You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
ték össze tapasztalataikat. Amikor 1894-ben először gondoltak arra, hogy egy<br />
filmfelvételre <strong>és</strong> -vetít<strong>és</strong>re alkalmas eljárást fejlesztenek ki, kezdettől fogva az<br />
ipari reprodukció lehetősége járt a fejükben. Edison kinetoszkópjából kiindulva<br />
végül olyan szerkezetet k<strong>és</strong>zítettek, amellyel képesek voltak filmet felvenni <strong>és</strong><br />
kivetíteni. A k<strong>és</strong>züléket 1895. február 13-án szabadalmaztatták, <strong>és</strong> egy hónappal<br />
k<strong>és</strong>őbb Cinétoscope de projection néven mutatták be. Edison kinetoszkópjából<br />
vették át a perforált filmszalagot, a fogas szerkezetet <strong>és</strong> a formátumot, George<br />
Eastmantól (1854–1932) pedig a 35 mm-es filmet.<br />
K i n e o g r á f<br />
(an. Flip-book)<br />
Zsebmozinak, hüvelykmozinak <strong>és</strong> folioszkópnak is nevezik. Egyszerű megoldás<br />
arra, hogyan lehet képeket mozgásba hozni. Bonyolult eszközök nélkül ad<br />
lehetőséget arra, hogy állóképeket oly módon jelenítsünk meg, hogy a szemlélő<br />
mozgó képnek érzékelje őket. Az egymás mögé helyezett, rajzolt, k<strong>és</strong>őbb fényképre<br />
vagy filmre rögzített fázisképeket mutató- <strong>és</strong> hüvelykujjunkkal gyorsan<br />
végigpörgetjük. Az első ilyen könyvecskék a 19. század közepén jelentek meg,<br />
a legkülönbözőbb nevek alatt kerültek forgalomba (kineográf, zseb-kinoszkóp,<br />
pörgetős zsebkineoszkóp, kis kinoszkóp, levelezőlap-mozi [Postkartenkino],<br />
zseb-kinematográf). A kinematográfia német feltalálója, Max Skladanowsky<br />
(1863–1939) számára éveken keresztül ezek a kis könyvecskék jelentették<br />
a fő bevételi forrást. Skladanowsky biofixnek nevezte őket. A szekvenciákat<br />
bioszkóppal forgatta, amelyet maga talált fel <strong>és</strong> próbált ki 1892-ben. Míg<br />
a kineográfok k<strong>és</strong>zítői a fotográfia feltalálása előtt kézzel rajzolták meg az egyes<br />
mozgásfázisokat, az 1850-es évektől beállított felvételeket használtak, azaz<br />
a visszaadandó mozgás minden egyes fázisát külön kellett lefotózniuk. Számtalan<br />
k<strong>és</strong>züléket ötlöttek ki a pörget<strong>és</strong> megkönnyít<strong>és</strong>ére is. Az egyik ilyen módszer<br />
egy filoszkóp használata volt, ez egy fém keretet jelentett, amelybe úgy fűzték<br />
be a könyvet, hogy egy emelőkar helyettesítette a hüvelykujjat. A kineográf<br />
különösen fejlett, mechanikus <strong>és</strong> nagy méretű változata volt a mutoszkóp.<br />
K i n ó r a<br />
Kicsiny mechanikus nézőgép papíron rögzített rövid filmekhez. 1898-ban, amikor<br />
már kifejlesztették a kinematográfot, amellyel filmeket is tudtak vetíteni, Louis<br />
Jean (1864 –1948) <strong>és</strong> Auguste Marie Louis Nicolas (1862–1954) Lumiere<br />
kidolgozta a kinóra névre keresztelt k<strong>és</strong>züléket. A kinóra egy nagyítóüveggel<br />
ellátott nézőkéből állt, melyen keresztül sorozatfotográfiákat lehetett szemlélni.<br />
A képeket egy ruganyos lapra ragasztották, <strong>és</strong> egy hengerre rögzítették, mint<br />
egy körkefe sörtéit. Forgatáskor a képek egy kiszögel<strong>és</strong>hez ütköztek, ami egy<br />
