Megérint a sötétség

Fáklya fénye remegett a folyosón, ahová végülmegérkeztünk. Az árnyékok vadul táncoltak a falakon, csillogotta kőre lecsapódott nedvesség. Itt már nem hűvös volt a levegő,hanem dermesztően hideg, mintha a vér is jéggé változott volnaaz ereimben. Csodálkoztam, hogy a mennyezetről nemjégcsapok lógnak, de a víz szabadon csorgott le a falakon.A hidegnél és a sivár környezetnél sokkal aggasztóbb voltazonban a folytonos jajveszékelés, mely a néhány méternyireelőttünk lévő, vaspántos ajtó mögül szűrődött ki. A hangokatjórészt elnyelte a tömör fa, de így is beférkőztek az elmémbe.Fájdalmas volt hallani az őszinte, kétségbeeséssel teli ordítást,és biztos lehettem benne, hogy a segítség, ami után áhítoznak,soha nem érkezik meg. Ösztönösen megpróbáltam hátralépni, deamikor a legközelebbi fáklya által megvilágított körbe léptem,egy kéz durván előre taszított. Megbotlottam, és térdrezuhantam a hepehupás talajon.– Befelé!Csak lassan engedelmeskedtem a parancsnak, de a bordáimközé elhelyezett rúgás előrelendített, majd egy kemény kézdurván felráncigált. Lenéztem, és egy férfit láttam meg magamelőtt. Kopaszodó volt és elhízott, vérfoltos kötényt viselt, alattadurva szövésű, koszos gyapjúnadrágot hordott. 162 centismagasságommal eddig nem sok férfira tudtam lenézni. Fájóstagokkal és összezavarodva bámultam rá. Húsos ajkait szélesvigyorra húzta, elővillantak szürke, undorító fogai,hátrahőköltem utálatomban. Úgy tűnt, ez tetszik neki.–Jól van. Rettegjen csak, M'sieur le Tour. Ne feledje, itt ésmost nem herceg – mondta, majd tetőtől talpig végigmért. –Rövidesen kiderül, vajon méltó-e a nevére. Ma éjszaka az énkezeim közé kerül.Óriási vaskulcsot helyezett az ajtó zárjába, s az rövidesenkitárult. Egy pillantással felmértem a nagy, négyszögletes