot hagytak benne, mint maguk a rómaiak! 

A legkevésbé azonban bizonyára a „második”, 

a katolikus Róma iránti meglehetős érdektelen- 

91

PoLíSz 

sége magyarázható. A visszaemlékező Szőnyi 

Zsuzsának is feltűnt, hogy akiről „azt mondták 

mindig, hogy ő egy katolikus költő”, azt nem látt a, 

„hogy Rómában eljárt volna egyházi szertartásokra”. 

Templomok, bazilikák, szentélyek élménye nem 

tükröződik római soraiban. Talán csak az édesanyjának 

„január 8. előtt ” írott levele a Piéta című 

versét magyarázó részében ismerhetünk rá a 

Szent Péter-bazilikában található Michelangeloszoborra, 

de a leírás elvontsága miatt még ez 

sem biztos. 

Michelangelo és általában az olasz reneszánsz 

festészetéről elismerte, hogy „valóban csodálatos”. 

A saját korabeli olasz művészetről viszont – a 

fi lm kivételével – olyan végletes szigorral tört 

pálcát, hogy azt nemcsak elfogadni, de jószerivel 

magyarázni sem lehet: „Sajnos azonban az 

olasz művészet manapság már tökéletesen kimerült 

– írja február 8-i levelében (mellesleg egy 

kilencéves gyermeknek, unokaöccsének, Kovács 

Péternek). – Mai olasz művészetről, az operát leszámítva, 

beszélni sem lehet. A zenében (Bartók, 

Kodály, Veres Sándor) toronymagasan felett ük 

állunk, sőt világviszonylatban is az első helyen. 

Festészetben Mednyánszky, Csontvári, Rippl- 

Rónai, Ferenczy, valamennyien különbek a mai 

olaszoknál.” Figyelembe véve, hogy Pilinszky 

– noha az egyetemen olasz szakra is járt – saját 

bevallása szerint (lásd 1962. augusztusi levelét 

Triznyáéknak) nem tudott olaszul, valamint azt, 

hogy ekkoriban éltek és alkott ak olyan költők, 

mint Ungarett i, Montale, Quasimodo, olyan 

regényírók, mint Bacchelli, Brancati, Silone, 

Vitt orini, Alvaro „és még sokan mások”, aligha 

tekinthetjük megalapozott nak, ahogyan levelét 

folytatja: „Költészetünk kisebb csillagai is, ezt az 

egyik legnépszerűbb műfordítójuk mondott a, elhomályosítják 

az »legjobbjaikat«. Adyt, József Att ilát 

kár bevetnünk a versenybe. Regényeik? Móricz 

Zsigmondjuk semmi esetre sem volt. Kritikusaik? Az 

öreg Benedett o Croce, a mi Babitsunk vagy Németh 

László mellett !” – „Az öreg Benedett o Crocé”-nak 

ezt a kézlegyintéssel való elintézését talán kommentálni 

sem kell. Mint ahogyan az elfeledkezést 

sem a korábbi nagy olasz regényírókról 

– Manzoniról, Nievóról, Vergáról, Pirandellóról 

–, s általában ilyetén összehasonlításukat sem nálunk 

közismert magyarokkal egy olyan magyar 

gyermekhez írott levélben, aki a megbírált olaszokat 

még annyira sem ismerhett e, mint maga 

Pilinszky. Hiába, a géniuszoknak is lehetnek 

rossz pillanataik… 

92 

Ha nem is osztott a Weöres Sándor (1948. január 

14-i levelében említett ) mély ellenszenvét 

(„Rómát utálja, s egyedül Michelangelo Mózese tetszett 

neki úgy-ahogy”), kezdetben az ő véleménye 

is Rómáról igen „vegyes” volt: „Nem mondom: 

silány és remek iszonyú halmaza ez a város, évek kellenének, 

míg az ember biztosan tájékozódni tudna. A 

piszok leírhatatlan, de ugyanakkor elbűvölő patinát ad 

a városnak. Egy alkonyat a Néró-palota kertjéből, egy 

éjfél a Tiberis-parton, egy délután a Capitoliumon: 

mégiscsak valami!” De már néhány hétt el később 

(február 5-én) azt írta: „Rómát kezdem megszeretni, 

s most már szívesen bevárnám a »római tavaszt«.” 

