You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
A n a m o r f ó z i s<br />
(gr. aná = valami szerint, valaminek megfelelően; morphé = alak, forma)<br />
Átalakított, azaz szabályosan eltorzított (transzformált) ábrázolás, amely csak<br />
akkor mutatja meg az ábrázolt alakot, ha a képet a nézőpont megváltoztatása<br />
(például oldalról történő szemlél<strong>és</strong>) révén vagy egy geometrikus tükörtest esetleg<br />
prizmaoptika segítségével visszaalakítjuk. Az anamorfózisok jól szemléltetik<br />
a perspektívának azt a lehetőségét, hogy képes becsapni látásunkat. A középponti<br />
perspektíva feladata az, hogy a kép síkján a tér hatását keltse. 1400 <strong>és</strong> 1500 közé<br />
eső feltalálása új korszakot vezetett be: a nyugati világ műv<strong>és</strong>zetét megváltoztatta<br />
az az új lehetőség, hogy a világ képét mérhető <strong>és</strong> megragadható vonalakra<br />
ossza fel. A pontos perspektivikus rajz érdekében a műv<strong>és</strong>zek különféle segédeszközökhöz<br />
folyamodtak. Albrecht Dürer (1471–1528) egy hálót (velum) használt<br />
mechanikus segédeszközként, melyet fa keretből <strong>és</strong> fekete fonálból k<strong>és</strong>zített.<br />
A háló előtt rögzítette a nézőrudat, azaz a szem helyzetét, a nézőpontot. Az ábrázolandó<br />
tárgy vagy modell körvonalait egy szintén négyzetekre osztott rajzfelületre<br />
vitte át. Ha a rajzoló más nézőpontot vett fel, a tárgyat vagy modellt<br />
rövidülő vagy megnyújtott perspektívában, megváltoztatott arányokkal ábrázolhatta,<br />
anélkül, hogy eltorzította volna. Ugyanilyen perspektivikus szabályok<br />
szerint k<strong>és</strong>zítik az anamorfózisokat is. Az anamorfózisok esetében olyan különleges<br />
formákról van szó, amelyeknél az alak <strong>és</strong> az ábrázolás közé valamilyen<br />
tör<strong>és</strong>t iktattak. Hasonló módon jön létre, mint a perspektivikus kép, csak a nézőpont<br />
hálón belül áthelyeződik.<br />
Az első ismert anamorfózis Leonardo da Vincitől (1452–1519) származik: egy<br />
felhőszerű rajz, amelyet oldalról szemlélve „eltorzított” szemként <strong>és</strong> gyerekfejként<br />
érzékelünk. Az anamorfózis egy korai leírását I. L. Vaulezard közölte<br />
Perspective cylindrique et conique című, 1630-as írásában, melyet Simon Vouet<br />
(1590–1649) egy 1625-ben k<strong>és</strong>zült rajzával illusztrált. Míg Leonardo <strong>és</strong> a Dürertanítvány<br />
Erhard Schön (1491–1542) számára az anamorfózis mer<strong>és</strong>z optikai<br />
kísérlet volt, 1630 körül a párizsi minoriták szisztematikus vizsgálatnak vetették<br />
alá.A17. században virágkorát élő anamorfózisról François Nicéron (1613–1646)<br />
<strong>és</strong> Jacques Ozanam (1640–1717) minoriták írták az első elméleti értekez<strong>és</strong>eket.<br />
Az anamorfózis terjed<strong>és</strong>ében a karteziánus gondolkodásnak is szerepe volt,<br />
melynek filozófiai kételye a keresztény vanitas-gondolat egy változata volt.<br />
Az anamorfózis ideális lehetőséget kínált kétértelmű tartalmak ábrázolására is.<br />
A 18. században nagy népszerűségnek örvendett a torzított perspektívájú ábrázolás,<br />
de ekkorra már elvesztette metafizikai tartalmát – szórakoztató optikai<br />
