Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
B i o s z k ó p<br />
(gr.-lat.: bio = élet; skopeô = lát, szemlél)<br />
A Skladanowsky-testvérek sorozatképek vetít<strong>és</strong>ére alkalmas k<strong>és</strong>züléke, amelyet<br />
Max (1863–1939) <strong>és</strong> Emil (1866–1945) Skladanowsky talált fel, akik édesapjukkal,<br />
Carl Skladanowsky-val (1830–1897) együtt ködképek (Dissolving<br />
Views) vetít<strong>és</strong>ével foglalkoztak. A Skladanowsky-testvérek sorozatfotográfiákat<br />
használtak, amelyek lehetőségét adtak arra, hogy a mozgást fázisokra osszák fel,<br />
egymásutánjuk pedig alkalmas volt a folyamatos mozgás érzetének felkelt<strong>és</strong>ére.<br />
Az első két k<strong>és</strong>zülék még inkább afféle forgatókaros láda volt, amellyel nem<br />
lehetett villogásmentes vetíteni. Max Skladanowsky 1895-ben, a bioszkóppal<br />
érte el a remélt áttör<strong>és</strong>t: a villogást azzal küszöbölte ki, hogy a képfrekvenciát<br />
másodpercenként maximum 16 képre növelte. Skladanowsky érdeme abban<br />
rejlik, hogy Ottomar Anschütz (1846–1907) találmányát, a „gyorslátót” ügyesen<br />
kapcsolta össze Thomas Alva Edison (1847–1931) ötletével, a perforált film<br />
alkalmazásával. Skladanowsky Anschütznél találta meg a sorozatképek vetít<strong>és</strong>ére<br />
alkalmas kettős projektort, amely a mozgásfázisokat képes volt egyetlen<br />
gyors képfolyammá olvasztani. Edisontól pedig a filmanyagot vette át, amely<br />
az oldalsó perforáció révén lehetővé tette a képek akadálymentes továbbítását.<br />
Skladanowsky 1895. november 1-jén, a berlini Tiergartenben vetített először<br />
közönség előtt filmjeleneteket k<strong>és</strong>zülékével.<br />
B o s z o r k á n y t ü k ö r<br />
Más néven sorcieres.<br />
Egy tükörfelületen belül széles látószögű domború tükröket helyeznek el, amelyek<br />
kicsinyítik <strong>és</strong> megsokszorozzák a tükröződő képet. E kis, kerek, többnyire<br />
nemes fából k<strong>és</strong>zült keretbe foglalt képekkel a legkülönbözőbb jelenségeket<br />
lehetett előidézni, hiszen a sík <strong>és</strong> görbe felületek kombinációs lehetőségei számtalan<br />
metamorfózisra adtak alkalmat. Ilyen szerkezeteket Franciaországban,<br />
XIII. Lajos (1610–1643) korában k<strong>és</strong>zítettek. A boszorkánytükör az optikai<br />
deformációk játékával ejtette rabul a nézőket. A hatás a tárgy sajátosságán alapult:<br />
egy sík felületű tükröt domború r<strong>és</strong>zekkel láttak el, úgy, hogy elölről vagy oldalról<br />
szemlélve az emberi arcban különböző állatok vonásait lehetett felfedezni. Két<br />
púp elegendő volt, hogy az arcban egy szarvakat viselő szatírt fedezhessenek<br />
fel, ágszerűen elhelyezett kidomborodásokkal pedig egy agancsos szarvas képét<br />
csalogatták elő. 1589-ben Giambattista della Porta (1535–1615) olyan ferde<br />
tükrökről számol be, amelyek két r<strong>és</strong>zre osztják a benne tükröződő arcot, vagy<br />
olyannyira elváltoztatják, hogy szamárhoz, disznóorrhoz vagy kutyafejhez<br />
válik hasonlatossá.<br />
C a m e r a o b s c u r a<br />
(lat. camera = szoba, kamra, obscur = sötét)<br />
Sötétkamrának is nevezik. A fényképezőgép közvetlen előfutáraként tartjuk<br />
számon. Először egy tökéletesen elsötétített szobát értettek alatta, amelybe<br />
a falon vágott kis lyukon keresztül esett be a nappali fény. A szobába vezetett<br />
fény a lyukkal szemközti falon létrehozta a külvilág megfordított <strong>és</strong> a feje<br />
tetejére állított képét. A camera obscura alapjául szolgáló optikai elvet már az<br />
antikvitás felismerte. Arisztotel<strong>és</strong>z (i. e. 384–322) számol be Problemata című<br />
művében arról, hogy egy erős napfényben álló platánfa árnyékában felfedezte<br />
a felhők képét. Először 1038-ban, egy arab tudós, Ibn al Haitham (965 körül–1040)<br />
ismerte fel <strong>és</strong> írta le helyesen a camera obscurát, amelyet a napfogyatkozás<br />
megfigyel<strong>és</strong>ére használt. Az angol ferences <strong>és</strong> term<strong>és</strong>zettudós, Roger Bacon<br />
(1214–1294) szintén leírta a „légképek” jelenségét, amely alatt valószínűleg<br />
a camera obscura elvét értette. Az első pontosabb leírásokat Leonardo da<br />
Vincinek (1452–1519) köszönhetjük, aki felismerte, hogy a szem camera obscuraként<br />
működik. A camera megépít<strong>és</strong>ét egy olasz tudósnak, Giovanni Battista della<br />
Portának (1535–1615) tulajdonítják, aki Magia naturalis (1558) című írásában<br />
r<strong>és</strong>zletes <strong>és</strong> közérthető leírását adta a k<strong>és</strong>züléknek. Della Porta homorú tükröt<br />
is használt, hogy a feje tetején álló képet megfordítsa. A 16. századtól gyűjtőlencsék<br />
