You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
kronofotografikus eljárásban is. Az üvegnegatív <strong>és</strong> az objektív közé egy gyorsan<br />
forgó, r<strong>és</strong>ekkel ellátott korongot helyezett zárként. Ennek köszönhetően az egyes<br />
testtartások a mozgásfolyamat differenciált fázisaiként jelentek meg a képen.<br />
K u k u c s k á l ó d o b o z<br />
(an. Peep-box. fr. Boîte optique, holl.: Rare kiek, ném. Guckkasten)<br />
Olyan szerkezet, amely „voyeurisztikus” élményt nyújt a nézőnek: egy nagyítóüvegen<br />
keresztül a dobozban elhelyezett, valósághűen megrajzolt képekre látunk<br />
– tehát nem arról van szó, mint a camera obscura esetében, hogy a kép a bejövő<br />
fény hatására jelenik meg a szemközti falon. A nagyítóüveg, valamint a kis távolságban,<br />
sötétben feltűnő kép együttesen erősíti fel a térbeliség hatását. A kukucskálódobozok<br />
első változatai a reneszánsz korában jelentek meg, akkor, amikor<br />
a középponti perspektíva törvényeit felfedezték. A kukucskálódobozok tulajdonképpeni<br />
hatása abból eredt, ahogyan a bennük elhelyezett képet megrajzolták:<br />
a kukucskálódoboz korábban ismeretlen térmélységben feltáruló perspektivikus<br />
látvány nyílott. Az első ismert leírást azonban csak 1677-ből hagyta ránk a coburgi<br />
matematikus, Johann Christoph Kohlhans (1604–1677), Neuerfundene Mathematische<br />
und Optische Curiositäten (Újonan feltalált matematikai <strong>és</strong> optikai<br />
érdekességek) című könyvében. Még néhány év kellett, hogy a szerkezet igazi<br />
népszerűségre tegyen szert: az első hivatásos előadók a 18. század elején indultak<br />
útra kukucskálódobozaikkal, hogy magukhoz vonzzák a közönséget. A nézők<br />
belépti díj ellenében pillanthatták meg a dobozokban látható „ritkaságokat”,<br />
amelyeket az előadó magyarázatai vontak még drámaibb fénybe. A kukucskálódobozok<br />
népszerű információhordozók voltak, amelyeket kisebb-nagyobb vásárokon<br />
is mutogattak. Tehetős körökben pedagógiai játékként <strong>és</strong> távoli világokat<br />
bemutató ismeretterjesztő eszközként is használták. A mágia <strong>és</strong> a valóság furcsa<br />
keveréke tartós népszerűséget szerzett a kukucskálódobozoknak.<br />
K u k u c s k á l ó k é p<br />
Kukucskálódobozokba szánt, szabvány méretű kép.<br />
Eg<strong>és</strong>z Európában számos kiadó k<strong>és</strong>zített megfelelő formátumú, párizsi mintára<br />
többnyire közepes fólió méretű, kb. 26x41 cm-es képeket. A lapok magassága<br />
változhatott, döntő csak a szélesség volt, hiszen a nemzetközi terjeszt<strong>és</strong> szempontjából<br />
fontos volt, hogy különböző kukucskálódoboz-modellekbe is illjen.<br />
A kukucskálódobozok klasszikus korában a képek előállításának főbb központjai<br />
London, Párizs, Bassano, Augsburg <strong>és</strong> k<strong>és</strong>őbb, a 19. században Berlin <strong>és</strong> Bécs<br />
voltak. Különösen fontos szerepet játszott Augsburg, ahol a grafika műv<strong>és</strong>zetének<br />
hagyományai eg<strong>és</strong>zen a 15. századig nyúltak vissza. Itt 1766 <strong>és</strong> 1828<br />
között működtek olyan kiadók (Georg Balthasar Probst, a császári Ferences<br />
Akadémia, Max Abraham Rupprecht, Dominikus Fietta <strong>és</strong> Joseph Carmine),<br />
amelyek kukucskálóképek k<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ére szakosodtak. A motívumokat tükörfordítottan<br />
ábrázolták, hogy aztán a tükörben helyesen jelenjenek meg; erőteljesen<br />
hangsúlyozták vagy éppen túlhangsúlyozták a perspektívát, hogy erősítsék<br />
a mélység illúzióját. A képeket rézmetszet-technikával nyomták, majd kézzel<br />
színezték, gyakran sablonok segítségével. Minden lapot felirattal láttak el. A kép<br />
felső r<strong>és</strong>zén többnyire a tükörfordított címet találjuk, alul pedig r<strong>és</strong>zletesebb<br />
magyarázatot adtak az előadó számára. A képek fő témái közeli <strong>és</strong> távoli országokból<br />
származó városi <strong>és</strong> term<strong>és</strong>zeti tájak voltak, csaták <strong>és</strong> term<strong>és</strong>zeti katasztrófák<br />
ábrázolásai, égő városok, földreng<strong>és</strong> vagy vulkánkitör<strong>és</strong>. De a program r<strong>és</strong>ze<br />
volt az antik mitológia, az ó- <strong>és</strong> az újtestamentum jeleneteinek illusztrációja is.<br />
Nem hiányoztak a humoros vagy erotikus ábrázolások sem, hiszen nagy kedveltségnek<br />
örvendtek a vásárokon. A kukucskálódobozok kora a transzparens képek<br />
megjelen<strong>és</strong>ével érte el tetőpontját – ezek vékony papírra két oldalról nyomott,<br />
„kétfázisú” képek voltak, amelyeket váltakozva hol meg-, hol átvilágítottak,<br />
hogy a két kép áthatásait megmutassák. A papíron ejtett kis tűszúrásokkal még<br />
