Szovjet megszállás, szovjet kényszermunka

Nagy Nándor
Szovjet megszállás, szovjet kényszermunka
A fogságba hurcolt hatvani civilek emlékezete

A kutatómunka és a kiadvány az
Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával valósult meg.
A kutatási anyagot összeállította: Nagy Nándor
Kiadó: Gyerekekre Hangolva Alapítvány, Hatvan 2017.

Bevezetés
Hazánk XX. századi, több tragikus sorsfordulót megélt történetének
egyik legérzékenyebb fejezete a szovjet hadsereg 1944-1947 közötti
magyarországi tevékenysége. A témakör, az 1956. évi forradalom
eseményeihez hasonlóan 1989 előtt tabutémát jelentett nemcsak a
történész szakma, hanem a társadalom egésze számára, hiszen fel
sem merülhetett a Vörös Hadsereg korabeli szerepének objektív
elemzése.
A rendszerváltás után publikálhatóvá váltak azok a források,
amelyek tényszerűen bizonyították, hogy a szovjet csapatok II.
világháború alatti, majd a harcok befejeződését követő magyarországi
jelenléte jóval problematikusabb volt, mint arról a történeti munkák
korábban beszámoltak. A szovjet csapatok kiűzték ugyan hazánkból a
megszálló német csapatokat és véget vetettek a nyilas terror
időszakának, azonban jelenlétük együtt járt az ország gazdasági
kifosztása mellett a lakossággal szembeni sorozatos atrocitásokkal.
Gyötrelmes, és gyakran tragikus sors jutott a hadifogságba esett
katonáknak, illetve azon polgári személyek tízezreinek, akiket
rendszerint „egy kis munka”, azaz malenkij robot felszólítás után a
Szovjetunióban létrehozott hadifogolytáborokba hurcoltak.
A megszálló szovjet katonai hatóságok igyekeztek beavatkozni a
magyar belpolitikai életbe. A Magyar Kommunista Pártot (MKP) minél
előnyösebb helyzetbe hozó, kezdetben finomhangolt módszerekkel
történt nyomásgyakorlás a Független Kisgazdapárt 1945. novemberi
választási győzelme után erőszakos formát öltött, és koncepciós
eljárások sorozatában távolították el az MKP militáns politikájával
szembehelyezkedő országos és helyi politikai szereplőket. A
letartóztatott személyeket több esetben átadták a szovjet katonai
hatóságoknak, amelyek sokszor több éves, szovjet
kényszermunkatáborokban letöltendő szabadságvesztésre ítélték a
letartóztatottakat.
3

Az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő 2015-ben meghirdetett
pályázat révén kívánta a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és
kényszermunkások történeti emlékezetére vonatkozó
ismeretterjesztés lehetőségeit tovább bővíteni. Az elnyert pályázat
révén nyílt lehetőség önálló történeti kutatásra, amelynek
eredményei minden korosztály számára nyitott három részes
előadássorozat keretében, illetve jelen kiadványban került
összefoglalásra, emléket állítva ezzel az áldozatul esett hatvaniaknak,
akik között hadifogolyként elhurcolt civil lakosokat, illetve koncepciós
per keretében elítélt áldozatokat egyaránt találunk.
A témakör helyi vonatkozásaival először Németi Gábor
helytörténész kezdett el foglalkozni az 1990-es évek elején, aki az oral
history módszerét alkalmazva, a fogságot túlélt hatvani személyekkel,
illetve a Szovjetunióban elhunyt áldozatok hozzátartozóival készített
interjúkat. Utóbbiak alapján több cikket közölt a megyei napilapokban,
amelyeket a Hatvan város története című monográfiájában összegzett.
A korabeli primer források feltárására irányuló levéltári
kutatásokra azonban korábban nem került sor. Kiindulópontot a
korabeli település-, járási és megyei szintű közigazgatási szervek a
Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltárában őrzött, valamint
a fogságba esett személyekkel kormányzati szinten foglalkozó
Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának iratanyagai jelentettek. A
szovjet katonai bíróságok által kényszermunkára ítélt személyekről az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatóak
releváns dokumentumok. A kutatás kiegészítésenként az érintett
családokat különböző információs csatornán, a genealógiai kutatási
lehetőségeket felhasználva igyekeztem elérni. Bízom benne, hogy e
rövid összefoglaló nyomtatott vagy online változata olyan
hozzátartozókhoz is eljut, akikkel a kapcsolatot eddig nem sikerült
felvennem, és az eseményekkel kapcsolatban újabb részletek
kerülhetnek nyilvánosságra.
A kutatómunka ─ követve a korabeli közigazgatási gyakorlatot ─
elsősorban azokra a civil személyekre koncentrált, akik a fogságba
4

esés/elhurcolás időszakában hatvani lakhellyel rendelkeztek; a közölt
összesítő számadatok is e csoportra terjednek ki.
Fogalmi keretek
A vizsgált témakörhöz kötődően a hazai közbeszédben két fogalom
terjedt el. A malenkij robot kifejezés az orosz malenkaja robot
szóösszetételből ered, amely „kis munkát” jelent. A szovjet hadsereg,
illetve a Belügyi Népbiztosság (NKVD) emberei általában erre
hivatkozva hurcolták el otthonaikból az embereket, így ez a kifejezés
vált a polgári lakosság tömeges elhurcolásának, és akár több évig
tartó Szovjetunióban végzett kényszermunkájának megnevezésévé (1).
Fontos azonban megjegyezni, hogy ugyanezt a kifejezést használták az
olyan, elsősorban helyi jellegű munkavégzésekre is, amely nem járt
együtt kényszerített lakhelyelhagyással.
Szintén széles körben elterjedt a gulág kifejezés, mint a szovjet
munkatáborok összefoglaló elnevezése. A történeti szakirodalom
felhívja azonban a figyelmet, hogy a Szovjetunióban létrehozott egyes
tábortípusok, vagyis a GUPVI- és GULAG-táborok között célszerű
különbséget tenni. Bár mindkét láger irányítása az NKVD alá tartozott,
azonban a GULAG (Lágerek Főparancsnoksága) javító-nevelő
táboraiban a bírósági – jelentős részben koncepciós – eljárás
keretében bűnösnek talált politikai és szovjet köztörvényes elítéltek
kerültek. A (G)UPVI, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi
(Fő)parancsnokság által igazgatott táborokba bírósági ítélet nélkül
elhurcolt személyek kerültek, a GULAG-hoz viszonyítva jóval nagyobb
számban. Főként a Szovjetunió európai területein létesített lágerekbe
kerültek a hadifogságba esett magyar katonák, a politikai okok, vagy
német nemzetiségük miatt internáltak, valamint azok a polgári
személyek, akiket kényszer alkalmazása mellett, az említett „kicsi
5

munkára” való hivatkozással hurcoltak el lakhelyükről (2). A háttérben
két fő ok állt:
a. Munkaerő-szükséglet: a második világháború során a Szovjetunió
hatalmas emberveszteséget szenvedett, a harcok során lerombolt
ország újjáépítése pedig jelentős munkaerő-igényt jelentett,
ráadásul a férfiak zöme ekkor még mindig a Vörös Hadseregben
szolgált. A hadifoglyok e tekintetben tömegesen és ingyenesen
igénybe vehető munkaerőt jelentettek. Az ideológiai alapot a
szovjet fél által hivatalosan ki nem mondott kollektív bűnösség
elve jelentette, amely szerint nemcsak a Szovjetuniónak hadat
üzenő magyar kormányzatnak, hanem a magyar nép egészének is
bűnhődnie kell.
b. Hadifogoly-létszám kiegészítése: a Vörös Hadsereg 1944
szeptembere és 1945 áprilisa között súlyos harcokat vívott
Magyarország területén. Az előzetes hadműveleti célokat több
esetben a parancsnokok nem tudták időben teljesíteni, ezért
feletteseik számára a késedelmet általában az ellenséges
csapatok magas létszámával magyarázták, amelyet azonban csak
megfelelő számú hadifogollyal lehetett bizonyítani. A front
átvonulása során ezért a megfelelő hadifogoly-létszám biztosítása
miatt tömegesen fogtak el civileket, akiket az említett „kicsi
munka” után történő gyors hazatéréssel hitegettek.
Az elfogott civil személyeket, valamint a katonákat egyaránt
hadifogolyként kezelve először Magyarország területén létrehozott
hadifogoly-táborokba hurcolták. A szovjet katonai vezetés 47
településen összesen 56 hadifogoly-gyűjtőtábort hozott létre
(azonban egyes városokban, mint például Jászberényben, több tábor
is működött egy időben). Becslések szerint a magyarországi
hadifogoly-táborok lakóinak 25-30%-a a polgári lakosság köréből
került ki. Az információ-csere teljes tilalom alatt állt, a táborokat sem
a hozzátartozók, sem a magyar hivatalos szervek nem látogathatták. A
6