pillanatra kiegyenesítette <strong>és</strong> függőlegesen tartotta őket. A forgatás aztán legyőzte<br />
az ellenállást, <strong>és</strong> a kép helyén megjelent a következő. A k<strong>és</strong>züléknek több változata<br />
is volt, egy egyszerűbb, kézi forgatókarral, valamint egy rugós szerkezettel hajtott<br />
igényesebb verzió. Utóbbit úgy húzták fel, mint egy órát: amint kioldották a reteszt,<br />
a képek egyenletes sebességgel pörögtek le a néző szeme előtt. A luxuskiadásokat<br />
több nézőkével is ellátták, ami lehetővé tette, hogy egyszerre több szemlélő is nézze<br />
a képeket. Ezenkívül speciális kinóra-kamerát is kínáltak, amellyel az amatőr filmk<strong>és</strong>zítő<br />
elk<strong>és</strong>zíthette a maga felvételeit, amelyeket aztán a kinórán lejátszhatott.<br />
K é t n é z e t ű k é p e k ( K i p p b i l d e r )<br />
Kétértelmű képek <strong>és</strong> figurák, amelyek azt bizonyítják, hogy ugyanaz az ingerminta<br />
a szemben eg<strong>és</strong>zen eltérő érzékel<strong>és</strong>hez vezethet. Három típusát különböztetjük<br />
meg: azokat, amelyeken a különböző képi elemek váltakozva hol<br />
„tárgynak”, hol „térnek” látszanak, azokat, amelyeken a „mélységi <strong>és</strong>zlel<strong>és</strong>”<br />
folyamatosan átfordul, <strong>és</strong> azokat, amelyek ide-oda billegnek két tárgy vagy<br />
tárgytípus között. A kétnézetű képek sajátosságainak megfelelően az <strong>és</strong>zlel<strong>és</strong><br />
ide-oda ingadozik elő- <strong>és</strong> háttér között. Ez az ingadozás (vagy „ugrálás”) hívja<br />
elő a különféle értelmez<strong>és</strong>i lehetőségeket. Példaként lehet említeni olyan többértelmű<br />
képeket, mint a „váza vagy fej”, vagy az „idős nő vagy fiatal nő”.<br />
G L O S S Z Á R I U M<br />
K o p t o g r á f i a<br />
(gr. kóptein = ütni, vágni)<br />
Franciául Découpures-nek vagy Ombres blanches-nak, angolul Cut-outs-nak<br />
nevezik. Papírkivágást jelent, de nem a hagyományos „negatív” vágás (fehérvágás)<br />
értelmében. Az első utalások híres személyiségeket ábrázoló koptográfiákra<br />
az 1780-as évekből valók. Ha egy fehér papírt fényforrás elé tartunk,<br />
a világos karton feketének látszik, az áttört helyek viszont világosnak. A gyertya<br />
fényénél a fény <strong>és</strong> a projekciós felület távolságának függvényében különböző<br />
méretű, többé vagy kev<strong>és</strong>bé éles képet kapunk, azzal a lényeges különbséggel,<br />
hogy átlátszatlan, fekete motívum helyett világos körvonalakat látunk. Ez az<br />
időtölt<strong>és</strong> 1840 körül jött divatba, először Hollandiában <strong>és</strong> Franciaországban,<br />
majd koptográfia néven német nyelvterületen is. Először játékokat <strong>és</strong> unaloműző<br />
foglalatosságokat bemutató könyvekben írták le az eljárást, k<strong>és</strong>őbb gyárilag<br />
előállított mintákkal egyszerűsítették a k<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ét: a felhasználónak már csak<br />
egy éles ollóra volt szüksége, amellyel csupán követnie kellett a kivágások előre<br />
berajzolt vonalait. Az árnyékszínházzal kapcsolatos kutatásairól ismert Denis<br />
Bordat 1956-ban Images mégalographiques-nak nevezte ezeket az előre gyártott<br />
íveket, a falon kirajzolódó kép nagy mérete miatt.<br />
K ö z é p p o n t i p e r s p e k t í v a<br />