alkalmazásával lényegesen javítottak a camera obscurák képének minőségén.<br />
A lencsék használatát egy velencei nemes, Daniele Barbaro (1513–1570)<br />
írta le 1568-ban La practica della perspettiva című művében, mégpedig saját<br />
felfedez<strong>és</strong>eként. Szintén ő ismerte fel elsőként a blendenyílás jelentőségét, valamint<br />
először utalt a camerának arra a használatára, amely k<strong>és</strong>őbb oly fontossá<br />
vált: a rajz segédeszközeként történő alkalmazásának lehetőségére. A német<br />
jezsuita, Athanasius Kircher (1602–1680) írta le 1646-ban a hordozható camera<br />
obscurát, amelynek belsejében utána lehetett rajzolni a külvilág képét, amely<br />
egy transzparens falra vetült. A 19. századra sikerült annyira továbbfejleszteni<br />
a camera obscurát, hogy a rajzolás értékes segédeszközeként immár széles<br />
körben elterjedt k<strong>és</strong>züléknek számított. Az angol William Hyde Wollaston<br />
(1766–1828) 1812-ben gyűjtőlencse helyett meniszkuszlencsét használt, <strong>és</strong><br />
bevezette a blende alkalmazását, aminek köszönhetően lényegesen javult az<br />
ábrázolás minősége.<br />
C s o d a k a b i n e t t<br />
(Wunderkammer, Kunstkammer, boîte de curiosité)<br />
Kuriozitás-kabinettként <strong>és</strong> ritkaság-kabinettként is ismert, melynek legfontosabb<br />
ismertetőjegye a benne összegyűjtött tárgycsoportok sokfélesége. A világszínháznak<br />
is nevezett csodakabinettek „miniatűr formátumban” az eg<strong>és</strong>z világot<br />
akarták megjeleníteni, amelyet rendezett eg<strong>és</strong>zként fogtak fel, <strong>és</strong> a látszólag összefügg<strong>és</strong>telen<br />
tárgyakkal a világról alkotott tudást próbálták rendbe foglalni.<br />
A tárgyakat idegen világok legtávolabbi sarkaiból hordták össze, <strong>és</strong> kategorizált<br />
<strong>és</strong> szisztematizált formában mutattak be őket. A tárgyakat „naturaliára” <strong>és</strong><br />
„artificialiára” osztották, az előbbi a term<strong>és</strong>zet által létrehozott, az utóbbi az<br />
ember által k<strong>és</strong>zített dolgokat jelentette. A reneszánzs <strong>és</strong> barokk csodakabinetteket<br />
a 19. században váltotta fel a ma ismert múzeumi modell.<br />
D a g e r r o t í p i a<br />
Az első gyakorlatban is alkalmazható fotografikus eljárás, amely feltalálójáról,<br />
Daguerre-ről kapta a nevét. Louis Jacques Mandé Daguerre (1787–1851) akkor<br />
kezdte a fotográfia lehetőségét kutatni, amikor diorámákkal foglalkozott. Saját<br />
bevallása szerint a „halhatatlanságot” kereste, s ekkor ismerte fel, hogy csak<br />
a „maradandó” révén gyarapíthatja saját hírnevét – a diorámák pedig szükségképpen<br />
mulandóak. A dagerrotípia a következőkből állt: egy ezüsttel bevont<br />
rézlemezt jódgőznek tett ki, melynek köszönhetően fényérzékeny ezüst-jodid<br />
réteg képződött. Miután a kamerában megvilágította (kezdetben 10-30 percen<br />
keresztül), a higanygőz lecsapódott a megvilágított r<strong>és</strong>zeken, <strong>és</strong> láthatóvá vált<br />
a „látens kép”. Ezután konyhasóoldatban fixálta a képet, majd desztillált vízben<br />
lemosta. Az első tartós képeket azonban, amelyek camera obscurában, közvetlenül<br />
a fény hatására jöttek létre, a francia Nicéphore Niépce-nek (1765–1833)<br />
köszönhetjük. Niépce-nek már 1827-ben sikerült tartós képet rögzítenie egy<br />
aszfalttal bevont cinlemezen. Daguerre <strong>és</strong> Niépce ugyan közös együttműköd<strong>és</strong>be<br />
kezdtek, utóbbi azonban már nem érhette meg az eljárás tökéletesít<strong>és</strong>ét.<br />
Így végül Daguerre arathatta le a dicsőséget, miután 1839 februárjában bemutatta<br />
találmányát a francia Akadémia előtt. Ugyanezen év augusztus 19-én bocsátották<br />
az eljárást a nyilvánosság rendelkez<strong>és</strong>ére. A dagerrotípia rövid időn belül<br />
népszerű portré-eljárás lett, <strong>és</strong> Európában az 1850-es évek közepéig, az Egyesült<br />
Államokban pedig még tovább használatban maradt. Noha Daguerre ragyogó<br />
találmánya lenyűgözően éles, világos <strong>és</strong> harmonikus tónusértékekkel rendelkező<br />
képet k<strong>és</strong>zített, volt néhány nem lebecsülendő hátránya is: a kép elk<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>e<br />
számottevő apparátust <strong>és</strong> aprólékos munkafolyamatot igényelt, <strong>és</strong> ráadásul<br />
fordított képet adott, amelyet csak egy példányban lehetett elk<strong>és</strong>zíteni. A dagerrotípiákból<br />
tehát hiányzott a modern fotográfia egyik döntő jellegzetessége:<br />
a sokszorosíthatóság. Daguerre kortársa, az angol William Henry Fox Talbot<br />
(1800–1877) jutott először arra a gondolatra, hogy a negatívokból pozitív másolatokat<br />
lehet k<strong>és</strong>zíteni.<br />
195
Change language