Szovjet megszállás, szovjet kényszermunka

fiatalemberek gyöngyösi sorstársaik nevét sem tudták, azonban a két
város ferences szerzetesei természetesen jól ismerték egymást, így
máris tálalva volt a két „összeesküvő sejt” közötti hiányzó láncszem.
A politikai rendőrség még a kényszer alatt aláírt vallomások
birtokában sem bízott abban, hogy magyar népbírósági eljárás
keretében elítélik a foglyokat, ezért a kiemelt személyek ügyét a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság közvetítésével átadták a szovjet
Központi Hadseregcsoport ekkor Budapesten működő hadbíróságának.
Az 1946. szeptember első felében lezajlott szovjet hadbírósági
tárgyalásokon védőügyvéd nem lehetett jelen, a tárgyalóterem utolsó
soraiban azok a szovjet tisztek is helyet foglaltak, akik korábban
kihallgatták a letartóztatottakat. Az eljárás végén, 1946. szeptember
közepén Lukács Pelbártot, Berényi Illést és Fehér Andrást 8 év
időtartamú, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték.
A három elítéltet a szovjet Finn-Karéliában, Medvezhyegorskban
felállított GULAG-munkatáborba szállították, ahol embertelen
körülmények között sorstársaikkal hatalmas kiterjedésű erdőségek
kiirtásában vettek részt. A tragikus sorsban osztozniuk kellett: a
táborból egyikük sem tért vissza. A Berényi-család számára a szomorú
hírt egy, a táborból visszatért fiatal orvostanhallgató édesanyja hozta:
ifj. Berényi Illés 1947. október 20-án hunyt el mellhártyagyulladás és
általános legyengülés következtében. A családi síremlékre később
rávésették Illés nevét is, a következő szöveggel „(…) ki messze
idegenben pihen, lelke haza vágyva szüleinek üzen.”
A nyíregyházi ferences rendház számára a Szovjetunióból küldött
magánlevél alapján bizonyosnak tekinthető, hogy Lukács Pelbárt 1948.
április 18-án gégerákban halt meg. Fehér Endre, bár halálának
időpontja és körülményei tisztázatlanok, valószínűleg szintén 1948-
ban hunyt el.
(A koncepciós eljárás hátteréről és lefolyásáról részletesen
foglalkozom a Hatvany Lajos Múzeum Füzetei sorozatban megjelent
Keresztút a szovjet munkatáborig. A hatvani „összeesküvés” története
című kismonográfiában.)
28