gyűjtőtáborokból, gyakran több hétig tartó vasúti utazással
szállították el a hadifoglyokat a romániai elosztótáborokig (Brassó,
Foksány, Jászváros, Máramarossziget, Temesvár). Romániából már
általában célzottan, szintén vasúti, vagy némely esetben tengeri úton
jutatták el a foglyokat a kijelölt GUPVI-fogolytáborig.
A szovjet hadifogolytáborokban tényleges munkavégzés folyt, a cél
nem a magyar és más nemzetiségű katonai és polgári személyek
meggyilkolása, hanem munkaerejük maximális kihasználása volt. A
hadifoglyok élete a szovjet félnek azonban nem sokat számított, így a
megterhelő munka, a több esetben borzalmas elszállásolási
körülmények nyomán jelentkező betegségek, valamint a fizikai és
pszichikai legyengülés következtében számos elhurcolt személy a
táborokban lelte halálát.
Előzmények
Heves vármegye és Hatvan nagyközség határát 1944. november 17-én,
dél-délkeleti irányból érték el a szovjet csapatok. Az eredeti
célkitűzések szerint Hatvant menetből kellett volna bevenni, azonban
– Budapesthez hasonlóan – az elképzelés kudarcot vallott, mivel
aznap a város melletti, elsősorban a német hadvezetés által kirendelt
helyi lakosok által épített Karola-I védelmi vonal megállította a szovjet
támadást. A hadvezetés kénytelen volt stratégiát váltani, és a Hatvant
védő német egységeket átkaroló hadművelettel kiűzni a térségből. A
német haderők szívós védekezése, és a kedvezőtlen időjárás által
okozott problémák jelentősen gátolták a szovjet csapatok
előrenyomulását, így a Hatvan körüli harcok egy hétig elhúzódtak. A
német hadvezetés végül 1944. november 24-én az esti órákban
hozott döntést Hatvan kiürítéséről, amelyet másnap hajnalban
tervszerűen végrehajtottak.
7

A szovjet megszállás első hónapjai
A bevonulást követően a szovjet offenzíva ismét megtorpant, mivel
a községből kivonult németek Heréd térségében újabb védővonalat
hoztak létre, másrészt a kifáradt harcoló alakulatok több napos
pihenőt kaptak a szovjet hadsereg felső hadvezetésétől. A bevonuló
csapatok szintén védőállások építésébe kezdtek, amelyhez már ekkor
igénybe vették a helyi férfi lakosság egy részét. Az 1944. december 5-
én újraindított szovjet offenzíva véglegesen kiűzte a német csapatokat
Hatvan környékéről.
Az óvóhelyeken és pincékben napok óta rettegésben élő hatvani
lakosok és a nyilasok elől elrejtőzött üldözöttek, katonaszökevények
fellélegezhettek, hiszen a német csapatok távozása folytán véget ért
Hatvan szovjet ostroma. A hatvani lakosság végre úgy gondolhatta,
hogy megszabadult a harci cselekményekből adódó közvetlen
életveszélytől. Az örömbe azonban egyúttal sok kétség is vegyült,
hiszen a Vörös Hadsereg kiszámíthatatlan tényezőt jelentett. A
Horthy-korszak propagandája éveken keresztül a lehető legsötétebb
színben igyekezett feltüntetni a Szovjetuniót és a Vörös Hadsereget. A
rossz előérzetet fokozhatta, hogy Hatvan a német-magyar
visszavonulási útvonalak középpontjában feküdt, így a nyugat felé
menekülő katonák és civilek hírt adtak a szovjet katonák által
többször gazdát cserélt településeken elkövetett súlyos atrocitásokról.
A szovjet hadvezetés által kiadott magyar nyelvű röplapokon,
plakátokon és sajtótermékekben a Vörös Hadsereg mint felszabadító
jelent meg, a valóságban azonban Magyarországot és annak
lakosságát legyőzött ellenségként kezelték. Bár Hatvan túlélte az
ostromot, a II. világháború megpróbáltatásai korántsem értek véget.
A település középületeiben, illetve jelentős számú magánházban
hadikórház-egységeket hoztak létre, amelyekben több ezer sebesültet
ápoltak, így Hatvan hosszú hónapokra szovjet hadikórház-centrummá
alakult át. A több ezer szovjet katona mellé 1945. január közepén
román csapatok is érkeztek Hatvanba, amelyek szintén kialakították a
8

maguk hadikórház-részlegeit. Hasonlóan a német megszálláshoz, több
családhoz szovjet katonákat szállásoltak be, amelynek
következményeként a lakosság és a szovjet katonák viszonya egyre
feszültebb lett. Természetesen az egyes katonák habitusában is
jelentős különbségek voltak, így néhányan élelmet adtak a szállást
nyújtó családnak, míg mások terrorizálták a ház lakóit. Az országszerte
tapasztaltakhoz hasonlóan, Hatvanban is gyakoriak lettek a
fosztogatások, a zabrálások, amelyek során megfosztották az
embereket értéktárgyaiktól és megmaradt élelmiszereiktől. A nőkkel
szembeni erőszakos cselekedetek mindennapossá váltak, miközben a
tiltakozó férfiakat több esetben agyonlőtték. A szovjet katonák által
elkövetett tömeges nemi erőszak egyik súlyos következménye a nemi
betegségek elterjedése lett.
Magyarország szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírt, hogy
1945. január 20-án Moszkvában aláírták a magyar fegyverszüneti
egyezményt. A szerződés végrehajtásának ellenőrzésére és
szabályozására alakították meg a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot
(SZEB), amely először Debrecenben kezdte meg működését, majd
Budapestre tette át székhelyét. Bár Magyarország visszanyerte
szuverenitását, az önállóság tényleges alkalmazását a SZEB
tevékenysége jelentősen korlátozta. A SZEB megyei megbízotti
hálózatot is kialakított; a Heves megyei SZEB székhelye természetesen
Eger lett, megyei megbízottá Anyiszimov alezredest nevezték ki, aki a
Vörös Hadsereg számára fontos közmunkák elvégzését, illetve a
megyében ideiglenes vagy állandó jelleggel állomásozó szovjet
csapatok ellátását kezelte prioritásként.
A helyi szintű munkakötelezettség
A hatvani lakosság közmunkára történő igénybevétele már 1944
decemberében megkezdődött. A köznyelv, sőt gyakran a hivatalos
iratok az orosz szóhasználat nyomán robotosként említették a Vörös
Hadsereg számára dolgozó személyeket.
9