Húsz évvel később, 1967-ben pedig már úgy emlékezett 

vissza első útjára, hogy „nagyon szerett em 

Rómát”, sőt azt fontolgatt a, hogy letelepedik az 

Örök Városban. 

1948. február 8-án Kovács Péternek írott , 

már többször idézett levelében Pilinszky szinte 

látnoki erővel idézte meg, mi vár rá hazatérte 

után: „Különben mostanában túl ideges vagyok. 

Valahogyan úgy érzem: nem sok jó vár rám: nagyon 

szegény és terhes öreg leszek. A világ roppantul kuszáltak 

tűnik előtt em, s nem tudom, lesz-e erőm kibogozni 

és megfejteni a magam számára. Nagyon nehéz, 

irgalmatlanul nehéz részt választott am, s alapjában 

gyenge, nyűgös, szétszórt, védelemre szoruló a természetem. 

A költő végül is hírmondó. Idáig csak behatoltam 

egy bizonyos világba, s megtanultam a bizonyos 

szavakat, melyekkel most majd vallanom kell. A botrányok, 

a nehézségek, a haragok még hátravannak. Most 

derül ki: mi végre vagyok a világon. S ha ez kiderül: a 

barát elpártol s az ellenfél ellenség lesz. A ti bizalmatok 

is meginog bennem, s legfőképpen saját magamban. 

Akkor már nem számíthatok senki segítségére, az 

ifj úságnak is vége: megindulok a lejtőn vagy az emelkedőn. 

Mindkett ő egyformán nehéz, s hogy melyikre 

jutott am: én már soha nem tudom meg. Ezért vagyok 

egyre szorongóbb: az érkező évekkel a próbatétel is egyre 

nagyobb lesz! S ki adhat kezet hozzá?” 

A kommunista hatalomátvétel jelentett e „fordulat 

éve” után, mint Szőnyi Zsuzsa visszaemlékezésében 

olvashatjuk, „őróla tudták, hogy hívő, 

s hogy a nevét y-nal írja. Szerencsére nem volt földbirtokuk, 

de hát, mint tudjuk, gyakran ez sem számított 

.” Ezért Pilinszkynek „voltak időszakai, amikor 

egyáltalán nem tudott aludni éjjel. Ilyenkor csak ült az 

ágyban, teljesen felöltözve, és várta, hogy érte jönnek, 

elviszik. Minden autó lassítására – vagy ha ne adj’ 

isten az még meg is állt a ház előtt – olyan heves szívdobogást 

kapott , hogy alig bírt magával. Azt mondta, 

csodálja, hogy egyáltalán életben maradt.”

S noha a rémuralom, állandó félelme – akárcsak 

totális cenzori elhallgatt atása – megszűnt a 

hatvanas években, sőt ekkor már utazhatott is, 

éppen 1967-es nyugat-európai felolvasókörútját 

kellett csaknem megszakítania vízumproblémái 

miatt . Ekkor gondolt emigrálásra – akkori szóhasználatt 

al „disszidálásra” –, arra, hogy nem tér 

haza, hanem Rómában telepszik le „végleg”, mint 

azt május 25-i levelében írta. Sokatmondó adalék, 

hogy szülőhazáján kívül (esetleg London mellett ) 

csak Rómában tudta elképzelni további életét. 

Pilinszky e politikai természetű konfl iktusa 

azért is érdekes, mert nála apolitikusabb magyar 

költő nemigen akadt akkoriban, és – mint a szóban 

forgó kötet bőségesen mutatja – még a lehetőségét 

és a látszatát is el akarta kerülni mindenfajta, 

a hatalommal való konfrontációnak vagy 

ellenzéki tevékenységnek. 

