Pillanatgépek és tekintetporlasztók - C3

illusztrálja. A fotósorozat képhármasait tekinthetnénk persze felületesen kimerevített
filmkockáknak is, vagy – minimálisan eltérő nézőpontokból, más-más időben készített
– képpároknak, így akár a szukcesszivitás, akár a megkettőzés vonalán kereshetnénk
kapcsolatokat, de ez még jobban eltávolítana egy esetlegesen mégis fellelhető összefüggéstől.
A kulcsot Erdély Eredeti és másolat egy közegben című (lényegében reprodukálhatatlan)
képe adja meg. Egy papírlapon látunk egy szabadkézi rajzot (firkát,
satírozást, vonalhalmazt) illetve ugyanazon papírlap síkjának másik területrészén az
említett rajz 1:1 arányú fotóreprodukcióját. A józan ész azt sugallja, hogy ez lehetetlen,
mivel egy fotóra lehet rajzolni, de utólag lerajzolni azt az ábrát, amiről a reprodukció
készült, kevéssé realisztikus. A megértéshez egy gondolatkísérletre lesz szükségünk,
ami a keletkezés, egy időbeli eltolódás, vagyis a megfelelő műveleti sorrend rekonstrukciója.
A mű anyaga, a hordozó nyilvánvalóan fényérzékeny fotópapír, hiszen másként
nem lehetne nagyítani rá, s az is evidens, hogy a rajzot előbb kellett elkészíteni,
mint az arról készült fényképet. A művelet tehát a következő: Vegyünk egy elég nagy
(jelen esetben 599x500 mm) fényérzékeny papírt. Hívjuk elő a fotópapír egyik felét,
fixáljuk, szárítsuk meg, és rajzoljunk erre a felületre, vigyázva, hogy ne nyúljon a rajzunk
át a papír virtuálisan elgondolt másik térfelére. Ezt követően, vigyázva, hogy
a papír még fényérzékeny másik felét fény ne érje, fotografáljuk le a rajzot. Vigyük ennek
a reprodukciónak az előhívott és fixált, megszárított negatívját a papírunkkal együtt
ismét a sötétkamrába, nagyítsuk a rajz képét pontosan 1:1 arányban a papír másik felére
(a méret beállításához segítséget nyújthat maga a papíron lévő rajz), majd hívjuk elő,
rögzítsük, szárítsuk meg a papír ezen részét is. „Valaminek önmagával való azonosságát
történetének folytonossága, egyszerűbben sorsa határozza meg” – olvassuk az
Azonosításelméleti vizsgálatokban. Először volt tehát az a gondolatkép, amely a majdan
elkészülő képet – Eredeti és másolat egy közegben – és a hozzá vezető utat látta s azt
a megvalósítás által a történet folytonosságába helyezte.
Melyik az „eredeti” látvány a sztereóképnél? Mit látunk, milyen képet egy mozgóképes
előadás gyorsan pergő képfolyamát nézve? Mindkét esetben kétféle, külön-külön
megszerzett képi tapasztalatról van szó: a képpárt alkotó képeket egymás mellett látjuk,
síkban, ha rátekintünk, majd a sztereónézőben együtt, térben, ha ezt az eszközt használjuk,
s mindkét, különálló fázisra szükségünk van ahhoz, hogy a jelenség lényegét
megértsük. A filmtekercset is meg tudjuk a dobozában nézni, majd a vetítőteremben
a filmet, mint adott időben lepergetett képek sorát „...amelyeknek mindegyikén – írja
Bertrand Russell23 – egy-egy pillanatnyi ember van. A maradandóság illúziója csupán
azáltal jön létre, hogy a pillanatnyi emberek sorozata a folytonosság felé közelít.”
A nagy illúzió az intervallumok összekötésének művelete, állandósítása térként,
időként, sorsként.
I N T E R V A L L U M – I N S P I R Á C I Ó – I N T E R A K C I Ó
23) Bertrand Russell: Az anyag végső öszszetevői
(Előadás, Manchester, 1915 július).
In: Miszticizmus és logika és egyéb tanulmányok.
Ford. Márkus György. Budapest,
Magyar Helikon, 1976, 207.
106