Megérint a sötétség

kíséretében. Az arckifejezése elárulta, hogy nem csatlakoznikészül, hála az égnek.– Hozzátok! – parancsolta. Két őr kirángatott az ágyból. Alány, akit csak nemrég ismertem meg, de annál közelebbről,ismét felsikított, és az álláig húzta a takarót.– Marié, mit keresel itt? Tűnj el innen azonnal! Kifelé, kifelé!Az idősebb nő rá sem hederített, és a megvető tekintet nemsokat javított amúgy is ellenszenves arcán. Rám viszontkifejezetten ellenséges pillantást vetett.– Mindig bevetésre készen, igaz? – gúnyolódott, majd azőrök felé intett. – Vigyétek!Kivonszoltak a szobából, esélyt sem adva, hogy felöltözzem.A szőke lány egy súlyos brokátleplet dobott oda nekem, amitmagam köré tekerve elleplezhettem nyilvánvaló állapotomat, ámcipőt vagy nadrágot nem húzhattam magamra. A lány válogatottszitkokat szórt utánunk, legtöbbjét az idősebb nőnek címezve.Csak most tűnt fel, hogy nem az anyanyelvemen beszél, mégisminden szavát tökéletesen értettem. Vagyis a kölcsönvett testemfogta fel, és valahogy lefordította nekem. De nem sokáig tudtamezen töprengeni, mert az őrök egy hosszú folyosónvégigtaszigálva egy lépcsősorhoz vezettek. A lépcsőfokokközepe már bemélyedt, ahol hosszú évszázadokon át sok ezerláb koptatta őket. Odalent teljes volt a sötétség, és olyan fagyoslevegő áramlott fel a mélyből, hogy már-már a leheletem ismeglátszott magam előtt.A nő a lépcső tetején megállt, és felém fordult. Azarckifejezése most nem tűnt annyira megvetőnek, inkább talánfélelmet tudtam kiolvasni a szeméből.– Én nem megyek tovább. Már láttam, hogy mi vár rád, éssemmi kedvem újra végignézni – jelentette ki, és a tekintetemost már szinte szánakozó volt. – Egész életedben annak az