Az első hatvani „robotos” csoportokat az újhatvani szovjet
védvonalnál, a felrobbantott Zagyva hídnál, illetve a vasútállomásnál
állították munkába. A német csapatok által felrobbantott Zagyva
fölött átívelő közúti híd kulcsfontosságú volt a november 25-én kora
reggel bevonuló szovjet csapatok számára, így Óhatvan part menti
házaiból azonnal kivezényelték a férfi lakosságot. A visszaemlékezések
szerint 45 személyt addig nem engedtek el, amíg a vasúti talpfákból,
illetve a mai DISZI helyén álló, egykori pénzügyőr laktanya tetőzetéből
az átmeneti szükséghíd el nem készült.
A szovjet vasúti parancsnokság Pálhidy Mihályt bízta meg a
vasútállomás helyreállítási munkálatainak vezetésével, akinek sikerült
elérnie, hogy alkalmazottai élelmet, fizetést, valamint más
közmunkától való felmentést kapjanak, cserébe vállalta az állomás
mihamarabb történő rendbehozatalát. Az erőfeszítések rendkívüli
eredménnyel jártak, hiszen az 1944. szeptember 20-ai bombázás, és a
német csapatok pusztítása miatt romokban fekvő hatvani állomáson
1945. január közepén minden irányba megindulhatott a vasúti
közlekedés.
Hamarosan Hatvan felnőtt lakosságának egésze számára előírták a
közmunka-kötelezettséget, amely alól kizárólag a községi és járási
közigazgatási tisztviselők, illetve az egyházi személyek mentesültek. A
közigazgatás és a rendőrség hivatali tevékenysége a községi szovjet
parancsnokság kéréseinek teljesítésére korlátozódott, amely
elsősorban a napi közmunkás-létszám biztosítását jelentette. A szovjet
parancsnokság előre meghatározta, hogy mely helyszíneken, naponta
hány emberre van szüksége. A férfiakat elsősorban helyreállítási
munkálatok és építkezések során vették igénybe, a nőket a katonai
konyhákra, mosodákra illetve a hadikórházakba osztották be. A
közmunka gyakran komoly erőfeszítéseket igényelt a lakosok részéről,
azonban a források alapján elmondható, hogy Hatvan és környékén
végzett munkavégzés során a közmunkásokat nem érte atrocitás. A
közmunka kevés előnyös vonásaként említhető meg, hogy az
10

élelmiszer-tartalékaitól megfosztott hatvani lakosok ellátást kaptak a
szovjet parancsnokságoktól.
A közmunkaterhek nagyságát jelzi, hogy az 1945. januári
cukorgyári helyreállítási munkálatokra, illetve a hatvani szovjet
emlékmű februárban kezdődő megépítésére már nem maradt
elegendő munkaerő Hatvanban, ezért a környékbéli települések,
elsősorban Csány, Ecséd és Hort lakosait kellett igénybe venni. A
közmunkát végző lakosok megoldatlan helyzete felvetődött a Hatvani
Nemzeti Bizottság első ülésein is, mivel a közellátás tragikus helyzete
miatt a tavaszi mezőgazdasági munkálatokhoz szükséges munkaerő
biztosítására is gondolni kellett. Az NB javasolta a főispánnak, hogy
hozzanak létre nyilvántartást a közmunkában részt vevő hatvaniakról,
amelynek segítségével szabályozni lehet az elvégzendő kötelező
munka időtartamát is. A községi elöljáróság március elején
megalakította a Munkaügyi Hivatalt, amely összeállította a közmunkaköteles
lakosok névjegyzékét, és a továbbiakban igyekezett a
kiállítandó munkások ügyét rendszerezett módon kezelni.
A hatvani lakosokat a településen kívüli közmunkára is
rendszeresen kirendelték. 1945 februárjában a szovjet parancsnokság
utasítást adott a füzesabonyi vasútállomás helyreállítására, amelyhez
többek között hatvani munkaerőt is igényeltek; a községi elöljáróság
némi nehézségek árán 400 munkást tudott a szovjet parancsnokság
rendelkezésére bocsátani.
1945 második felében a hatvani közmunkásokat már nem a szovjet,
hanem a magyar közigazgatás igényei alapján foglalkoztatták, a
legjelentősebb foglalkoztatási helyszín mégis rendelkezett szovjet
vonatkozással: 1945 decemberében az újjáépítési miniszter 500 férfi
kiállítását kérte a Hatvantól északra fekvő, közigazgatásilag Herédhez
tartozó Mátravidéki Erőműhöz, amelynek berendezéseit a magyarszovjet
jóvátételi egyezmény rendelkezései nyomán leszerelték, és a
Szovjetunióba szállították. Több hónapon keresztül Hatvan városból
200, míg a hatvani járás többi településéről 300 közmunkást
vezényeltek ki naponta a munkálatok elvégzésére.
11

Polgári személyek hadifogolyként történt
elhurcolása
A lakosság igénybevétele az ismertetett helyi közmunkára, amely
során biztosították a munkások létbiztonságát és ellátását, az adott
háborús körülmények közepette elfogadható elvárás volt a szovjet
megszálló csapatok részéről. Számos civil lakost azonban
munkavégzés ürügyén hadifogolyként a Magyarországon létrehozott
táborokba hurcolták. A Vörös Hadsereg ez irányú gyakorlata Hatvant
sem kerülte el.
Bár a hazai történetírás kénytelen volt évtizedekig tabuként kezelni
e témakört, azonban a korabeli helyi és megyei közigazgatási szervek
megoldást igénylő adminisztrációs feladatként rendszeresen
foglalkoztak a szovjet megszállás lakosságra nehezedő terheivel, így a
malenkij robot címén történt elhurcolások ügyével is. A problémakör
korai jelenlétére több forrás egyértelműen utal, így Heves vármegye
közigazgatásának vezetője, Bartha István alispán már 1945. január 15-
én kelt körrendeletében kérte a települések elöljáróságait, hogy a
Vörös Hadsereg által elhurcolt személyek adatait tartalmazó
kimutatást mielőbb terjesszék be. A hatvani községi elöljáróság 1945.
március 8-án és 17-én küldött két kimutatást, amelyek 46 hatvani férfi
nevét tartalmazták (3).
A családtagok nem csak az alsóbb szintű közigazgatási szerveknek,
hanem az illetékesnek vélt minisztériumoknak is számos kérelmet
küldtek. Köztük volt Bartsch Gyula hatvani órásmester is, aki 1945.
március 7-én kelt levelében az ekkor még Debrecenben székelő
ideiglenes magyar kormány honvédelmi miniszteréhez fordult fia,
Bartsch Jenő érdekében. A levél szövege jelzi, hogy a hozzátartozók
legfeljebb utólag jutottak információhoz, hiszen a levél keltezésekor
Bartsch Jenő már nem Jászberényben, hanem Romániában, a foksányi
tranzittáborban tartózkodott, vagy útban volt a kijelölt szovjet
hadifogolytábor felé.
12

Azon tiszteletteljes kéréssel fordulok (…), hogy fiamat B. Jenőt a
jászberényi fogolytáborból kiszabadítani szíveskedjék. Fiamat (…)
1944. év december hó 7-én munkahelyéről az oroszok kihallgatás
ügye alatt elvitték s azóta is fogva tartják. Fiam semmiféle politikai
tevékenységben nem vett részt és a MÁV Bpi Üv. IV. osztályának
beosztottja.
Én is a háború áldozata lettem, mert 1944. év szeptember 20-án kicsi
házam egy részét és bútort a bomba elpusztította. November 18-án
házamat újra a bomba szétrombolta. Órás mester vagyok, üzletemet
raktárammal együtt a németek háromszor feltörték és kifosztották.
Most itt állok támasz nélkül. (4)
A magyar kormányzati szervek azonban önmagukban
tehetetlennek bizonyultak, mivel a tényleges hatáskör a Szövetséges
Ellenőrző Bizottság kezében volt. A SZEB az érezhető nyomás és a
több ezer beérkező kérelem miatt látszatintézkedésre szánta el magát.
1945. március 18-án kelt rendelete alapján a Vörös Hadsereg által
elszállított polgári személyről e célra rendszeresített űrlapot kellett
kitölteni, amelyhez egy igazolást kellett csatolni az elhurcolt
személyek politikai megbízhatóságról. A szovjet fél hozzáállását jelzi,
hogy közbenjárást abban az esetben ígértek, ha a hozzátartozók
ismerték a keresett személy pontos tartózkodási címét, amelyről
azonban, a korábban ismertetett okok miatt, csak nagyon kevesen
rendelkeztek információval.
A SZEB márciusi döntése nyomán a helyi hatóságok által
összeállított korábbi listák, amelyek általában az érintett személyek
nevét, életkorát és lakcímét tartalmazták, érvényüket vesztették. Így
Heves megye községi és városi hivatalai által megküldött névlisták
birtokában Milassin Kornél, Heves megye főispánja hiába igyekezett
közbenjárni a közben Budapestre költözött magyar kormánynál. A
magyar kormány a SZEB-rendelet alapján kért intézkedést a
13

