Megérint a sötétség

ágaskodó férfiasságomat néztem. Szavakkal ki sem lehet fejezni,mit éreztem – a teljes zavarodottság és undor a legkevésbé semelegendő szavak rá.A kezemet a maszkhoz emeltem, és lehúztam. A tükörbenézve Louis-César bámult vissza rám, arcára az én mélységesmegdöbbenésem ült ki. Rá akartam ordítani, hogy fejezze ezt be,és engedjen ki a testéből, de jól tudtam, hogy pont fordított ahelyzet. Valahogy belé kerültem, és fogalmam sem volt, hogyanvethetnék véget ennek. Az alattam fekvő lány ajkát egy kissikoly hagyta el, majd a maszk után kapott, kitépve a kezemből,és megpróbálta visszahúzni.– Ne kockáztass, monsieur! Tudod, milyen szigorúak atartók. Azt mondták, soha ne vedd le – mosolygott rámincselkedőn. – Különben is olyan izgalmas, ha rajtad van,amikor szeretkezünk – fonta a nyakam köré a kezét, hogylehúzzon magához. – Fázom, ha nem vagy itt. Csókolj meg!Elhúzódtam tőle, egészen az ágy végébe menekültem.Közben arra gondoltam, talán engednem kéne az agyamatostromló szürke ködnek, és elájulhatnék. De vajon a sajáttestemben térnék magamhoz, vagy itt ragadnék? Úgy döntöttem,nem is veszek tudomást az utóbbi lehetőségről. A lány néhánymásodperc után felsóhajtott, és a hátára feküdt az ágyban,kezével finoman cirógatta apró melleit. A bimbók egészensötétbarna színben emelkedtek ki amúgy fehér bőréből. Engemnézett, és közben egy kis mosoly bujkált a szája szélén.– Elfáradtál, kedvesem? – kérdezte, miközben lejjebbcsúsztatta kezét, hogy sötét szeméremszőrzetét is végigsimítsa,majd elvigyorodott. – Fogadjunk, hogy én életre tudnálakkelteni.Mielőtt még működésre tudtam volna bírni túlterheltagyamat, hogy kiötöljek valamilyen ideülő választ, a súlyostölgyfaajtó feltárult, és egy középkorú nő lépett be négy őr