csúcsfényekről is gondoskodtak. Úgynevezett lyukképeket k<strong>és</strong>zítettek, amelyek<br />
a megvilágítás függvényében különböző jeleneteket mutattak. A 19. század<br />
utolsó harmadában a kukucskálódoboz veszített népszerűségéből, <strong>és</strong> kuriózummá<br />
süllyedt. A grafika egy különleges változata volt a perspektivikus színház,<br />
amelyet kukucskálódobozzal kellett használni. Ez kivágott figurákból álló<br />
kulisszaképeket jelentett, amelyeket egymás mögött, meghatározott távolságban<br />
helyeztek a kukucskálódobozba, úgy, hogy a szemlélőben egy három dimenziós<br />
jelenet érzetét keltették. Ilyen kulisszaképeket többnyire a 18. századi Augsburgban<br />
k<strong>és</strong>zítettek Martin Engelbrecht (1684–1756) kiadójánál.<br />
K u l i s s z a p e r s p e k t í v a<br />
(an. Concertina peep show)<br />
Az Engelbrecht-féle perspektivikus színház egy változata, amelyben nem használnak<br />
fa kukucskálódobozt. Az 1800 körül megjelenő, teleorámának is nevezett<br />
kulisszaperspektíva a 19. század második felére érte el népszerűségének tetőpontját.<br />
Az Engelbrecht-féle perspektivikus színház kulisszaképeire nyúlt vissza<br />
megváltoztatott formában. A kulisszaperspektívák egymás mögött, hátrafelé<br />
általában egyre sűrűbben elhelyezett kulisszaképekből álltak, melyeket oldalt<br />
kihajtható papírral vagy textillel kötöttek <strong>és</strong> tartottak össze. A képek felületén egy<br />
vagy több kukucskálónyílást helyeztek el. Miután kihúzták a képeket – hasonlóan,<br />
mint egy harmonikát –, a nyílásokon keresztül egy mélységi hatást keltő, színházszerű<br />
jelenet tárult a nézők szeme elé. Míg a kukucskálódobozokba egy 7-16 cm<br />
széles nyíláson keresztül lehetett belesni, amely megengedte, hogy a néző<br />
mindkét szemét használja, <strong>és</strong> a fejét is elforgassa, a kulisszaszínházban igen kis<br />
méretű nyílásokat használtak, úgy, hogy a néző egy szemmel látta a teljes jelenetet.<br />
L a m e l l a k é p<br />
Trisceneoramának is nevezik. A lamellakép olyan képi ábrázolást jelent, amely<br />
a szemlél<strong>és</strong> irányától (jobbról, balról vagy elölről) függően három különböző<br />
nézetet ad. A képet festették három sávra osztott „köztes képre”, <strong>és</strong> a kép előtt<br />
elhelyezett lamellák oldalaira is. Elölnézetből a fő motívumot látjuk, két oldalról<br />
pedig két további, többnyire a fő motívummal összefüggő festményt. A korai<br />
időszakból (a 18. század közepéről) számos példa mutatja, hogy elsősorban<br />
a vallásos tárgyú képek voltak túlsúlyban, hiszen a három nézetű képek kiválóan<br />
alkalmasak voltak a Szentháromság <strong>és</strong> a Szent Család ábrázolására. A litográfiák<br />
<strong>és</strong> más képnyomó eljárások megjelen<strong>és</strong>e után a lamellaképek száma is ugrásszerűen<br />
nőt. A termel<strong>és</strong> 19. századi mechanizálása nyomán krétalitográfia,<br />
kromolitográfia <strong>és</strong> olajnyomat formájában jelentek meg, <strong>és</strong> a zarándokhelyen<br />
nagy tömegben árusították őket. Lamellaképeket <strong>és</strong> velük rokon rovátkolt képeket<br />
még az utóbbi évtizedekben is gyártottak. A lamellaképek alapjául szolgáló elv<br />
egy modern változata a forgatható, háromszögletű rudakból álló reklámtábla,<br />
amely állandó váltakozásban három különböző képet mutat.<br />
L a t e r n a m a g i c a<br />
(gr.-lat.: laterna = lámpa; magica = varázs, mágia)<br />
Varázslámpának is nevezik, ez az első projekciós k<strong>és</strong>zülék. A laterna magica<br />
alapvetően egy szekrényből áll, amelynek belsejében egy fényforrást helyeznek el.<br />
Mivel feltalálásának <strong>és</strong> elterjed<strong>és</strong>ének korában a mesterséges fény lehetőségei<br />
a gyertyákra, olajmécsesekre, majd k<strong>és</strong>őbb petróleumlámpákra korlátozódtak,<br />
a fény felerősít<strong>és</strong>e érdekében egy homorú tükröt szereltek a szekrényke hátsó<br />
falára, amely a fénysugarakat párhuzamos irányban előre vetítette. Az elülső<br />
falon, a tükörrel szemben egy csövet helyeztek el, amelybe függőlegesen két<br />
konvex lencsét erősítettek. A két lencse közös gyújtópontja mögé tükörfordítottan<br />
<strong>és</strong> fejjel lefelé egy transzparens képet illesztettek. A laterna magica számos „feltalálójának”<br />
egyike Athanasius Kircher (1602–1680) jezsuita szerzetes a Fulda<br />
melletti Geisából. Ars magna lucis et umbrae című műve 1646-ban jelent meg<br />
Rómában, amelyben bemutatta a projekció alapelveit, a mű 1671-es második,<br />
amszterdami kiadásában pedig elsőként közölt laterna magicás projekciókat<br />
ábrázoló képeket. A holland fizikus, Christian Huygens (1629–1695) már 1659-ben<br />
199
Change language