közigazgatási szervektől. Milassin főispán május 15-én és 31-én kelt
körrendeletében nyújtott tájékoztatást az új eljárásrendről.
A főispáni kérésére a hatvani elöljáróság 1945. július 3-án állította
össze az elhurcolt hatvani személyeket tartalmazó újabb névsort (a 21
név közül 18 szerepelt a márciusi listákban is), amely a hozzátartozók
kérelmeivel, illetve a szükséges dokumentumokkal még júliusban
megérkezett a minisztériumba, azonban érdemleges intézkedés nem
történt a szovjet hatóságok részéről (5). A problémakör hosszabb távú
megoldatlanságára utal, hogy másfél évvel később, 1946. december
28-án az alispán újabb, hasonló tárgyú körrendeletet adott ki, a
szovjet csapatok által elhurcolt polgári személyek ügyében. A hatvani
önkormányzat jelentése sajnos nem maradt fenn.
Az 1945. márciusi és júliusi kimutatások részben fedték egymást,
összesen 50 nevet tartalmaznak. Más levéltári, illetve hitelesnek
tekintett forrás alapján további 5 névvel egészíthető ki az elhurcoltak
névsora, így jelenleg 55 olyan hatvani illetékességű polgári lakos
azonosítható be, akit hadifogolyként hurcoltak el (6). A korabeli
közigazgatás az utóbbi kör tagjaként, és nem katonaként tartott
számon két, hadiapród-iskolába járó hatvani fiatalembert ─ i. Fister
Károlyt és Várkonyi Gyulát ─, akik Budapesten estek fogságba, majd a
szegedi fogolytáborba kerültek.
A civil hadifoglyokra vonatkozó kimutatások nemcsak az érintettek
neveit, hanem más személyes adataikat, illetve a fogságba esés
körülményeit is tartalmazták. Ezáltal megtudhatjuk, hogy kizárólag
férfiakat fogtak el, akik közül a legidősebb az ekkor 49 éves Kókai
István lakatosmester, míg a legfiatalabb a fent említett ifj. Fister
Károly volt, aki 16. életévét töltötte be 1945-ben. Az érintett
személyek többségét Hatvanból szállították el, néhányukat pedig
Budapestről, vagy az agglomerációhoz tartozó településről. Az esetek
kevesebb, mint felénél rendelkezünk információval a foglyul ejtés
dátumáról: hatvani helyszín esetében 1944 decembere, azon belül
december 5-e körüli időpont, míg a fővárosi esetek 1945 januárja
során történtek.
14

Az 55 elhurcolt hatvani közül 16 személy esetében biztosra vehető,
hogy a Szovjetunióban létrehozott hadifogolytáborba kerültek,
közülük csak hárman tértek haza, míg 13 hatvani férfi a táborokban
hunyt el. A 39 bizonytalan sorsú személy esetében az elhurcolás ténye
regisztrált, azonban jelenleg nincs arról adatunk, hogy Magyarország
területéről elszállították-e őket; anyakönyvi adatok szerint közülük 22-
an visszatértek a fogságból. További 15 személyről feltételezhető,
hogy legkésőbb 1945 nyarán hazatérhettek Hatvanba, mivel a
márciusi kimutatásokban szerepel a nevük, a júliusiban azonban már
nem. Két személy esetében nem sikerült releváns adatot találni a
fogságba esés után történtekről.
Az 1944. december 5. körüli események
A legtöbb hatvani férfit, mintegy 14 főt, a később rögzített iratok
szerint 1944. december 4-8. közötti időszakban, vagyis az új szovjet
offenzíva megindításának időszakában szállítottak el. Az egyik érintett,
Fehér József mintegy öt évtizeddel később, Németi Gábor
helytörténésszel lefolytatott beszélgetése során elmondta, hogy az
elhurcoltak jelentős részét célzottan a II. világháború időszakában
hosszabb-rövidebb ideig katonaként szolgált, de ekkorra már leszerelt
férfiak alkották (7). Mindez illeszkedett a szovjet katonai szervek
korabeli gyakorlatához, amelynek nyomán az elfoglalt településeken
összegyűjtötték a katonaviselt férfiakat. Hasonló intézkedés történt a
szomszédos Heréden, Lőrincin, illetve Nagyrédén is (8).
A herédi férfiakat december 7-én vették őrizetbe, illetve Hatvan
esetében is ez a leggyakrabban felbukkanó dátum, ezért
valószínűsíthető, hogy Hatvan és környékén ezen a napon került sor
az előállításokra (9). Mivel a szovjet offenzíva Hatvantól északra
történő felújításától mindössze két nap telt el, ezért nem kizárható,
hogy a történtek hátterében a hadifogoly-létszám kiegészítésére
irányuló törekvés állhatott.
15

Az előállított hatvaniakat általában kihallgatták a helyi
parancsnokságon, majd a fogdában eltöltött éjszaka után több
csoportban, teherautóval vitték a jászberényi fogolytáborok egyikébe,
ahová a város 50 km-es körzetéből szállították az elfogott férfiakat. Az
otthon maradt hozzátartozók számos esetben semmit sem tudtak
szeretetteik hollétéről és további sorsáról, mivel a váratlan intézkedés
után a foglyok már nem térhettek haza, hogy tájékoztassák
családtagjaikat. A gyűjtőtáborokban a foglyoknak tilos volt levelezniük,
de még azt sem lehetett hivatalos úton megtudni, hogy név szerint
kiket őriznek a táborban. Jászberény polgármestere, a hozzá beérkező
kérelmeknek eleget kívánván tenni, megpróbálkozott a városában
lévő hadifogolytábornál tudakozódni a bent lévő személyekről, de a
fogolytábor szovjet parancsnoksága semmiféle felvilágosítást nem
adott a táborban lévő foglyokról.
Az egyik hatvani elhurcolt férfi, Gábor Mihály nővére néhány nap
múlva vállalta a veszélyes utat, és gyalogszerrel indult testvéréhez
Jászberénybe (10). Ekkorra azonban már többségüket átszállították a
mezőtúri hadifogolytáborba, majd feltehetően 1945. január folyamán
indították őket útnak a romániai Foksány mellett kialakított
tranzittáborba. A Románia felé haladó szerelvényekből a foglyok
gyakran dobtak ki üzenetet tartalmazó papírdarabokat, amikor
állomásokon vagy lakott területen haladtak keresztül. Esetleg pihenő
alkalmával az arra járó idegeneket kértek meg, hogy értesítsék
hozzátartozóikat hollétükről. A szintén civilként elfogott Rékasi István
vasúti szerelvényből kidobott üzenetét egy szajoli vasutas találta meg,
a kis papírdarabon a címzett mellett csak annyi szerepelt: „Visznek az
ismeretlen táj felé.”
Feltehetően 1945. január-február folyamán 12 hatvani férfit
Foksányból továbbszállítottak a kijelölt hadifogolytáborba, a már
szovjet területén fekvő Sevcsenkóba. A Szovjetunióból csak ketten
tértek vissza Hatvanba, Fehér József 1946-ban, míg Szabó Ferenc
1948. március 15-én, ők adtak hírt társaik tragikus sorsáról. A
16

orzalmas körülményekből adódó betegségek, éhezés vagy
kimerültség miatt Csongrádi József, Hídvégi Sándor, Kassa András,
Korsós István, Kőhegyi István, Polgár Pál, Ökrös Gábor és Rékasi István
a táborban lelte halálát (11).
Fehér József és Szabó Ferenc túlélését véletlen események
segítették. Későbbi elmondásaik szerint mindkettőjüket elsősorban
táboron kívüli munkára vették igénybe, amely során a környékbéliek
élelemmel segíthették őket. Szabó Ferenc sírásóként több hatvani
sorstársát volt kénytelen eltemetni. Fehér József mellhártyagyulladás
miatt tábori kórházba került, ahol az egyik orvosnő megkedvelte,
mivel hasonlított a háborúban elesett fivérére. Vélhetően utóbbi
szempont is közrejátszott abban, hogy Fehér József a többi
hadifogolyhoz képest viszonylag hamar, már 1946-ban hazatérhetett.
Fehér József visszaemlékezései során két másik személyt is
megemlített, akik adataink szerint más táborokban hunytak el.
Karácsony István vasutast Hatvanból, Kazinczy utcai lakásáról
hurcolták el ismeretlen időpontban. Az utólagos halotti
anyakönyvezés során megadott Szovjetunióbeli települést, illetve
utóbbihoz tartozó hadifogolytábort nem sikerült beazonosítani.
Korabeli szovjet irat szerint Gábor Mihály Odesszában, az 159. számú
hadifogolytáborban hunyt el 1945. március 10-én (12). A
körülmények nem ismertek, azonban feltételezhető, hogy a fenti
csoport tagjaként indult útnak Foksányból, majd a hosszú vonatút
során a transzport megállt Odesszában rövid időre, és itt érte a halál.
A hazajutottak általában jelentősen leromlott fizikai állapotban
tértek vissza Magyarországra, a későbbi krónikás, Fehér József 22 kgot
fogyott szűk egy év leforgása alatt. A szovjet-magyar határ átlépése
után a foglyokat legtöbbször pár hetes karanténban tartották vissza,
hogy egyrészt tájékoztassák őket az „új” magyar viszonyokról,
másrészt kondíciójuk feljavítása érdekében, hogy a hazatérés után ne
érje kritika a szovjet fogolytábori viszonyokat.
17

