Megérint a sötétség

emberiek. Elismerem, az idegeim nem voltak a legjobb állapotban– még én sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy estealatt kétszer akarjanak megölni –, de képtelen voltammagyarázatot találni arra, hogy az összes lehetséges személyközül miért pont Louis-César riasztott engem a legjobban.A férfi visszatért, és a rémületem minden felém tett lépésévelfokozódott. Úgy figyeltem őt, ahogyan egy kisállat a ragadozót:csöndben marad, meglapul, abban a reményben, hogy a vadállatnem akad rá. Ismét letérdelt elém a vastag szatén és csipkeegyvelegére, a mennyezeti lámpáról érkező fény átszűrődöttgesztenyebarna színű hajfürtjein. Egy elsősegélyládát hozottmagával, kivette belőle a sebhintőport, néhány gézlapot, és egycsomag törlőkendőt, mindent a kandalló előtti kőlapokrahelyezett.– Kitisztítom a sebet, mademoiselle, és bekötözöm. Holnapjön egy szakképzett nővér, és helyre teszi, amit én mostelügyetlenkedem– magyarázta nyugodtan, szinte vidáman,nekem mégis minden önuralmamra szükségem volt, hogy nerohanjak azonnal az ajtóhoz.Buggyos, fehér ingujjba bújtatott, sápadt, csontos kéz nyúltfelém, hogy felhajtsa a felsőm koszos, véres ujját. Érintése hidegvolt, a szorítása gyengéd, mintha úgy érezte volna, ezzel lelketönthet belém. Hát nem így volt. Bármilyen elővigyázatos is volt,tudtam, hogy a fogása egy pillanat alatt acélossá válhat, minthabilincsbe zárna, amelyből nincs menekvés. A másik kezévelfelsebzett bőröm körül matatott, éreztem a gézlapokleheletfinom súrlódását, ahogy elkezdte kitisztítani a vágást.Habár az alkohol csak enyhén csípett, megremegtem, éslehunytam a szemem. Az a rossz érzésem támadt, hogy tudom,mi következik ezután.– Mademoiselle, jól érzi magát? – hallottam a hangját atávolból, sokáig visszhangozva a fülemben. Megérkezett a jól