látványosságként vonult be a háztartásokba.<br />
Az anamorfózisokat optikai (hosszanti, illetve geometrikus testekre vetített<br />
anamorfózisok), katoptrikus (kúp-, piramis-, prizma-, cilinderanamorfózis) <strong>és</strong><br />
dioptrikus anamorfózisokra osztjuk (utóbbi esetében egy sokszögűre csiszolt<br />
lencsén keresztül tárul fel a kép).<br />
Ma, új formában ugyan, de gyakorlati szerepet játszanak a mindennapjainkban<br />
is: az autópályákon elhelyezett jelz<strong>és</strong>eket <strong>és</strong> feliratokat a vezető éles nézőpontjához<br />
igazítják.<br />
A n o r t o s z k ó p<br />
(gr.: anorthô = helyreigazít, skopeô = lát, szemlél)<br />
A torzítás optikai jelenségének szemléltet<strong>és</strong>ére szolgáló szerkezet. Az angol<br />
Peter Mark Roget (1779–1869) 1824 körül fogott a kerít<strong>és</strong>-jelenségnek nevezett<br />
stroboszkópikus illúzió vizsgálatába: ha kerít<strong>és</strong>en keresztül nézünk egy előtte<br />
elhaladó kocsit, a kerekek állni látszanak, a küllők pedig elvesztik formájukat.<br />
Az ilyen érzékszervi csalódások, mint amilyen például a fogaskerék esetében<br />
jelentkezik, számos tudós érdeklőd<strong>és</strong>ét felkeltették. Feltétlenül ki kell emelni<br />
az angol fizikust, Michael Faraday-t (1791–1867), aki 1821 körül olyan k<strong>és</strong>züléket<br />
alkotott, amely két, egymással ellentétes irányban forgó korongból állt.<br />
Azonos sebesség <strong>és</strong> fogszám mellett egy helyben álló kerék hatását keltették.<br />
Ha azonban eltért a sebesség vagy a fogak száma, a kerék látszólag mozgásba<br />
G L O S S Z Á R I U M<br />
lendült. Faraday kutatásait folytatta a belga fizikus, Joseph Plateau (1801–1883)<br />
a fenakisztoszkóp, <strong>és</strong> a bécsi Simon Stampfer a stroboszkóp épít<strong>és</strong>ekor. Plateau<br />
1828-ban k<strong>és</strong>zítette el az anortoszkópot, amelyet először 1836-ban, Franciaországban<br />
hoztak forgalomba. Az anortoszkóp két forgó korongból áll, amelyeket<br />
ugyanarra a tengelyre rögzítettek. Míg az egyik, transzparens korongon egy<br />
anamorfikus rajz található, a másik korongon négy, keresztalakban elhelyezett<br />
r<strong>és</strong> van. A korongok forgatásakor a r<strong>és</strong>eken keresztül torzítás nélkül látjuk<br />
a rajzot, mégpedig a két korong egymáshoz viszonyított sebességétől <strong>és</strong> forgásuk<br />
irányától függően: az anamorfikus rajzzal ellátott korongnak a másikkal ellentétes<br />
irányban, négyszer nagyobb sebességgel kell forognia. A szemlélő ilyenkor<br />
torzulás nélkül látja az egy helyben álló képet.<br />
A n t r o p o m o r f t á j k é p<br />
(gr.: anthropos = ember; zoe = élet; morphein = alakot ölteni)<br />
Olyan képek, amelyek festett vagy rajzolt term<strong>és</strong>zeti jelenetet ábrázolnak, 90°-kal<br />
elforgatva viszont emberi alakot öltenek. Ha a kép rejtett állati figurát ábrázol,<br />
zoomorf tájképnek nevezik. A 17. <strong>és</strong> a 18. században a műv<strong>és</strong>zek többször is<br />
kísérleteztek azzal, hogy egyetlen képen úgynevezett tájmontázsból álló portrékat<br />
ábrázoljanak. Érdemes megemlíteni Matthäus Meriant (1669–1716), akinek<br />