Bartsch Jenőt szintén 1944. december 7-én hurcolták el, azonban
Jászberény után nem a mezőtúri, hanem a ceglédi fogolytáborba
irányították át (13). Innen Románián keresztül szintén szovjet
hadifogolytáborba került, ahonnan 1947-ben tért haza Hatvanba (14).
Szerencsésebben alakult ifj. Fister Károly élete: habár a szegedi
fogolytáborból szintén Foksányba került, azonban a hadifogolyszerelvényeket
vezető hatvani mozdonyvezető segítségével sikerült
elhagynia a tábort, és visszatérnie Hatvanba (15).
Egy egyéni sors nyomon követése: Polgár Pál elhurcolása
Az említett 12 hatvani férfi köréből a családtagok visszaemlékezése,
illetve a levéltári források alapján bővebben rekonstruálható Polgár
Pál sorsa.
A kertészként dolgozó 29 éves Polgár Pál gyermekével és
feleségével a Tabán úton lakott felesége szüleinél. A szovjet
bevonulást követően először 1944. december 7-én merészkedett ki az
utcára, mivel várandós feleségének orvosra lett volna szüksége.
Szerencsétlenségére a szovjet járőrök azonnal elfogták, és a
parancsnokságra, majd később a többi hatvanival együtt Jászberénybe
szállították, ahonnan még sikerült hazaüzennie. A családhoz
beszállásolt szovjet katona felajánlotta az ifjú feleségnek, hogy elkíséri
a táborba, és segít visszahozni a férjét, de édesanyja nem engedte el
állapotos lányát az ismeretlen katonával, az enyhén szólva bizonytalan
viszonyok közepette. (A korabeli állapotokat tekintve, valószínűleg
sikertelen lett volna a próbálkozás.) Polgár Pál az átszállítást követően
a mezőtúri fogolytáborból december 16-án még üzenni tudott haza,
de ez volt az utolsó hír felőle (16).
A hatvani elöljáróság felhívására természetesen a család is reagált,
így Polgár Pál neve az 1945. március 8-i és a július 3-i kimutatásra is
felkerült. Felesége több ízben próbált férje nyomára bukkanni,
kérvényei közül az 1945. június 11-én íródott maradt fenn:
18

Magyar Külügyminiszter úr!
Alulírott Polgár Pálné hatvani lakos tisztelettel kérem, hogy a Vörös
Hadsereg által 1944. december 7-én minden ok nélkül elhurcolt
férjem szabadon bocsátása iránt a szükséges intézkedést megtenni
szíveskedjék. Férjem foglalkozása önálló kertész, egy gyermekünk van
s vagyonát 3 kat. hold szántóföld képezi. Férjem sem a Szálasihadseregben
nem szolgált, sem a nyilas-párthoz, avagy más párthoz
nem tartozott. Semmiféle politikai tevékenységet nem fejtett ki, s
kizárólag hivatásának és családjának élt – ennélfogva érthetetlen,
hogy miért hurcolták el. Földjeink megművelésével egyedül kínlódom,
s így nem csak családi, de nemzetgazdasági szempontból is fontos
lenne mielőbbi szabadságolása.
A kérelemhez csatolták Radetzky József, a hatvani rendőrség
vezetője által kiállított erkölcsi bizonyítványt, valamint dr. Bonta
Bertalan, a Hatvani Nemzeti Bizottság által szintén június 11-én
szignált nyilatkozatát:
A Hatvani Nemzeti Bizottság a folyamodó fentebbi kérelméhez
foglaltak valódiságát igazolja. Polgár Pál semmiféle nyilas vagy
fasiszta tevékenységet nem fejtett ki, s kérelmének teljesítését a
nemzeti bizottság javasolja.
Mint a legtöbb elhurcolt esetében, Polgár Pálné kérése nyomán
sem történt intézkedés. A feleség több, mint egy év után, Fehér József
1946-ban történt visszatérése után értesült férje haláláról. Polgár Pált
hivatalosan 1949-ben nyilvánították halottá, az anyakönyvi kivonat
adatai szerint Jászberényben hunyt el, 1945. január 15-én, az adatok
azonban minden bizonnyal tévesek. Az időpontban Polgári Pál és
társai már bizonyosan nem tartózkodtak a jászberényi fogolytáborban,
másrészt a túlélők a családnak elmondták, hogy Polgár Pál a szovjet
táborig eljutott. A „halál oka” rubrikát üresen hagyták, mint minden
tragikus sorsú elhurcolt esetében…
19

További elhurcolt polgári személyek
Az említett áldozatokon kívül további három olyan civilként
elhurcolt hatvani személyt sikerült azonosítani, akik Szovjetunióban
létrehozott hadifogolytáborban haltak meg.
A hatvani elöljáróság 1945. március 17-én kelt kimutatásában
szerepel Soós János (1915) kőműves-segéd neve, aki minden
bizonnyal megegyezik a szovjet adatbázisban azonos névvel és
születési évvel rendelkező személlyel. Utóbbi forrás szerint Soós János
1944. december 19-én Hatvanban esett fogságba, alakulatként
„katonai kórház” szerepel. Hatvan térségében ekkor harci események
már nem zajlottak, a településen kizárólag szovjet hadi-, illetve
magyar polgári szükségkórház működött, így valószínűleg civil
sebesültként ápolták, vagy helyi munkakötelezettség keretében oda
osztották be. Ugyanezen körülmények között került szovjet fogságba a
szintén hatvani lakos Kronovics János, ezért feltételezhetően együtt
vették őket őrizetbe, és későbbi sorsuk is összekapcsolódott. A
korabeli szovjet iratok szerint az Azovi-tenger partjától nem messze,
Sahti település mellett létrehozott 182. hadifogolytábor 2. altáborába
kerültek, ahol talán járvány törhetett ki 1945 nyarán, mivel a két
hatvani fiatalember egy nap idő eltéréssel, 1945. július 21-én, illetve
22-én lelték halálukat. Sírhelyük a táborhoz tartozó temetőben volt
megtalálható (17).
Lindenberger Géza az újhatvani ún. ONCSA-telepen lakott
családjával, azonban 1944 végén átmenetileg Dorogra került, ahol
bányamunkásként dolgozott. Itt fogták el szovjet katonák 1945. január
7-én (más adat szerint 10-én). Nem tisztázott útvonalon, valószínűleg
szintén Foksány érintésével, került Szevasztopolba, a 241. számú
hadifogolytáborba, amelynek kórházában hunyt el 1945. szeptember
8-án (18).
A hatvani áldozatok mellett emlékezzünk meg Demeter István 25
éves budapesti fiatalemberről is, aki a fővárosban szintén polgári
személyként került fogságba. A valószínűleg Románia felé tartó
20

hadifogoly-szerelvény 1945. március 13-án Hatvanon haladt keresztül.
Demeter szökni próbált, azonban a szovjet katonák menekülés közben
lelőtték, majd a romokban fekvő hatvani pályaudvar mellett temették
el. Sírját édesapja 1945 októberében exhumáltatta, a hatvani
polgármester külön engedélyével (19).
***
A rendelkezésre álló források szerint Hatvanból német
nemzetisége miatt senkit sem internáltak a Szovjetunióba. Politikai
okok miatt egy személy, Ny. Ferenc letartóztatása ismert, akit
valószínűleg bírósági eljárás lefolytatása nélkül, internálás keretében
szállítottak a Szovjetunióba, 1945 második felében (20). Ny. Ferenc
korábban a Nyilaskeresztes Párt egyik helyi vezetője volt,
számonkérése korábbi tevékenysége miatt valóban indokoltnak
tekinthető. Párttársaitól eltérően nem tudott elmenekülni Hatvanból,
így nem maradt lehetősége arra, hogy a magyar igazságszolgáltatás
előtt, korrektebb eljárás keretében feleljen tetteiért. Ismeretlen
körülmények között halt meg 1945-ben.
Ferencen kívül még egy hatvani személyről feltételezhető, hogy
hasonló okok és körülmények miatt került a Szovjetunióba, bizonyító
forrás azonban nem áll rendelkezésre.
Szovjet katonai bíróság által kényszermunkára
ítélt hatvani személyek
A (G)UPVI által felügyelt hadifogolytáborok mellett jelentős számban
hurcoltak el magyar állampolgárokat a GULAG által felügyelt
kényszermunkatáborokba, amelyet a szovjet katonai bíróság által
hozott ítélet előzött meg.
21

