Pillanatgépek és tekintetporlasztók - C3

Á R N Y J Á T É K
P L A T Ó N : A Z Á L L A M
Hetedik könyv. Barlanghasonlat
I. S Z Ó K R A T É S Z : Ezután a mi filozófustermészetünket – olyan szempontból, hogy nevelõdött-e vagy sem – vesd össze
a következõ élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerû szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és
olyan tág, mint a barlang – embereket, gyerekségüktõl fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen
kell ülniük, és csak elõre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntrõl, lobogó tûz
világít; e tûz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és
a bûvészek között lévõ kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak. G L A U K Ó N : Elképzeltem. S Z Ó K R A T É S Z :
Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat,
állatok kõ és fa képmásait, és amint valószínû, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
G L A U K Ó N : Titokzatos képrõl, titokzatos rabokról szólasz! S Z Ó K R A T É S Z : Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz,
az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tûz a barlang szemközti
falára vetít? G L A U K Ó N : Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk? S Z Ó K R A T É S Z :
És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt? G L A U K Ó N : De igen. S Z Ó K R A T É S Z : És ha társalogni
tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak? G L A U K Ó N : Szükségképpen.
S Z Ó K R A T É S Z : És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást
hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél? G L A U K Ó N : Zeuszra! Mi mást? S Z Ó K R A T É S Z : Egyáltalán nem is
sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe. G L A U K Ó N : Szükségképpen nem. S Z Ó K R A T É S Z :
Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes
állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen,
pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét
látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: elõbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal
helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené
õt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit elõbb látott,
sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki? G L A U K Ó N : Sokkal igazabbnak hinné. S Z Ó K R A T É S Z :
És ha valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit
látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál? G L A U K Ó N : Igen. II. S Z Ó K R A T É S Z : És ha valaki erõnek
erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék
szegény, nem zsémbelõdnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó
szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk? G L A U K Ó N : Nem. Rögtön nem. S Z Ó K R A T É S Z : Gondolom,
elõbb hozzá kellene edzõdnie, hogy a fentieket láthassa. Elõször csak az árnyképeket látná, aztán emberek
és más dolgok vízi tükörképét, késõbb magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az
eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
G L A U K Ó N : Miért ne? S Z Ó K R A T É S Z : Gondolom, legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét
a vízben, sem egyéb közegben tükrözõdõ mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában.
G L A U K Ó N : Szükségképpen. S Z Ó K R A T É S Z : Azután azt következtetné felõle, hogy õ teremti az évszakokat, az éveket,
õ kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp õ az oka. G L A U K Ó N : Világos, hogy
amazok után erre kell rájönnie. S Z Ó K R A T É S Z : És ha visszaidézi elsõ szállását és ottani bölcsességét, rabtársait,
mit gondolsz, változása nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak? G L A U K Ó N : Nagyon is.
S Z Ó K R A T É S Z : És ha közös barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a falon elfutó
árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte: melyek jönnek elõbb, késõbb, egyszerre – és ebbõl a legügyesebben
megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még mindig a régi után sóvárog majd,
és irigyli a barlangbéli kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és hevesen szól: Napszámban
szívesebben túrnám másnak a földjét, egy nyomorultét is, s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok
hitét higgye, és úgy éljen? G L A U K Ó N : Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy! S Z Ó K R A T É S Z :
Tûnõdj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé
a szeme? G L A U K Ó N : De nagyon is. S Z Ó K R A T É S Z : És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie
az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idõ, míg megszokná,
nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme
világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani,
és felvezetni õket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg? G L A U K Ó N : De igen!
Platón: Állam. VII. könyv, 514a – 517a. Fordította Jánosy István
http://mek.oszk.hu/03600/03629/
56