antropomorf tájképét Athanasius Kircher (1602–1680) közölte Ars magna lucis<br />
et umbrae (1646) című könyvében. A jezsuita szerzetes számára a term<strong>és</strong>zet<br />
nagyszerű színjátéka csoda volt, amely a formák ellentétéből <strong>és</strong> különleges kombinációjából<br />
ered, aminek a képet szemlélő számára a term<strong>és</strong>zet teremtő sokféleségének<br />
gondolatát kell sugallnia. A term<strong>és</strong>zet ilyen „emlékművei” voltak<br />
Johann Martin Will képei is, melyeknek szintén csodálatot <strong>és</strong> meglepőd<strong>és</strong>t<br />
kellett kiváltaniuk.<br />
Á r n y é k s z í n h á z<br />
Kézzel vezetett árnyékfigurák játéka megvilágított vászon előtt. Az árnyékszínház<br />
– a legrégebbi drámai formák egyikeként – az i. e. 2. században, Kínában<br />
fejlődött ki. Először ázsiai területeken terjedt el (Indiában, Indonéziában,<br />
Thaiföldön), majd Perzsián, Egyiptomon, Törökországon <strong>és</strong> Görögországon<br />
keresztül érkezett Nyugat-Európába, ahol Ombres chinoises, kínai árnyképek<br />
néven vált ismertté. Nyugat-Európában azonban nem finom megmunkálású,<br />
színes figurákkal játszottak, hanem egyszerűsített fekete sziluettekkel. Az árnyjáték<br />
szület<strong>és</strong>ét Kínában Wu-Di császár, a Han-dinasztia uralkodójának (i. e. 141–87)<br />
legendájával magyarázzák: a császár mély gyászba esett kedvenc szeretőjének<br />
halála után, <strong>és</strong> egy mágussal visszahozatta a halottat az alvilágból. Élethű alakja<br />
egy gyertya fényénél, egy függöny mögött jelent meg. A kínai árnyjáték dokumentálható<br />
kezdete az 1000. év környékére esik. A pergamenből kivágott, transzparens<br />
figurákat színesre festették, <strong>és</strong> egy olajmécsessel megvilágított pergamenvagy<br />
textília-felület mögött játszottak velük. A néző az elülső oldalon a figurák<br />
színesen átszűrődő képét, azaz színes árnyékokat látott. Az árnyjáték eredetileg<br />
a legkülönfélébb módokon előadott epikus szövegek illusztrációjára szolgált:<br />
Kínában énekelt, Indiában (ahol a híres Ramayana eposz előadása akár 14 napig<br />
is eltartott) elbeszélt, Törökországban párbeszédes formában előadott szövegeket<br />
kísért. Míg Thaiföldön az állóképekkel előadott árnyjáték az udvari színház<br />
egyik formájaként jelent meg, <strong>és</strong> a táncdrámával szorosan összefonódva fejlődött,<br />
a török árnyjáték a 16. századtól kezdődően kedvelt szórakozást jelentett nemcsak<br />
az udvar, hanem az egyszerű nép számára is. A főszerepet itt Karagöz, egy<br />
szegény, nyers <strong>és</strong> faragatlan férfi játszotta, aki megpróbál érvényesülni a világban.<br />
Ő volt az előképe a 19. századi Görögországban felbukkanó Karagiossisnak,<br />
amelyet a műfaj „nyugati” változatának lehet tekinteni, <strong>és</strong> tartalmában<br />
erősebben társadalomkritikus, mint a többi. Az árnyjáték célja <strong>és</strong> szerepe többnyire<br />
a publikum nevel<strong>és</strong>e volt, így például Balin is, ahol a „Wayang Kulit”,<br />
ahogy ott nevezik, a mai napig szigorú szabályok szerint, többnyire vallási<br />
alkalmakkor kerül bemutatásra.<br />
194
Change language