A jelenleg rendelkezésre álló források alapján hét olyan hatvani
személyről tudunk, akik más-más okok miatt, de Magyarországon
működő szovjet igazságszolgáltatási szerv döntése révén kerültek a
Szovjetunióba. Az eljárás jellege szerint a GULÁG-táborokba került
hatvaniak két csoportra oszthatóak: négy személyt 1945-ben egyéni ─
nem politikai ─ okok miatt, míg három másik személyt 1946-ban,
egyértelműen politikai indíttatású koncepciós per keretében ítélték el.
1945-ben lefolytatott eljárások
Kovács János hatvani vasutas katonaként a keleti fronton esett
hadifogságba, ahonnan szökési kísérletet hajtott végre, azonban
elfogták, és 10 évnyi kényszermunkában letöltendő
szabadságvesztésre ítélték. Fogva tartásának helyszíne és körülményei
nem ismertek. 1953-ra vagy 1954-re keltezhető szabadulása után
visszatérhetett korábbi munkahelyére (21).
Paksi Gyula Hatvanban született 1925-ben, tanulmányait a
Jászberényi Tanítóképző Líceumban végezte. Először 1945 elején
tartóztatták le a szovjet hatóságok. Egy húsz évvel későbbi rendőrségi
összefoglaló szerint Budapesten fogták el, családtagjainak elmondott
szűkszavú története szerint azonban a szovjet front elől nyugatra
menekült. Barátaival együtt Bécsig jutottak, ahol úgy döntött, hogy
mégis visszatér Magyarországra. Győr térségében egy szovjet
őrjáratba ütközött, amely gyanús személyként Balatonfüredre
szállította, és az ottani szovjet katonai bíróság ítélte el. Utóbbi
momentum beleillik a korabeli szovjet gyakorlatba, amelynek alapján
a biztonságos hátország megteremtése érdekében letartóztatták,
majd elítélték a „gyanús” elemeket (22). Vasúton töltött több hét
után érkezett meg a Szovjetunió részét képező Kazahsztán területén
fekvő Karaganda városába, ahol feltehetőleg a 186. számú GULAGtáborba
került. Több hónapos fogság után szabadon bocsátották, és
1945 derekán hazatérhetett Hatvanba. Még csak pár hetet töltött
Magyarországon, amikor október 1-én váratlanul ismét letartóztatták
kémkedés vádjával, majd a szovjet 7. gárdahadsereg hadbírósága által
22

november 17-én meghozott ítélete 10 év kényszermunkával sújtotta.
Kazahsztán helyett ekkor az északi sarkkörön túl fekvő hírhedt
vorkutai GULAG-táborkomplexumba került, ahol a foglyoknak
elsősorban bányákban kellett dolgozniuk. A kényszermunkatáborból
1953. november 20-án szabadult. Paksi Gyula hosszú fogsága idején
elsajátította az orosz nyelvet, így visszaérkezése után könnyedén tette
le a nyelvvizsgát, majd orosz-rajz szakos tanárként helyezkedett el a
Hatvani I. Számú Általános Iskolában. Nyelvtudására hamarosan ismét
szükség lett, az 1956. november 4-én Hatvanba bevonuló szovjet
csapatok mellett tolmácsként kellett tevékenykednie (23).
Kepes János vasutasként dolgozott Hatvanban, letartóztatására
jóval leszerelése után, 1945 őszén került sor Hatvanban. Mivel az
ítélethozatal, illetve a szabadon bocsátás dátuma megegyezik a Paksi
Gyula esetében említett időpontokkal, ezért elképzelhető, hogy
letartóztatásuk egy időben, azonos körülmények között történt. A vád
ezúttal is kémkedés volt, a szovjet bíróság bizonyítottnak vélte, hogy
Kepest mint a német katonai hírszerzés kiképzett ügynökét átdobták a
szovjet hadsereg hátába. Büntetését jelenleg nem ismert GULAGtáborban
töltötte le, 1953 novemberében térhetett vissza
Magyarországra.
A Szovjetunióból visszatért személyek bűnügyi nyilvántartásba
kerültek, amelyet mintegy tíz év elteltével vizsgáltak felül. Kovács
János és Paksi Gyula esetében hatvani munkahelyük vezetője, illetve
párttitkára pozitívan nyilatkozott, ezért 1966 folyamán az Igazságügyminisztérium
Katonai Főosztályának külföldi bíróságok által elítélt
magyar állampolgárok ügyeivel foglalkozó bizottsága törölte nevüket a
nyilvántartásból. Paksi Gyulát az Oroszországi Föderáció Főügyészsége
2001. szeptember 12-én kelt határozatában értesítette, hogy a
vonatkozó 1991 folyamán elfogadott törvény alapján rehabilitálta;
Kepes János ügyének felülvizsgálata és személyének tisztázása szintén
megtörtént (24). Kovács János ügyében valószínűleg hasonló döntést
hozott az orosz főügyészség.
23

* * *
A fenti három esettől eltér Kispál János története. A háború során
több alkalommal behívták katonai szolgálatra, utoljára 1944
áprilisában Salgótarjánba, ahol hentes-mészáros előképzettsége révén
szakácsként alkalmazták. 1944. november elején hazalátogathatott, a
szovjet csapatok előrenyomulása miatt azonban már nem térhetett
vissza egységéhez, így Hatvan ostromát helyben élte át. 1945. február
28-án a szovjet hadsereg számára végzett helyi közmunkából arra
érkezett haza, hogy feleségével a szomszéd házban elszállásolt ─
jelentősen ittas ─ szovjet katona „civakodo”. Kispál igyekeze az
általa jól ismert katonát megbékélésre bírni, aki válaszul a fegyverével
kezdett fenyegetőzni. Hatvanban több haláleset történt ittas
állapotban történt véletlen fegyverhasználat miatt, ezért Kispál
elvette, majd a tár kiürítése után visszaadta a fegyvert a részeg
katonának, aki ezután futásnak eredt, de menet közben nekiesett a
kapufélfának, apró „sebesülést” szerezve.
Az incidensnek folytatása lett, mivel a „sebesült” katona
feljelentést tett a szovjet parancsnokságon, miszerint Kispál János
emberölési szándékkal baltával támadt rá. A szovjet katonai rendőrség
másnap letartóztatta, majd Rákoscsabára szállította, ahol az egyik
szovjet katonai bíróság működött. A tárgyaláson védekezésre nem
nyílott lehetősége, így a súlyos vádak nyomán 1945. március 15-én 10
év szabadságvesztésre ítélték. A határozatot a felsőbb szintű katonai
bíróság március 21-én hagyta jóvá. Kispál Jánost szintén a karagandai
kényszermunkatáborba szállították, ahol Paksi Gyula is évekig
raboskodott. (Nem áll rendelkezésre adat, de feltételezhetjük, hogy a
két hatvani találkozott egymással a táborban a hosszú évek során.)
Kispál János nyolc év elteltével, 1953. június 15-én a Szovjetunió
Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának döntése révén
amnesztiában részesült. Első állomásként 1953 júniusban a lembergi
tranzittáborba szállították, majd 1953 késő őszén érkezett meg
Magyarországra, a Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdői Hadifogoly
24

