Megérint a sötétség

eltitkolja valódi kilétét. A legtöbb vámpír elfeledkezik az olyanapróságokról, mint a lélegzés, a szívverés, vagy arról, hogy abőrük a frissen esett hónál legalább egy árnyalattal sötétebblegyen. Még Rafe-nek is, aki amúgy elég meggyőző volt,óránként csupán néhányszor jutott eszébe, hogy pislogjon. Azelőttem térdelő alak mellett viszont simán elmentem volna azutcán, és embernek nézem. Persze akkor, ha egy kicsit felfrissítia ruhatárát. Elkezdtem számolni a másodperceket, hogyfigyeljem a lélegzetvételét. Egyet sem hagyott ki.Miközben felnőttem, több ezer vámpírral találkoztam a világminden tájáról. Voltak köztük olyan hivalkodók, mint a konzul,és olyan átlagos külsejűek is, mint Rafe. Egy nappal korábbanmég megesküdtem volna, hogy bármikor felismerném őket, deTomas úgy vert át hónapokon keresztül, hogy együtt laktunk, ésLouis-César nak sem esett volna nehezére ugyanez. Nagyonnem örültem ennek a felismerésnek – mintha elvesztettem volnaaz adottságomat, és belesüllyedtem volna azon milliók közé,akik nem élvezhetnek védelmet a természetfeletti világgalszemben, hisz mit sem tudnak a létezéséről. Vámpírok közöttnőttem fel, de ilyen erőt, amit a Szenátus tagjai közöttérzékeltem, korábban még nem tapasztaltam. Azon kezdtemagyalni, mi minden lehet, amiről még nem tudok, és a pusztagondolat is megrémített.Louis-César alaposan tanulmányozta az arcomat,megérzésem szerint csak azért, hogy hozzászokjak alátványához. Nem nagyon járt sikerrel. Amikor egy elszabadulóhajtincse végigsimított a vállamon, úgy rázkódtam össze, minthapofon vágott volna. Keze, mellyel épp a hajam felé nyúlt,azonnal megmerevedett.– Mille pardons, mademoiselle. Megemelné egy kicsit ahaját? Szeretném látni, milyen mély lehet az a seb.