Pillanatgépek és tekintetporlasztók - C3

Albrecht Dürer
Aktrajzoló, 1525
L Á T V Á N Y V I S Z O N Y O K
A ruhátlan nő közvetlenül a rácsos keret mögött fekszik a munkaasztalon, amelynél
a rajzoló ül. A nő a kép síkjával párhuzamosan fekszik, a kép nézője ekképp jól
láthatja a testét. A rajzoló szemszögéből viszont a testrészek bonyolult összetorlódását
idézi elő a helyzet. A rácsból és rúdból álló nézőszerkezet racionalizálja az érzékelést,
és lehetővé teszi egy hús-vér térbeli test megmérését és átvitelét a méretekből és arányokból
álló kétdimenziós képre.
A membránnal ellátott keret, amit Alberti a szerkesztés segédeszközéül ajánl,
Dürernél távolságteremtő közegként iktatódik közbe, hogy egy rendkívül szoros térbeli
kapcsolaton belül szűrőelemet iktasson az asztalon tálalt nő és az asztalnál ülő művész
közé. Utóbbi az asztalra állított rúd csúcsán át fókuszál tárgyára. 9 Festő és modell
viszonya a test objektiválását illusztrálja, miközben a modell éppen csak egy kendővel
eltakart szemérmével fordul a művész felé. Az akt szűzies gesztusával a Venus Pudica,
a szemérmes és ezúttal alvó Vénusz típusát testesíti meg. Vénusz meztelensége egyaránt
jelenthet bűnt és tisztaságot. Dürer a Nuda Veritas-t, a meztelen igazságot mutatja
meg nekünk. Mint tankönyvének bevezetőjében írja, egy ideális, „igazi” kép létrehozása
érdekli10 az optikai berendezés és a „mérés művészeteként felfogott perspektíva”
segítségével. Az erényes nőalakból, amelynek segítségével az igazság képpé válik,
nem annyira testi, inkább szellemi csáberő sugárzik.
A női test békatávlatos alulnézetét Dürer még további nézetekkel egészíti ki. Ezek
is a perspektivikus szerkesztésnek engedelmeskednek, és látás és nézésnek kitettség
bipolaritására utalnak. A fametszet képmezője ketté van osztva: az asztal szélességével
pontosan egybevágó keret két térszegmenst hoz létre. A nő így jelképesen saját teret kap.
E térszegmenseknek felel meg a két kilátás, amely a hátsó falat megszakító ablaknyílásokból
tárul elénk. A fametszet panorámamérete és kettéosztása ugyanakkor arra
készteti a nézőt, hogy tekintetével szüntelenül ide-oda ugráljon a kép két „részlege”
között. Két középpontja van, nem tudjuk egyetlen pillantással megragadni. A horizontvonal
kevéssel a rajzoló szemsugara alatt húzódik. Feje átmetszi ezt a vonalat, így teste
tekintetével együtt alkotja a képkészítéshez szolgáló koordinátahálót.
A fametszet aligha ábrázol valós műtermi helyzetet, inkább szintetikus kép, szemléltető
tábla a művészi technika demonstrálására – programkép, amely azt szemlélteti, hogy
a perspektivikus rajzolás megtanulható, nem titkos tudomány, és e technika segítségével
minden ábrázolható, a halott tárgy (például egy lant) éppenúgy, mint az élő teremtmény.
A tekintet megsokszorozásával állunk szemben: nézzük a képet, amelyet keskeny
fekete keret fog körbe, és ezzel a művész dolgozószobájába tekintünk be. Átnézünk
a képen megörökített szobán – és ezzel a bekeretezett képsíkon –, hogy a két ablakon
keresztül egy világos, már-már áttetszően jelzésszerű tájra lássunk. Irányt váltunk,
9) Vö. Silvia Eiblmayr: Die Frau als Bild.
Der weibliche Körper in der Kunst des
20. Jahrhunderts. Berlin 1993, kül. 68. o.
10) Dürer az Underweysung der Messung
(Perspektive als Kunst der Messung, 1525)
bevezetőjében. Fakszimile kiadása: Nördlingen
1983, lapszámozás nélkül.
14