Fogadóállomásra, ahonnan a megfelelő intenciókkal ellátva 1953.
november 20-án engedték haza Hatvanba.
Az amnesztia azonban nem jelentette a vádak tisztázását, így
Kispál Jánost büntetett előéletűként tartották nyílván. Másfél
évtizeddel később, 1968 májusában a magyar Igazságügyminisztérium
Katonai Főosztályának közvetítésével rehabilitációs
kérelmet nyújtott be a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának, amely
1968. november 21-én tárgyalta és vizsgálta felül ügyét. Mai szemmel
talán furcsának tűnhet, azonban a keményvonalas brezsnyevi éra
igazságszolgáltatása korrekt módon kezelte az ügyet. Bár a vád egy
szovjet katona vallomásán alapult, a bíróság 1969. január 14-én kelt
határozatában, bűncselekmény hiányában az 1945-ben hozott ítéletet
hatályon kívül helyezte. A magyar hatóságok akceptálták a szovjet fél
döntését, így Kispál Jánost a továbbiakban büntetlen előéletű
személyként kezelték (25).
Kepes János, Kispál János, Kovács János és Paksi Gyula fiatalságuk
jelentős részét szovjet kényszermunkatáborokban voltak kénytelenek
letölteni, azonban legalább hazajutottak, és ─ a későbbi iratok alapján
─ sikerült többé-kevésbé visszailleszkedniük az élet normális
kerékvágásába. A fogság hosszú éveiről azonban ritkán, és
szűkszavúan beszéltek. Tartaniuk kellett magukat a hazaérkezéskor
kapott „jó tanácshoz”, miszerint a szovjet táborokban történtekről
tilos beszélniük.
A hatvani „összeesküvés” (1946)
A Magyarországra akkreditált szovjet katonai vezetők több esetben
beavatkoztak a magyar belpolitikai küzdelmekbe. A közös ideológiai
alapok miatt magától értetődő volt a Magyar Kommunista Párt anyagi
és egyéb jellegű támogatása, amelynek célja az MKP befolyásának és
társadalmi beágyazottságának megerősítése, valamint az 1945.
november 4-i nemzetgyűlési választásokon való jó szereplésének
biztosítása. Az MKP által vereségként értékelt választási eredmények
után azonban háttérbe került a kesztyűs kéz politikája, és az ellenzék
25

helyett ellenségként kezelt nem kommunista irányultságú pártok
jelentősebb személyiségei ellen koncepciós eljárások kezdődtek, a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a Magyarországon működő szovjet
hadbíróságok aktív közreműködésével.
Hatvanban 1945 első félévét még a politikai pártok kooperatív
viszonya jellemezte, amelynek csúcspontjaként június végén sikerült
elérniük Hatvan nagyközség várossá nyilvánítását. Az MKP megyei
vezetése azonban nem nézte jó szemmel a hatvani pártszervezet
háttérbe szorulását, ezért az együttműködő helyi pártvezetést
konfrontatív politikát felvállaló – más településről importált párttitkár
által vezetett – „élcsapat”-ra cserélte. Az MKP számára ugyancsak
problémát jelentett, hogy a hatvani fiatalok megnyerése terén az
általuk támogatott Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ)
alulmaradt a többi ifjúsági szervezettel, elsősorban a Független
Kisgazdapárt által támogatott Független Ifjúsággal (FI) szemben. Az
utóbbi szervezethez kötődő, elsősorban újhatvani fiatalok jó
kapcsolatokat ápoltak az újhatvani római katolikus plébániát vezető
ferences szerzetesekkel. A hatvani barátok – ellentétben a gyöngyösi
ferences Páter Kiss Szalézzal, aki a helyi FKGP-szervezet egyik
meghatározó vezetője volt – távol tartották magukat a politikai jellegű
eseményektől, tevékenységük középpontjába elsősorban a fiatalok
nevelése állt.
Már 1945 folyamán több koncepciós eljárás indult: először Pálhidy
Mihályt, a hatvani vasútállomás szovjet parancsnokság által is
elismert ideiglenes főnökét az MKP helyi vezetőinek nyomására a
szovjet politikai rendőrség 1945. május 12-én letartóztatta, majd
Budapestre szállították. A Pálhidy elleni vádak azonban gyenge
lábakon álltak, valamint a hatvani szovjet vasútparancsnokság írásbeli
igazolása láttán a szovjet katonai ügyész indokolatlannak vélelmezte
fogva tartását. (Ennek ellenére a magyar rendőrség ezután is
megfigyelés alatt tartotta Pálhidyt.)
1946 első hónapjaiban nemcsak az országos nagypolitika
színpadán, hanem helyi szinten is rendkívül feszültté vált a politikai
helyzet. A hagyományos pártpolitikai eszköztár végesnek bizonyult, az
26

MKP és a befolyása alatt működő államrendőrség radikális megoldás
mellett döntött. A pártszervek, illetve a rendőrkapitányságok politikai
rendészeti osztályai valószínűleg már korábban listázták az általuk
veszélyesnek ítélt személyeket, és minden bizonnyal előre kitervelt
forgatókönyv szerint, egy nem létező, szövevényes országos
összeesküvést vizionáltak. 1946. április végén letartóztatási hullám
vette kezdetét Heves megyében.
A korábbi hónapok során több − vélt vagy valós − súlyos
bűncselekmény történt Gyöngyös környékén. A megvádolt
bűnelkövető fiatalok kapcsolatban álltak a Páter Kiss Szaléz ferences
szerzetes vezette Keresztény Demokratikus Munkaközösséggel, amely
összefogta a gyöngyösi ifjúsági szervezetek többségét. Bár az
egyesületnek és személy szerint Kiss Szaléznak semmi köze sem volt a
bűnesetekhez, a kommunista befolyás alatt álló rendőrség kihasználva
a régóta várt lehetőséget, letartóztatta őt és több ártatlan társát.
A „mátravidéki összeesküvés” néven is ismertté vált koncepciós
eljárás hamarosan elérte Hatvant is. 1946. május első napjaiban
letartóztatták többek között ifj. Berényi Illést, az FKGP hatvani járási
titkárát, ifj. Nagy (Bóha) Józsefet, akinek édesapja szintén a helyi
kisgazdapártban töltött be vezető pozíciót. Ugyanerre a sorsa jutott a
Fiatal Ifjúság hatvani vezetőségének több tagja (Fehér Endre elnök,
Gyepesi József titkár, Nánási Oszkár pénztáros), valamint a Nemzeti
Parasztpárt járási titkára, Ocsovai Sándor és a párt egy másik vezetője,
Dósa János is. Ugyancsak letartóztatták Páter Lukács Pelbártot, majd
pár nappal később hatvani ferences szerzetes-társát, Zacher Róbertet,
illetve Farkas Jozafát rendházfőnököt is. Az említett személyeken kívül
még mintegy 15 hatvani fiatalt hurcoltak a hatvani rendőrség
fogdájába.
Az ártatlanul letartóztatott hatvani és gyöngyösi fiatalokat
Budapestre szállították, majd az Államvédelmi Osztály egyik
elődszervezeteként ismert, a Vidéki Főkapitányság keretein belül
működő Politikai Rendészeti Osztály kezdte meg az eljárást ellenük. A
több napig tartó módszeres fizikai és pszichikai kényszervallatás után
a foglyok aláírták a beismerő vallomást. A letartóztatott hatvani
27

