Megérint a sötétség

Ezzel felém nyújtott egy arany csatot, melyet a saját hajábólhúzott elő. Elvettem tőle, nagyon ügyelve, hogy ujjaimmal neérjek hozzá az övéhez. A hajam alig ért a vállamig, demegpróbáltam az egészet egy szedett-vedett lófarokbaösszefogni, amíg a férfi csendben figyelt engem. Megpróbáltamvisszafojtani magamban a feltörni készülő pánikrohamot, denem ment. Léteznek ösztönök, melyek erősebbek, mint azértelem, nagyobb hatást fejtenek ki, mint bámilyen udvariasfrázis egy kellemes szobában. Ezek az ösztönök most aztparancsolták, hogy rohanjak, és rejtőzzem el. Persze az előzőeste és éjszaka eseményei is erősítették ezt az érzést, de emellettkifejezetten nyomasztott, hogy ő ilyen közel van hozzám. Erőtvettem magamon, hogy nyugodtan üljek, amíg befejezi avizsgálódást. Igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy akarom libabőrös lett, és a szívem már most is olyan őrülttempóban pumpálja a vért, mintha lélekszakadva menekülnék.Én magam sem értettem ezt a reakciót, de életem során mármegtanultam, hogy bízzam az ösztöneimben, márpedigmindegyik azt harsogta a fejemben, hogy tűnjek el onnan.– Ab, bon. Ce n'est pas trés grave – mormogta. Azarckifejezésemet látva elmosolyodott, és ettől még a szeme isfelragyogott. – Nem súlyos – fordította. Még mindig küzdöttemaz ellen, hogy felsikoltsak.Louis-César felállt, és egy közeli asztalhoz lépett. Hirtelenújra kaptam levegőt. Azon tűnődtem, vajon mi volt az, amiannyira feszélyezett engem, de nem találtam semmikézzelfogható indokot. Arca, melyet kellemes, barátságosvonások alkottak, nagyjából öt-hat évvel látszott idősebbnek azenyémnél, de az öltözéke azt mutatta, hogy több évszázadaköztünk él. Szeme lágy tónusú volt – nyugodt, kék alapon aprószürke pettyek, melyekkel egyelőre nem próbált befolyása alávonni –, mozdulatai pedig kecsesek bár, ám tökéletesen