A háromdimenziós tér kétdimenziós képfelületre történő ábrázolásának tana.<br />
A geometrikus perspektívát a kora reneszánszkori Itáliában fedezték fel. E folyamatban<br />
fontos szerepet játszott a firenzei tudós <strong>és</strong> épít<strong>és</strong>z, Leon Battista Alberti<br />
(1404–1407) A fest<strong>és</strong>zetről írt traktátusa (1436). Alberti az elsők között írta le<br />
azokat a tudományos-matematikai törvényszerűségeket, amelyek a perspektivikus<br />
kép alapjául szolgálnak. Ha az emberi látómezőt a szemből kiindulóan<br />
gúlaalakúan képzeljük el, a kép a látógúlának a látótengellyel merőleges irányú<br />
elmetsz<strong>és</strong>ének eredményeként jön létre. A kép ezért – Alberti szerint– olyan,<br />
mint egy ablakból nyíló kilátás. A helyes perspektivikus ábrázolás érdekében<br />
a festők különféle segédeszközöket használtak, amelyek megkönnyítették az<br />
ábrázolandó tárgy centrálperspektivikus projekcióját a festői vagy rajzi felületre.<br />
Lényegi szerepe volt a térbeli mélység geometrikusan pontos ábrázolásának,<br />
amely az eny<strong>és</strong>zpont horizontvonalon történő rögzít<strong>és</strong>én alapult. K<strong>és</strong>őbb,<br />
a barokk korban a festők arra törekedtek a freskók k<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ekor, hogy a tér kitágulásának<br />
illúzióját keltsék. A trompe-l’oeil-fest<strong>és</strong>zet további példákat szolgáltat<br />
a meglepő, illuzionisztikus ábrázolásokra. Különleges fejlemény volt az<br />
anamorfózis is, amellyel – többé vagy kev<strong>és</strong>bé játékos formában – a perspektíva<br />
felfedez<strong>és</strong>ére reagáltak.<br />
K r o n o f o t o g r á f i a<br />
(gr. chrono = összetételekben előforduló szó, jelent<strong>és</strong>e: idő)<br />
Fotografikus felvételi eljárás, melynek során egymás után következő mozgásfázisokat<br />
rögzítenek egyetlen képen. A mozgásfolyamatokat vagy az állóképek<br />
szeriális egymásutánja, vagy többszörösen megvilágított szimultán fotográfiák<br />
segítségével jelenítik meg. Eadweard Muyridge (1830–1904) <strong>és</strong> OttomarAnschütz<br />
(1846–1907) mellett Etienne-Jules Marey (1830–1904) tartozik e technika kimagasló<br />
feltalálói közé. Marey, aki fiziológus <strong>és</strong> orvos is volt, az izomfunkciók<br />
vizsgálata közben ütközött abba a kérd<strong>és</strong>be, miként lehetne ábrázolni az egyes<br />
mozgásfajtákat <strong>és</strong> mozgásfolyamatokat. Miután 1878-ban látta Muybridge szeriális<br />
fotográfiáit, a fotográfiában ismerte fel a kutatásaihoz szükséges tudományos<br />
megfigyelő eszközt. A következő években maga fejlesztett ki k<strong>és</strong>zülékeket <strong>és</strong><br />
kísérleti berendez<strong>és</strong>eket kronofotográfikus képek előállítására, például a fotografikus<br />
puskát, amellyel először 12, majd 30 fotográfiát tudott rögzíteni másodpercenként.<br />
Ily módon képes volt egy sor egymástól független pillanatfelvétel<br />
elk<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ére, melyeket, Muybridge-től eltérően, egyetlen kameraállásból „lőtt”,<br />
s amelyek időbeli különbségét egy óraszerkezet szabályozta, nem pedig a mozgás<br />
térbeli viszonyai. Ezt a zárszerkezetet tartotta meg Marey 1883-ban kifejlesztett<br />
198
Change language