Az emigrálás gondolata elsősorban belső, lelki 

tusát jelentett számára. Hiszen már 1948-ban 

felismerte, hogy nem tud „kozmikus internacionalista” 

lenni: „A honvágy kínozza”, ugyanakkor 

„nyugati utam – írta február 8-án – iszonyú öntudatot 

adott , nem magamat, de a fajtámat illetően! Nincs 

miért szégyenkeznünk, sőt! A kultúra, ha szűk körben 

is: a miénk. Nem kell érte nyugatra vándorolnunk.” 

Sárközi Márta furcsálkodott is: „Az isten áldja 

meg Magát: hogy lehet valakinek Rómában honvágya! 

Rómába vágyni nagyon lehet, én húsz éve csinálom – 

de elvágyni onnan!” 

Furcsának tűnhet, hogy 1967-ben éppen 

Nyugaton élő barátai beszélték le az emigrálásról, 

biztatt ák hazatérésre Pilinszkyt. Szőnyi 

Zsuzsa így: „Egy magyar költő nem maradhat külföldön; 

amúgy is, túl a negyvenen, hogy tudna új életet 

kezdeni?” Cs. Szabó László pedig ekként: „Ott hon 

a Nagy Izolált vagy, itt niemand jános leszel.” 

Pilinszky ekkoriból való belső tusakodásairól 

Naplók, töredékek című kötetében is olvas- 

Éjszakai 

lámpások 

Tájoló 

hatunk: „Mint körrel nem, de tagjaival, Czigány 

Lórántt al, Siklós Istvánnal, Sárközi Mátyással és 

még másokkal – találkoztam. Ennek a kérdésnek 

nyilván van egy élesen politikai oldala, sőt – a napi 

politikára tartozó aspektusa. Nem vagyok illetékes, 

hogy erről bármit szólhassak. Szintén megmondom, 

hogy akikkel találkoztam, kivétel nélkül az írót 

és embert keresték bennem. Azt hiszem, hogy az 

emigráns írók számára pillanatra se kétséges, hogy 

a magyar irodalom súlypontja idehaza van. Írónak 

lenni mindenütt és mindenkor nehéz, de emigráns 

írónak lenni tragikusan súlyos sorsot jelent. Jó művek, 

sőt remekművek is születhetnek odakint – példa 

rá Mikes Kelemen –, de ahhoz, hogy ezek a művek 

megfoganjanak, ahhoz elengedhetetlenül szükséges 

az ott hon földje. Innét épp a legtehetségesebbek aspirációja, 

hogy valami módon visszaszerezzék az 

elvesztett kapcsolatot. Tudom, hogy ez nagyon bonyolult, 

nagyon nehéz kérdés, de gondoljunk csak 

Gara László munkásságára, ki emigráns létére páratlan 

szolgálatot tett a magyar irodalom ügyének 

Franciaországban. Az a történelmi pillanat, amikor 

X. vagy Y. emigrált, már régóta nem azonos a jelen 

történelmi szituációval. Hiszen már arra is van 

példa – Czigány Lórántra gondolok például –, aki 

újabban itt hon is publikál. De ez már a napi politika 

gondjait érinti – s mi, ha lehet, maradjunk inkább az 

irodalomnál.” 

Pilinszky végül is magára – arra a belső hangra 

– hallgatott , amikor a hazatérést választott a. 

Idehaza további kötetek, elismerések, kitüntetések 

vártak rá, s új külföldi utak is („vannak 

esztendők – írja monográfi ájában Tüskés Tibor –, 

amikor több időt tölt külhonban, mint idehaza”), de 

az Örök Városba nem tért vissza többé. 

(Pilinszky Rómában, 1947, 1967. Levelek, eszszék, 

fényképek, Hafner Zoltán gondozásában, 

Kortárs Kiadó.) 

