Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
k<strong>és</strong>zített laterna magicába szánt, haláltáncot ábrázoló mozgatható képeket.<br />
A dán matematikus, Thomas Walgenstein (1622–1701) 1665-ben világraszóló<br />
újdonságként mutatta be a k<strong>és</strong>züléket egy lyoni kiállításon, ahol számottevő<br />
sikert aratott. Paul Liesegang a következőképpen írja le a k<strong>és</strong>züléket: „A laterna<br />
magica egy megvilágításra szolgáló homorú tükörből állt, amely megközelítőleg<br />
párhuzamos fénysugarakat vetett, valamint egy két lencs<strong>és</strong> optikából, amelynek<br />
belső lencséje az üvegképhez közel ült, míg a külső, hosszú gyújtótávolságú, eltolható<br />
lencse az élesség állítására szolgált.”Alaterna magicát, amelyet először mágikus<br />
látványosságként mutattak be, <strong>és</strong> elsősorban illúziók felkelt<strong>és</strong>ére szolgált, k<strong>és</strong>őbb<br />
tudósok is használták, majd pedig szórakoztató <strong>és</strong> tanító célzattal alkalmazták.<br />
L a t e r n a k é p<br />
A laterna magica céljára k<strong>és</strong>zült képek. Először kézzel festett üveglapokat<br />
használtak, melyeket a fotográfia feltalálása után diapozitívok váltottak fel<br />
(live model sets). A laterna magicához a legkülönbözőbb képtartó szerkezeteket<br />
fejlesztették ki. Amikor a laterna magica a 18. század elején lassanként népszerűvé<br />
vált, a laternaképeket is nagyobb mennyiségben kezdték k<strong>és</strong>zíteni. Többféle<br />
üveglapot használtak, amelyeket vagy egyenként, vagy szalagban állítottak<br />
elő, hogy a képeket egymás után lehessen a projekciós nyílás elé tolni. A mozgó<br />
laternaképek feltalálása a 18. század első felében fontos állomást jelentett a projekció<br />
területén. Három csoportba soroljuk őket: húzó, emelő <strong>és</strong> forgóképek.<br />
A húzókép két üveglapból áll; miközben az egyik mozdulatlanul áll a keretben,<br />
a másikat el lehet húzni mögötte. Így ábrázoltak például egy elhaladó hajót.<br />
Az emelőkép két kerek üveglapból áll; az egyik mozdulatlan, a másikat egy<br />
emelő szerkezettel lehetett mozgatni a középpontja körül. Ez lehetővé tette<br />
azt, hogy ingó mozgás látszatát keltsék. A forgóképekkel egy teljes forgást lehetett<br />
végrehajtani, amellyel például vízkerekek mozgását ábrázolták.<br />
L i t o f á n i a<br />
(gr.: lithos = kő; phanin = világít, ragyog)<br />
Mázatlan biscuit-porcelánlapba pr<strong>és</strong>elt képek. A „ragyogó kövek” valójában<br />
vékony, áttetsző porcelánlapok, amelyekbe, hasonlóan ahhoz, ahogyan a vízjelet<br />
k<strong>és</strong>zítik, monokróm képi ábrázolásokat pr<strong>és</strong>elnek. Első ránéz<strong>és</strong>re olyanok, mint<br />
egy szürkére szürkén felvitt tusrajz. Csak fény felé tartva érvényesül igazán<br />
a kép. A kép hatása az anyag különböző erősségben megmunkált r<strong>és</strong>zeiből<br />
ered: míg a kiemelkedő r<strong>és</strong>zek az árnyékokat jelölik, a vékonyabb helyeken<br />
a világosabb r<strong>és</strong>zeket ismerjük fel. Ezt a különleges technikát 1827-ben találta<br />
fel a párizsi diplomata, Báró Paul de Bourgoing. Már egy évvel k<strong>és</strong>őbb Németországban<br />
is elő tudtak állítani transzparens porcelánképeket; manufaktúrában<br />
történő előállításuk először Berlinben futott fel, miután Meißenben kudarcot<br />
vallottak az első kísérletek. A litofániák gyorsan népszerűek lettek, <strong>és</strong> hamarosan<br />
ablakképként <strong>és</strong> lámpaernyőként díszítették a polgári enteriőröket. A hátulról<br />
megvilágított öntöttvas litofániatartók dekoratív tárgyként jelentek meg a lakásokban.<br />
Különösen kedvelt motívumnak számítottak a tájképek, a zsánerképek<br />
<strong>és</strong> a portrék, amelyeket nagy mesterektől vett előképek után k<strong>és</strong>zítettek el.<br />
A litofániák körül ezért 1876-ban szerzői jogi viták robbantak ki: a törvények<br />
szerint tilos volt festményeket sík felületen másolni, a litofániaképeket pedig<br />
ilyennek tekintették, noha három dimenziósok voltak. A vita folyamányaként<br />
lényegesen korlátozták az előállításukat.<br />
Ly u k k a m e r a<br />
A legegyszerűbb kamerafajta, megfelel a camera obscura lencse nélküli változatának.<br />
Objektív helyett elforgatható kör alakú korongot illesztenek a lyukkamerába.<br />
A korong peremén több, különböző átmérőjű lyuk található. Használatkor<br />
e lyukak valamelyike engedi a fényt a k<strong>és</strong>zülék belsejébe, ez teszi lehetővé<br />
a képk<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>t. Ha nagyobb lyukat választunk, több fény jut be, de a kép életlenebb<br />