fiatalemberek gyöngyösi sorstársaik nevét sem tudták, azonban a két
város ferences szerzetesei természetesen jól ismerték egymást, így
máris tálalva volt a két „összeesküvő sejt” közötti hiányzó láncszem.
A politikai rendőrség még a kényszer alatt aláírt vallomások
birtokában sem bízott abban, hogy magyar népbírósági eljárás
keretében elítélik a foglyokat, ezért a kiemelt személyek ügyét a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság közvetítésével átadták a szovjet
Központi Hadseregcsoport ekkor Budapesten működő hadbíróságának.
Az 1946. szeptember első felében lezajlott szovjet hadbírósági
tárgyalásokon védőügyvéd nem lehetett jelen, a tárgyalóterem utolsó
soraiban azok a szovjet tisztek is helyet foglaltak, akik korábban
kihallgatták a letartóztatottakat. Az eljárás végén, 1946. szeptember
közepén Lukács Pelbártot, Berényi Illést és Fehér Andrást 8 év
időtartamú, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték.
A három elítéltet a szovjet Finn-Karéliában, Medvezhyegorskban
felállított GULAG-munkatáborba szállították, ahol embertelen
körülmények között sorstársaikkal hatalmas kiterjedésű erdőségek
kiirtásában vettek részt. A tragikus sorsban osztozniuk kellett: a
táborból egyikük sem tért vissza. A Berényi-család számára a szomorú
hírt egy, a táborból visszatért fiatal orvostanhallgató édesanyja hozta:
ifj. Berényi Illés 1947. október 20-án hunyt el mellhártyagyulladás és
általános legyengülés következtében. A családi síremlékre később
rávésették Illés nevét is, a következő szöveggel „(…) ki messze
idegenben pihen, lelke haza vágyva szüleinek üzen.”
A nyíregyházi ferences rendház számára a Szovjetunióból küldött
magánlevél alapján bizonyosnak tekinthető, hogy Lukács Pelbárt 1948.
április 18-án gégerákban halt meg. Fehér Endre, bár halálának
időpontja és körülményei tisztázatlanok, valószínűleg szintén 1948-
ban hunyt el.
(A koncepciós eljárás hátteréről és lefolyásáról részletesen
foglalkozom a Hatvany Lajos Múzeum Füzetei sorozatban megjelent
Keresztút a szovjet munkatáborig. A hatvani „összeesküvés” története
című kismonográfiában.)
28

Szovjet hadifogoly- és kényszermunkatáborokban
elhunyt polgári személyek
A jelenleg rendelkezésre álló források alapján 1944-1945 folyamán
összesen 55, hatvani lakhellyel rendelkező polgári személyt hurcoltak
el hadifogolyként. Közülük 13 személy lelte halálát a Szovjetunióban
létrehozott, a GUPVI által felügyelt hadifogoly-táborokban.
A szovjet katonai bíróságok hét hatvani személyt ítéltek különböző
okok miatt többéves kényszermunkára, akik a szintén szovjet
területen működő GULAG-táborokba kerültek. A koholt vádak alapján
elítéltek közül három személy hunyt el a fogság alatt.
A GUPVI által felügyelt hadifogolytáborokban elhunyt személyek:
Csongrádi József (1909-1945) kisbirtokos
Gábor Mihály (1922-1945) földműves
Hídvégi Sándor (1922-1945) MÁV-alkalmazott
Karácsony István (1922-1945) kisbirtokos
Kassa András (1898-1945) kisbirtokos
Korsós István (1897-1945) cukorgyári munkás
Kőhegyi István (1919-1945) rendőr
Kronovics János (1917-1945) -
Lindenberger Géza (1927-1945) bányász
Ökrös Gábor (?-1945) -
Polgár Pál (1915-1945) kertész
Rékasi István (1910-1945) kisbirtokos
Soós János (1915-1945) kőműves-segéd
Szovjet katonai bíróság által elítélt, a GULAG által felügyelt
kényszermunkatáborban elhunyt személyek:
Berényi Illés (ifj.) (1923-1947) közgazdász
Fehér Endre (1927-1948) egyetemi hallgató
Lukács Pelbárt (1922-1948) ferences szerzetes
29

A hatvani áldozatok emlékezete
Újhatvanban utcanév, illetve az újhatvani római katolikus
templomban emléktábla őrzi Lukács Pelbárt emlékét. Tragikus
sorsában osztozó Berényi Illés és Fehér Endre emlékezete azonban
eddig csak könyvészeti szinten valósult meg.
Szintén az újhatvani városrészben, a felüljáró lehajtója mellett
felállított emlékoszlopra felvésett nevek között egyaránt található a II.
világháború során elesett katona, szovjet hadifogolytáborban elhunyt
hatvani civil, illetve szovjet katonák által Hatvanban meggyilkolt helyi
lakos. A civilként elhurcolt, majd hadifogolytáborokban elhunyt 13
hatvani lakos közül azonban csak két személy (Gábor Mihály és Rékasi
István) neve került fel az emlékoszlopra, az 1946. évi koncepciós per
három áldozata közül egyik sem szerepel ott.
Emlékük ápolása, hasonlóképpen a II. világháború időszakának
minden hatvani áldozatához, további erőfeszítéseket igényelne a
jelenkor szereplőitől.
30

***
Az ismertetett témakörrel kapcsolatos kutatómunka során több
korábban nem ismert forrás került elő, amelyek amellett, hogy
számos kérdést tisztáztak, új kutatási lehetőségeket is felvetettek.
Amennyiben a leírtakkal kapcsolatban észrevétele, vagy új
információja lenne, kérem, keressen az alábbi email-címen.
Segítségét ez úton is köszönöm.
hatvantori@gmail.com
Nagy Nándor
31

Felhasznált és ajánlott szakirodalom:
Magyarok szovjet fogságban: történeti szemelvénygyűjtemény a
hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról.
Szerk.: Bank Barbara, Bognár Zalán és Tóth Gábor. Nemzeti Emlékezet
Bizottsága, 2016.
Bognár Zalán: Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Vörös
Hadsereg által megszállt Magyarországon. Kairosz Kiadó, 2012.
Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956). Az
oroszországi levéltári források tükrében. Russica Pannonicana –
L’Harmattan Kiadó, 2010.
Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok 1941-1953.
Főszerk.: Varga Éva Mária. Magyar Országos Levéltár, 2006.
Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. Lucidus Kiadó, 2006.
Czéh Zoltán: A Gulag mint gazdasági jelenség. Magyar Ruszisztikai
Intézet, 2003.
Nagy Nándor: Keresztút a szovjet munkatáborig. A hatvani
„összeesküvés” története (1946). Hatvany Lajos Múzeum Füzetei 20.
2017.
32

Jegyzetek
(1) Magyarok szovjet fogságban. 2016. Bognár Zalán: Történeti háttér. p. 165.
(2) A szovjet hadifogoly- és kényszermunkatáborokról részletesen:
Varga Éva Mária 2010.
(3) Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára
(MNL HML) V-192. 15/1945.
(4) Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
(MNL OL). XIX-J-1-q. 127990/1945.
(5) MNL OL XIX-J-1-q. 126734/1945.
(6) Korsós István és Ökrös Gábor neve a korabeli iratokban nem fordult elő,
személyét kizárólag a szovjet fogságból visszatért Fehér József
visszaemlékezése említi, amelyet hiteles közlésként kezeltem.
(7) Németi Gábor: Hatvaniak - „kicsi roboton” (1).
Heves Megyei Hírlap, 1991. május 24.
(8) Bognár Zalán 2010. p. 32.
(9) MNL OL XIX-J-1-q. 26391/1945.
(10) Németi Gábor: Hatvaniak - „kicsi roboton” (2).
Heves Megyei Hírlap, 1991. május 29.
(11) Németi Gábor 1991 (1). Fehér József visszaemlékezését feldolgozó
írásokban Kőhegyi István vezetékneve tévesen Kőváriként szerepel.
(12) A szovjet hadifogolytáborokban elhunytak adatbázisa
(www.katonakagulagon.hu). Továbbiakban: Hadifogoly-adatbázis.
Fogolyazonosító: 12564.
(13) MNL OL XIX-J-1-q. 127990/1945.
(14) Németi Gábor 2004. p. 259.
(15) Fister József szíves közlése, 2017.
(16) Bodonyiné Balog Erzsébet visszaemlékezése,
2017.; MNL OL XIX-J-1-q. 133040/1945.
33

(17) MNL OL MNL OL XIX-J-1-q. 126.734/1945.;
Hadifogoly-adatbázis, fogolyazonosító: 27746, 64416.
(18) MNL OL MNL OL XIX-J-1-q. 126.734/1945.;
Hadifogoly-adatbázis, fogolyazonosító: 30075.
(19) MNL HML V-192. 4030/1945.
(20) MNL HML XVII-404. 27/1946.
(21) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
(ÁBTL) 3.1.9. V-149301/3.
(22) Varga Éva Mária 2010. p. 201.
(23) ÁBTL 3.1.9. V-113398; Paksi Miklós szíves közlése, 2017.
(24) Menczer Gusztáv: A Gulág rabtelepei.
Századvég Kiadó, 2016. p. 252.
(25) ÁBTL 3.1.9. V-157587.
34