93

PoLíSz 

94 

CIVIL KRÓNIKA – PÁLYÁZATOK 

„Kor-társ” pályázat 

Szabadidős programok, így például kulturális és sportrendezvények, utazások, 

tanfolyamok, író-olvasó találkozók megtartására írt ki pályázatot időskorúak számára 

a Nemzeti Erőforrás Minisztérium. A „Kor-társ” elnevezésű program pályázati 

kerete csaknem 24 millió forint. A projekt különlegessége, hogy az idősek közösségei 

közvetlenül pályázhatnak, és maguk találhatják ki, milyen programokra kérik 

a támogatást – közölte Asztalosné Zupcsán Erika, a tárca szociálpolitikáért felelős 

helyett es államtitkára csütörtöki, budapesti sajtótájékoztatóján. 

Pályázatot nyújthatnak be január 15-éig egyesületek, alapítványok, egyházak, 

egyházi intézmények és szervezetek, valamint nyugdíjasklubok. Utóbbiak akkor 

is indulhatnak, ha nem számítanak önálló jogi személyiségnek; ebben az esetben 

úgynevezett befogadó szervezetet, például iskolát, önkormányzatot vagy idősellátó 

intézményt kell keresniük. 

Az egyes közösségek 50 ezer és 150 ezer forint között i támogatást igényelhetnek, 

s előfi nanszírozásban, tehát még a programok megvalósítása előtt megkaphatják a 

kért összeget. Támogatást azok kaphatnak, akik a január 16-a és május 15-e között i 

időszakra terveznek programot. A programokhoz saját forrást sem kell biztosítani, 

ám minden induló csak egy pályázatot nyújthat be, és kizárólag elektronikus úton. 

A tárca meghirdetett egy önéletrajzírói pályázatot is, ez ugyancsak az aktív idősödés 

európai évéhez kapcsolódik. E pályázaton 60 év felett iek vehetnek részt, akik 

akár a személyes múltt al, akár történelmi eseményekkel, például az 1956-os forradalommal 

kapcsolatos történeteiket megírhatják, legfeljebb 20-30 oldalon, géppel vagy 

kézírással. A pályamunkákat február 15-éig lehet benyújtani; azokat a „generációk 

között i együtt működés” jegyében a nagyszülők akár az unokájuk segítségével is elkészíthetik, 

például interjú formájában. 

Az „Életút” elnevezésű pályázaton 16 díjat osztanak ki, az első helyezett brutt ó 

400 ezer forintot kaphat. 

(MTI) 

Tündérszó meseíró pályázat 

A székesfehérvári Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár már harmadszor 

hirdeti meg nemzetközi meseíró pályázatát. A pályázatra a világ bármely 

országában élő 8–15 éves gyermekek magyar nyelven írott meséit várjuk 

postai úton vagy e-mailben, csatolt dokumentum formájában 2012. április 15-ig. 

A pályázatra az 1997. január 1-je és 2003. december 31-e között született gyermekek 

négy példányban elküldött meséit fogadjuk. A mese mellett , kérjük, feltétlenül 

csatolják külön lapon (1.) a meseíró nevét, (2.) születési idejét (év, hónap, nap), (3.)

Tájoló 

postacímét (ország, település, utca, házszám, irányítószám), és (4.) szülei egyikének 

e-mail és telefonszámát! 

A pályaművek terjedelme minimum 2000 és maximum 6000 karakter (1–3 nyomtatott 

oldal) lehet. Témájukkal, irodalmi formájukkal kapcsolatban nincs semmiféle 

megkötés. Egy pályázó csak egy mesét küldhet be a zsűrinek. 

A bírálóbizott ság neves írókból áll. A díjnyerteseket oklevéllel és egyedi művészeti 

alkotással jutalmazzuk. A döntést követő ünnepélyes eredményhirdetés 2012. 

május 19-én, szombaton lesz Székesfehérváron. A díjazott akat a szervezők 2012. 

május 8-áig telefonon vagy e-mailben értesítik, illetve a díjazott ak névsorát a www. 

ggmuvhaz.hu honlapon közzéteszik. 

A legjobb írásokat a Művelődési Ház egy későbbi időpontban megjelenteti. 

Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, 

H-8000 Székesfehérvár, Sóstó lakótelep 1. Magyarország 

+36 22/501-161; ggmuvhaz@gmail.com 

Házak 

95

PoLíSz 

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI 

A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes 

megfejtői közül januárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: 

Kovács Blanka, Dormánd 

Leskó Ádám, Fót 

Vízhányó Máté és Miklós, Budapest 

Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el. 

96 

KRÁTER KRÓNIKA 

Lukáts János regénye 

Miniszteri Különdíjban részesült 

Lapunk szerkesztőjének, Lukáts Jánosnak: Ez légyen ostorod című regénye 

a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség által közösen kiírt Rákóczi-szabadságharc 

című pályázatán Miniszteri Különdíjat nyert. A díj átadására 

december 13-án került sor. A regény 1717 és 1741 között játszódik, Mikes 

Kelemen Törökországi levelek-jének a párja, ebben P. E. „édes néném” írja leveleit 

Mikes Kelemennek. Rákóczi utolsó ütközetével kezdődik (a romhányi 

csatával), az emigrációval folytatódik, és a hölgy kitörési kísérleteivel foglalkozik. 

Mária Terézia döntésével végződik, amely elutasítja Mikes hazatérési 

kérelmét. Egy levélregény, amelyet egy nő ír, 18. századi magyar nyelven. 

Gratulál a szerzőnek és örömében osztozik a PoLíSz szerkesztősége. 

1% a magyar irodalom és kultúra jövőjéért! 

A Kráter Műhely Egyesület adószáma: 

19667348-2-43 

A felajánlásokat köszönjük!

A főszerkesztő jegyzete 

A hajnalok tapasztalata, 

talán az egyetlen hajnalé, a kezdetek hajnaláé 

Ferenczi László 76 című verseskötetéről 

„És ha csupán egy téli hajnal 

Köd előtt i kósza fénye 

Akkor is hitet adott 

Utolsón túli ismétlésre” 

Ferenczi László: 30 

Kráter Könyvesház 

1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar 

Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig 

www.krater.hu 

„Tájaink mind összeérnek 

Talán mindig is összeértek 

Besimulnak a hajnalba” 


„Méltósággal hajnalodik” 


Úgy lopódzik be az ember életébe egy-egy új megtapasztalás, hogy tudásunk se 

lenne róla a percek és évek észrevétlen múlásában, ha olykor egy-egy költő – először 

saját életében, majd mindnyájunk közös léthelyzeteiben – néven ne nevezné, meghitt 

en, egyénien. Így érkezett meg Ferenczi László már-már elcsendesült, egyszerű, a 

hangzást és a mondatt estet alig érintő és tiszta költészetébe, kimondhatjuk, a Teremtés 

hajnala. Éppen ott és úgy, ahogy – őszinte szembenézéssel önmagunk iránt – nem is 

vártuk volna, bár mindig is ott volt, ahová Isten helyezte a halkságával őt szólongató 

költőt: a belváros (és belvárosok) ködös és párás ablaküvegei közé és mögé. A lélek 

még kifelé és miránk (is) tekintő zsebkendőnyi belvilágába. 

Ismét? Vagy talán oly közvetlenséggel, amilyennek még senki sem láthatt a? Hány 

év, talán egy élet várakozó készülete után, de mégis készületlenül s váratlanul... Gyanítjuk, 

hogy az utóbbiról kell beszélnünk. Az évgyűrűk tapasztalata és az első rácsodálkozásé 

– így együtt ez a megszólító értéke ennek a karcsú, arányos és egyszeri 

költészetnek. A forma, a megformálás, a lélegzet halkulása és szabályozott sága e belső 

élmény hírvivőiként alakultak olyanná amilyenek. 

Köszönjük, Laci! 

Személyes Isten-kapcsolatról, keleties, nyugodt szemléletmódról, őseidnél történt 

elidőzéseidről, az eseményeket fokozott személyességgel áthevítő lírádról és mindarról, 

amiről a 76 című verseskötet kapcsán még szólhatnánk, vagy szólni fogunk, vagy 

szólni kellene – majd máskor, talán más és más alkalommal. 