lesz, <strong>és</strong> rövidebb a megvilágítás ideje. A kisebb nyílás élesebb, de sötétebb<br />
képet eredményez, melyhez hosszabb megvilágítási idő szükséges.<br />
G L O S S Z Á R I U M<br />
M é h k a p t á r - k é p<br />
(an. beehive-valentines, flowercage vagy cobweb)<br />
Az üdvözlő kártyák egy különleges változata. Angol nyelvterületen „valentines”nak<br />
nevezik azokat a gazdagon díszített leveleket <strong>és</strong> kártyákat, amelyeket<br />
február 14-én, Valentin-napon ajándékoznak egymásnak a barátság vagy a szerelem<br />
jeleként. A szokás a 17. századi Angliából származik, <strong>és</strong> a Viktoriánus<br />
korban terjedt el széles körben. A Valentin-napi ajándékozás egy régi római<br />
ünnepen alapul, a február 15-i tavaszi vagy termékenységi ünnepen, amelyet<br />
a rómaiak hoztak magukkal Angliába, a keresztények pedig a 270. február 14-én<br />
mártírhalált halt Szent Valentin napjával kapcsoltak össze. Így lett Szent Valentin<br />
a szerelmesek védőszentje. A kedvesen díszített üdvözlőkártyák közé tartoznak<br />
az úgynevezett „beehive-valentines”-ok is (an. beehive = méhkaptár), amelyek<br />
a motívumpárokat a méhkaptár-hatás segítségével teszik láthatóvá: egy kerek papírvagy<br />
kartondarabot, amelyet koncentrikusan vágásokkal látnak el, egy fonál<br />
segítségével lehet felhúzni, úgy, hogy az alatta lévő ábrázolás láthatóvá válik.<br />
M i r i o r á m a<br />
(gr. myrio = összetételekben előforduló szó, jelent<strong>és</strong>e ezerszeres, nagy számú,<br />
horama = látvány)<br />
A mirioráma tulajdonképpen egy szalagpanorámából álló vertikális montázs.<br />
Egy tájképpanorámát 16, 24 vagy 36 egyenlő méretű szakaszra vágtak, <strong>és</strong> mivel<br />
a horizontvonal az egyes szakaszokon ugyanarra a magasságra esett, a kép egyes<br />
szakaszait mindig új kombinációban lehetett összerakni. Ezt a szabadon kombinálható<br />
képet a francia Jean-Pierre Br<strong>és</strong> találta fel 1802-ben. Mivel az egyes<br />
r<strong>és</strong>zek egymásutánjának lehetővé kellett tennie a r<strong>és</strong>zek egyedi összeállítását,<br />
olyan látképeket választottak ki, amelyek topografikusan nem különlegesek,<br />
hanem sokkal inkább tipikusak, például alpesi, folyóparti vagy tengerparti tájak.<br />
Annak érdekében, hogy az <strong>és</strong>zlel<strong>és</strong>i mező folytonos legyen, a kép többnyire<br />
valamilyen közleked<strong>és</strong>i útvonal vagy folyómeder mentén bontakozott ki, amelyet<br />
a kép előterében jelenítettek meg. A látkép alsó r<strong>és</strong>ze szempontjából tehát döntő<br />
volt, hogy ne szenvedjen tör<strong>és</strong>t vagy hirtelen nézőpontváltást, amely megzavarhatta<br />
volna a folyamatos mozgás illúzióját. Csak a képsíkkal párhuzamos<br />
középső képmezőn váltották egymást a standardizált látványosságok: sziklás<br />
romok, fenyőfa vízes<strong>és</strong>sel stb., azaz olyan r<strong>és</strong>zletek, amelyek révén mindig új<br />
tájkép jött létre.<br />
M o r f o l á s<br />
(gr. morphe = alak, forma)<br />
A számítógépes nyelvben az alakváltást jelölő fogalom. A morfolás kiindulópontja<br />
lehet például két hasonló tartású arc. A morfolás során az első kép fokozatosan<br />
eltorzul, majd eltűnik, míg a másik eltorzultan jelenik meg, majd fokozatosan<br />
felerősödik. Annak érdekében, hogy a morfolás sikeres legyen, úgynevezett<br />
vektorok segítségével meg kell adni a kiindulási <strong>és</strong> a célpontot. Ez éppúgy<br />
érvényes a fej külső formájára, mint a szemre, orra, szájra. Minél pontosabban<br />
határozzuk meg a vektorokat, annál folyamatosabb lesz aztán az átmenet.<br />
M u t o s z k ó p<br />
(gr.-lat.: muto = néma; skopeô = látni, szemlélni)<br />
Kinórának vagy „némánlátónak” (Stummseher) is nevezik. Filmszerű hatás<br />
elér<strong>és</strong>ére használt kineográfok vagy „hüvelykmozik” néz<strong>és</strong>ére alkalmas k<strong>és</strong>zülék,<br />
amely egy nagyjából 1000 állóképet tartalmazó, kézi forgatókarral hajtott képtekercsből<br />
áll, amelyet egy nézőr<strong>és</strong>sel ellátott kukucskálódobozban helyeznek el.<br />
A mutoszkópot Thomas Alva Edison (1847–1931) kinetoszkópjának konkurenciájaként<br />
fejlesztették ki. A k<strong>és</strong>zülékeket játéktermekben, áruházakban <strong>és</strong><br />
pályaudvarokon helyezték el, <strong>és</strong> a nézőnek egy érmét kellett beledobnia, ha<br />
működtetni akarta, ezért önműködő kasszaként is szolgált. A mutoszkóp szabadalmát<br />
1894-ben jelentette be Herman Casler (1867–1939). Értékesít<strong>és</strong>ére egy<br />
200
Change language