magasyn_ôsz jav - Synergon Nyrt.

Talán nem egészen világos az igék súlya az elmondott jellemzésben.Talán nem egyértelmû, hogy az önportré voltaképpen történés.Holott jószerivel egész eddigi munkásságát, minden egyesmunkáját történés jellemzi: a kép nem egyszerûen csak van, hanemmegtörténik. Általában a szerkezettel esik meg egy és más, akompozíció modulálódik folytonosan – akárha valami stabil építettségfelé törne, a következô pillanatban viszont már látható,hogy a rendre változó látószög (lett légyen bár a számítógépé)semmilyen megállapodást nem tesz lehetôvé, hiába a kimerevítônyomat, a festménnyé nagyított téma hagyományos állóképjellege,a kép múltjában (mélyén), a kép jövôjében (folytatandóságában)zajlik az esemény; a jelen stabilitása fölöttébb ingatag.Pedig, pedig. Nos, egy Kapitány-kép úgyszólván egyetlen esetbensem pusztán építmény, de képzetes (virtuális) épület a maga térbeli,sok esetben idôbeli dimenzióival, amikor meg ezek a dimenziókberogynak, megtöredeznek, úgyszólván újabb és újabb dimenziókgubancolják tovább a teret (az idôt nemkülönben) – akára fizikusok Minkowski-terének bonyodalmai szerint. Ha csupán azélek szerkezetét kívánja hangsúlyozni, látványos „dróthálót” vetítelénk, amely – úgy tetszik – titokzatos világunk architekturálisanalogonja, ha térhatároló síkokat, akkor meg különleges, az érettCézanne térkonstruálására emlékeztetô tektonika az eredmény.Ezek nem is mindig a számítógépes program szilárd diktatúrájánakmegfelelôen, olykor-olykor annak ellenére, mintha valamilyenmódon ebben az elidegenedettségben is a kézjegyet ôrizgetné.Igen, a kézjegy. A modern mûvészetben, de legalább MarcelDuchamp óta a kézjegy elveszteni látszott jelentôségét. A posztmoderntovább szûkítette az eredetiséget azáltal, hogy – láttuk –tág teret engedett az idézeteknek. Korántsem csak a képzômûvészetben;az építészetben kezdôdött úgy a hetvenes évek elsô felében,folytatódott az irodalomban, a modern utáni zenében ésegyéb mûvészeti ágakban. Kapitány egyik nagy jelentôségûmunkája látni engedi az idézés történését szintúgy. ô maga így írróla: „Szemtanúk címû fotósorozatom Piero della FrancescaKrisztus ostorozása címû képével foglalkozik. A festmény építészetidíszletének perspektívája olyan logikus és pontos, hogy rekonstruálnilehet az ostorozás színhelyét, mintha valóságosépület volna. A fénykezelése is hasonlóan pontos. A kutatók felfedeztekegy rejtélyes fényforrást, mely onnan ered, amerre Krisztustekint, és az Atya jelenlétére utal. Jézus glóriája a forrása aharmadik fénynek, amire a mûvészettörténészek tudtommal nemtértek ki.” Az elmondottakból mindenképpen világos, hogy nemegyszerûen csak elemez egy mûvészettörténeti tényt (jóllehet, azelemzés során izgalmas fölfedezésre jut), de a hagyományosperspektíva megváltoztatásával (ugyanis a számítógép nagylátószögû objektívja látványosan deformálja a kép virtuális terétrészint a valóság, részint már-már a szürreális képtelenségirányába, miáltal a létrejött sorozat eredeti, aláírható Kapitánymûnektekintendô.A két perspektíva eltérése az umbriai quattrocento és a mi korunkszemléleti különbségébôl fakad.Az sem akármilyen változás azonban, hogy az eredeti mû egyesemény jellegzetes pillanatát mutatja be, míg az „átírás” mindeztvirtuális történéssé varázsolja. Mi a „mozgásban való látás” megszállottjailettünk; olybá tûnik, nincs egyetlen markáns aspektusunk.A kubisták óta ez nyilvánvaló. A számítógép nem pusztánkövetheti ezt a nézôpontváltást, de modellálhatja is. A lehetséges,a képzetes terek mind nagyobb és nagyobb szerephez jutnakkorunk emberének életében, egyáltalán nem kell a sci-fivilágába utalni, hogy egyre gyakrabban váltják föl a valós tereket.Ezekben a képzetes terekben egyáltalán nem meglepô, hogy asíkba redukált valóság visszakapja elvesztett dimenzióit, miáltal –persze – újabb síkredukciók létesülhetnek, de épületek belsôiválhatnak közvetlen élménnyé, netán architektonikus formákalakulhatnak szobrokká, plasztikai projektekké. Valahogy az azember határozott benyomása, hogy a wagneri összmûvészet(Gesamtkunstwerk) itt alapozódik meg leghitelesebben, a csatlakoztathatóhang és egyéb effektusokkal kiegészülve itt kínál igazilehetôséget. Természetesen, minderrôl Kapitány András tud, alaposfölkészültsége, mesterségbeli ismeretei, fantáziája és tehetségeegyenesen predesztinálják a föladatra, amely gazdag kínálatának– leolvasható munkáiról – úgysem bírna ellenállni. „Avirtuális valóságban az ember képes fölcserélni saját képét, ésezzel elrejteni kilétét. Már nem szükséges a saját képünknek megjelenniahhoz, hogy jelen legyünk. A kép többé már nem azonosaz ábrázolttal. Bárki bármilyen alakot ölthet, és így a legközelebbibarátról sem lehetünk meggyôzôdve, hogy ô az, hiszen a kép és ahang kölcsönözhetô, hamisítható” – írja már 1993-ban, minthanem is tôle származnék az a bizonyos „ötalakos” önarckép. Vagyéppen már az is ezt a bizonytalanságot hordozta titkon?Fábián LászlóMAGASYN 2006/TAVASZ31