You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
P o l y o r a m a l o r g n e t t e<br />
(gr. poly = összetételekben előforduló szó, jelent<strong>és</strong>e: sok, fr. lorgnette = lornyon)<br />
Lorgnette pittoresque-nek is nevezték. A polyorama panoptique kicsinyített változata.<br />
Bádogból k<strong>és</strong>zült gömb alakú nézőke, amellyel kicsiny, kerek, transzparens<br />
képekkorongokat lehetett szemlélni, melyeket hátulról festettek meg <strong>és</strong> perforáltak.<br />
P o l y o r a m a p a n o p t i q u e<br />
(gr. poly = összetételekben előforduló szó, jelent<strong>és</strong>e: sok, panoptikum = látványosságok<br />
gyűjteménye)<br />
Miniatűr diorámát jelent. Transzparens, hátulról megfestett <strong>és</strong> perforált litográfiák<br />
néz<strong>és</strong>ére alkalmas, fából k<strong>és</strong>zült doboz. Ez a k<strong>és</strong>zülék, amelynek a neve<br />
nagyjából annyit jelent, mint „a világ sokféleségét szemlélni”, a 19. század<br />
közepén született meg, <strong>és</strong> afféle modernizált kukucskálódobozként széles körben<br />
elterjedt. A néző egy könnyen kezelhető dobozkában egy lencsén keresztül transzparens<br />
képeket szemlélhetett. A képek átváltozását a felső <strong>és</strong> a hátsó ajtóka<br />
nyitásával <strong>és</strong> zárásával lehetett előidézni. A „kettős hatásra” épülő diafánképek<br />
színezett, hátulról festett litográfiák voltak, melyeket r<strong>és</strong>zben lyukakkal láttak el<br />
(lyukképek). Ha átvilágították őket, az éjszakai látképeket is látni lehetett.<br />
A diorámák által inspirált motívumok között vedutákat, holdvilágos tájakat, templombelsőket,<br />
term<strong>és</strong>zeti jelenségeket <strong>és</strong> katasztrófa-ábrázolásokat lehetett találni.<br />
R o v á t k o l t k é p<br />
A vertikális montázs egy formája. Két különböző képi információt vertikálisan<br />
több szekvenciális hordozóra osztanak el. A rovátkolt képeket a 17. században<br />
keresztmetszetükben háromszögletű lécekből állították össze, k<strong>és</strong>őbb harmonikaszerűen<br />
összehajtogatott kartonból. Ily módon két ellentétes irányba menő,<br />
ferde alapot kaptak. Az egymást váltó képcsíkokra két különböző képet festettek<br />
vagy ragasztottak. Ha szemből, azaz a két képet egyidejűleg nézték, a képcsikok<br />
nem álltak össze értelmes eg<strong>és</strong>szé. A két képet csak úgy lehetett megfejteni, ha<br />
oldalról nézték őket. Annak függvényében, hogy balról vagy jobbról szemlélték,<br />
megpillanthatták a két sértetlen kép egyikét. Az eljárás alapötlete ugyan eg<strong>és</strong>zen<br />
a 17. századig nyúlik vissza, széles körben csak a 19. században terjedt el.Aképek<br />
szinte kizárólag vallási témákat dolgoztak fel, a kettős ábrázolás pedig olyan<br />
kombinációkat tett lehetővé, mint például keresztrefeszít<strong>és</strong>/feltámadás, Krisztus/<br />
Mária. Ugyanennek a hagyománynak a r<strong>és</strong>zei a lamellaképek, amelyek nem két-,<br />
hanem háromszoros ábrázolásra adtak lehetőséget.<br />
S z í n p ö r g e t t y ű<br />
(an. Kaleidoscopic Color Top; fr. Toupie caméleon)<br />
A színpörgettyű az utóképhatás <strong>és</strong> a stroboszkóp-hatás törvényszerűségein alapuló<br />
színjelenségek vizsgálatára <strong>és</strong> magyarázatára alkalmas szerkezet. Ha a szemet<br />
érő fényinger hirtelen megszakad, nem alszik ki vele együtt rögtön a fény<br />
érzete is, hanem egy ideig még megmarad. A színpörgettyűvel végzett kísérletet<br />
L. Grunmach írta le A találmányok könyvében (1898): Ha egy pörgettyű felületére<br />
kerek, középen átfúrt kartonlemezeket fektetünk, amelyeket körcikkelyenként<br />
különböző színekkel festettünk be, a gyors forgás <strong>és</strong> a visszatérő képek gyors<br />
egymásutánja révén kevert szín benyomását nyerjük. Ha ellenben a színes korongokat<br />
egyenként helyezzük szabadon álló drótokra, meglepő színhatásokat<br />
kapunk, melyek a legcsekélyebb érint<strong>és</strong>re is megváltoznak. E jelenségek oka<br />
abban van, hogy a fényérzet megfelelő sebességű forgatás esetén eg<strong>és</strong>zen addig<br />
megmarad, amíg a következő kép meg nem jelenik, <strong>és</strong> ezért a gyors egymásutánban<br />
megjelenő képeket szemünk nem tudja külön-külön érzékelni.<br />
S z t e r e o f o t o g r á f i a<br />
Két fényképezőgéppel felvett kép, melynek k<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ekor a fényképezőgépeket<br />
a két szem közötti távolságnak megfelelően helyezik el. 1838-ban Charles<br />
Wheatstone (1802–1875) angol fizikus ismertette egy előadásában a szem<br />
G L O S S Z Á R I U M<br />
