Pillanatgépek és tekintetporlasztók - C3

Á R N Y J Á T É K
– Bocsássa meg tolakodásomat az úr, amiért bátorkodom ilyen ismeretlenül
felkeresni, volna egy kérésem Önhöz. Legyen olyan kegyelmes… – De az ég szerelmére,
uram – fakadt ki belõlem félelmemben –, mit tehetek én valakiért, aki…
– itt mind a ketten elnémultunk, és nekem úgy tetszett, el is pirultunk.
Pillanatnyi hallgatás után ismét õ vette át a szót: – A kevéske idõ alatt, amíg abban
a szerencsében részeltettem, hogy az Ön közelében lehessek, többször is – engedje
meg, uram, hogy ezt mondjam Önnek – valóban kimondhatatlan csodálattal vehettem
szemügyre ezt a szépséges szép árnyékot, amelyet Ön napfényben – méghozzá
bizonyosfokú nemes megvetéssel, ügyet sem vetve rá – vet, ezt a gyönyörû
árnyékot itt a lábainál. Bocsássa meg nekem mindenképpen hallatlan merészségemet!
Hajlandó volna-e rá, hogy ezt az Ön árnyékát átengedje nekem?
Õ elhallgatott, nekem pedig mintha egy malomkerék zúgott volna a fejemben.
Mit kezdjek ezzel a különös ajánlattal, hogy bocsássam áruba az árnyékomat? [...]
– Csupán ahhoz kérem a hozzájárulását, hogy ezt a nemes árnyékot itt és most
felszedhessem és magamhoz vehessem; hogy ezt miként teszem, az hadd legyen
az én gondom. Cserébe az úr iránti hálám bizonyítékaként szabadon választhat
mindama kincsbõl, amit a zsebemben hordok: [...] egy olyan szerencsezsákot is,
amilyen az uraságé volt. – Fortunatus szerencsezsákja! – vágtam a szavába, és
bármilyen nagy volt is a félelmem, ezzel az egy szóval egész képzeletemet rabul
ejtette. Megszédültem, és mintha kétdukátosok szikráztak volna a szemem elõtt. –
– Tessék, uram, tekintse meg ezt a zsákot, és tegyen próbát vele – mondta, azzal
benyúlt a zsebébe, és egy nagyobbacska, jó erõsen megvarrt zsákot vette elõ erõs
kecskebõrbõl, rajta két derekas bõrzsinórral, és átnyújtotta nekem. Belenyúltam,
és tíz aranypénzt húztam ki belõle, aztán megint tizet, megint tizet és megint tizet;
gyorsan odanyújtottam neki a kezemet: – Csapjon bele; áll az alku; ezért a zsákért
uraságodé lehet az árnyékom. – Belecsapott, aztán haladéktalanul letérdelt elém,
és láttam, amint bámulatos ügyességgel és szép csöndesen felszedi a fûrõl az
árnyékomat, a fejem búbjától a lábam hegyéig, összetekeri és összehajtogatja,
végül pedig zsebre teszi. Felállt, még egyszer meghajolt, és visszavonult a rózsabokor
mögé. Úgy rémlik, mintha hallottam volna, hogy magában nevet. Én viszont
szorosan fogtam a zsákot a zsinórjainál; körülöttem napfényes volt a világ, és még
nem ébredtem tudatára a történteknek.
Adalbert von Chamisso: Peter Schlemihls wundersame Geschichte (Peter Schlemihl
csodálatos története). 1907. Reprint Frankfurt/M, Wien, Zürich 1973, 19-13. o.
54