_______ 

Szerkesztőségünk ezzel az írással köszönti a 2012. január 5-én 75. esztendejébe lépett 

főmunkatársát, a tudós írót, a tanárt, a költőt, a kiváló műfordítót és a nagyszerű 

barátot: Ferenczi Lászlót. 

Turcsány Péter, a PoLíSz főszerkesztője 

A lap ára: 500 Ft 

PoLíSz 140. – 2012 JANUÁR 

PoLíSz 

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” 

A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma 

A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja 

„Bízzatok a szeretet és jóság forradalmában, kedveseim, és cseppet se féljetek! 

A gonoszság napjai megszámláltatt ak, 

s a poklok minden hatalma megdől egy újszülött gyermek mosolya előtt .” 

(Wass Albert: Vasárnapi levelek) 

Szalay László Pál teológiai esszéje Hamvas Béla és 

Márai Sándor Naplóiról ● EGYÜTT JOBB! – magyarországi 

bolgár írók munkái ● portugál világirodalmi 

körkép ● megújuló kortársaink: Bucz Hunor, Juhász 

Kristóf, Mezey lászló Miklós, Merényi Krisztián, 

Petz György és a debütáló Szlamka Zsófi a szépirodalmi 

munkái ● Zsávolya Zoltán recenziója Szőcs 

Géza Beszéd a palack című esszékötetéről ● a Leányfalun 

élő Lukács Péter képzőművészeti alkotásai 

2012 január 

140. 

megjelenés 

Jean-Baptiste Corot: Gyalogút a templomhoz

A PoLíSz a Szellem városa 

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA 

Szenti Ernő 

Az igazság utolsó kívánsága 

Utolsó pillantás a ránctalan égboltra. 

Attól kezdve óránként szünetet tartott a pillanat. 

Attól kezdve csak akkor mozdult el valamerre 

a napfény, ha közelében érezte a sötétséget. 

Holtpont körül lepkeként cikázó mozdulatok. 

Most sem az, aki eltalálta az igazság 

utolsó kívánságát: több fényt. 

Most sem az, aki gyarapította 

a haszon és az önös érdek tekintélyét. 

A szoba nyitva hagyott ajtaján 

órák óta ömlik befelé a holdvilág 

A PoLíSz című lap megjelentetését 

a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma 

és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium 

Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja. 

Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. 

Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • konyveshaz@krater.hu 

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter turcsany@krater.hu • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa 

Dániel (történelem) roocal@citromail.hu • Szervező titkár Hingyi Éva Telefon/fax/e-mail: (26) 325- 

321 titkar@krater.hu • Szöveggondozó Liska Éva • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) 

lukatsjanos@freemail.hu, Bágyoni Szabó István (vers) bagyonisz@gmail.com, Madarász Imre (irodalomtörténet), 

Soltész Márton (kritika) solteszmarton@gmail.com, Szappanos Gábor (mûfordítás) szappanosg@gmail.com, 

Konrad Sutarski (Együtt jobb rovat) konrad.s@t-online.hu Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth 

Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu 

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, titkar@krater.hu • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 

50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. 

Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182 

Attól kezdve a külső és a belső idő 

színe és formája élesen elkülönült egymástól. 

Attól kezdve a szó nem beszélt, 

a mondat mindenben utánozta a csöndet. 

Lélekorgonák 

Valetta 

Bemutatjuk 

Lukács Péter 

grafi kusművészt 

Lukács Péter 1974-ben a bolgáriai 

Pernik városában, Haemus hegyvidéken, 

bolgár-magyar családban 

született . Fiatal korában Magyarországra 

került, jelenleg Leányfalun 

él. Felsőfokú végzett séget a Budapesti 

Műszaki Egyetem Építészmérnöki 

karán szerzett . Hivatásszerűen 

épülett ervezőként működik. Grafi 

kusként legfontosabb témája az 

álmok, az élet és a térformák megjelenítése.

A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?