fiziológiája kapcsán a sztereoszkópot, két különböző, a két szem közötti távolságnak<br />
megfelelően elhelyezett kép vagy félkép szemlél<strong>és</strong>ére alkalmas k<strong>és</strong>züléket.<br />
A sztereoképeknek is nevezett sztereoszkópikus képeket érzékel<strong>és</strong>ünk<br />
összekapcsolja, <strong>és</strong> együttesen térbeli hatást keltenek. A sztereoszkóp tehát<br />
a binokuláris érzékel<strong>és</strong> alapelvein nyugszik: eltérő pozíciója miatt a két szem<br />
enyhén különböző nézetét látja ugyanannak a tárgynak, a két nézetet az agy kapcsolja<br />
össze egyetlen – térbeli – képpé. Sir David Brewster skót tudós (1781–1868)<br />
1844-ben kapcsolta össze a fotográfia <strong>és</strong> a sztereoszkóp elvét, amelyet 1850-tól<br />
parallax sztereoszkóp néven sorozatban gyártottak, <strong>és</strong> két szemlencsével láttak el.<br />
A k<strong>és</strong>zülékbe szánt sztereofotókat speciális sztereokamerával rögzítették, vagy<br />
egyobjektíves kamerát használtak, ilyenkor a második felvételnél a kamerát<br />
enyhén oldalra kellett fordítani (többnyire 6,5 cm-rel, ez ugyanis az átlagos<br />
pupillatávolság). Az első sztereofotósok vízszintes alátámasztású statívot használtak,<br />
amelyen a kamerát el lehetett fordítani a két felvétel között, vagy amelyre<br />
akár két kamerát is fel lehetett szerelni. Bertsch 1860-ban, Párizsban építette<br />
meg az első binokuláris kamerát, két, egymástól 6,5 cm-re elhelyezett objektívvel<br />
– ez volt minden k<strong>és</strong>őbbi sztereokamera előfutára.<br />
S z t e r e o s z k ó p lásd Sztereofotográfia<br />
Ta u m a t r ó p<br />
(gr. thauma = csoda, tropos = forgás)<br />
Csodakorongnak is nevezik.Akorabeli magyarázat az utóképhatás (perzisztencia)<br />
elvéhez kötötte a játék működ<strong>és</strong>ének fiziológiai hátterét, mely a 20. század elejéig<br />
tartotta magát. Az első <strong>és</strong> a hátsó oldalra rajzolt képek forgás során egymásba<br />
olvadnak. A „forgó csodát” 1825-ban fejlesztette ki W. H. Fitton (1780–1861)<br />
<strong>és</strong> J. A. Paris (1785–1865). A kartonlapból k<strong>és</strong>zült, két zsinórral ellátott csodakorong<br />
mindkét oldalán egy-egy kép van. Amikor a zsinórokat hüvelyk- <strong>és</strong><br />
mutatóujj közé fogva gyorsan megpörgetik a korongot, a két kép fed<strong>és</strong>be kerül.<br />
A képeket úgy választják ki, hogy kieg<strong>és</strong>zítsék egymást, <strong>és</strong> optikailag egymásba<br />
olvadjanak. Ha például az egyik oldalon egy madarat látunk, a másikon<br />
egy üres kalitkát, így a néző úgy érzékeli, mintha a madár a kalitkában ülne.<br />
A taumatróp gyorsan népszerűvé vált. Ez a játékszer is a látás tudományos vizsgálatának<br />
köszönheti létét. A kezdetben még kézzel színezett korongok ma<br />
már igazi ritkaságnak számítanak; de viszonylag ritkán bukkanni k<strong>és</strong>őbbi,<br />
nyomásos eljárással k<strong>és</strong>zült taumatrópra is.<br />
Tro m p e - l’oe i l<br />
(fr. tromper = becsapni, l’oeil = szem)<br />
A szem megtéveszt<strong>és</strong>én alapuló kép. Fest<strong>és</strong>zeti ábrázolás mód, melynek során<br />
valósághű r<strong>és</strong>zletességgel, perspektivikus eszközökkel oly módon jelenítenek<br />
meg egy tárgyat, hogy a néző nem képes megkülönböztetni a valóságost a festettől.<br />
Ez az illuzionisztikus fest<strong>és</strong>zet, amely először a 17. század közepén, Hollandiában<br />
vált önálló képformává, a kép tárgyának megtévesztően valósághű<br />
jellegét emeli az ábrázolás tulajdonképpeni tartalmává, <strong>és</strong> ezzel reflexióra k<strong>és</strong>ztet<br />
az optikai érzékel<strong>és</strong> folyamatával kapcsolatban. A trompe-l’oeil-képek általában<br />
élettelen dolgokat, mindennapi tárgyakat jelenítenek meg, például gyümölcsöt,<br />
virágot, poharakat, hangszereket, polcokat, papírokat, leveleket. A trompel’oeil-képek<br />
egyik legfontosabb típusa a „quodlibet”, a csendélet egy speciális<br />
formája, amely egymást kitakaró tárgyakat, véletlenszerűen egymásra szórt<br />
könyveket <strong>és</strong> újságokat, metszeteket, kártyákat, leveleket <strong>és</strong> borítékokat, jegyeket<br />
stb. ábrázol. A többnyire tussal rajzolt vagy akvarellel megfestett quodlibetekre<br />
jellemző a tárgyak méret- <strong>és</strong> valósághű ábrázolása, <strong>és</strong> különösen a nyomtatott<br />
vagy írt papírlap imitációja. A szem tartós megtéveszt<strong>és</strong>ének előfeltétele,<br />
hogy a kép k<strong>és</strong>zítője mindnyájunk számára ismerős tárgyakat válasszon ki, <strong>és</strong><br />
különös sajátosságaikkal, hibáikkal <strong>és</strong> egyébként érdektelen tulajdonságaikkal<br />
202
Change language