Megérint a sötétség

volt: tényleg eljött a hajnal. Szerettem volna magammalvonszolni, hogy egyenes válaszokat kapjak tőle, de még hakedve is lett volna hozzá, az alkalom nem volt megfelelő.Mircea könnyedén megérintette a könyökömet, és finommozdulatokkal a szék felé terelt:– Louis-César sosem ül le, amíg egy hölgy áll a társaságban,dulceatâ.Drágámnak szólított, vagyis úgy, ahogy akkor becézett,amikor még a térdén lovagoltam, és a történeteit hallgattam.Reméltem, hogy szándékosan nevezett így. Ha ugyanis csakRafe az egyetlen barátom a társaságban, akkor nagy bajbakerülhetek.Lehuppantam a székre, a francia pedig elém térdelt.Bátorítóan mosolygott, én pedig meglepetten pislogtam. Aférfinak – jobban mondva a vámpír nagymesternek –gödröcskék jelentek meg az arcán. Jó nagyok.– Szeretném ellátni a sebét, ha megengedi.Óvatosan bólintottam, bár nem voltam meggyőződve arról,hogy egy vámpír a legalkalmasabb személy arra, hogy letisztítsarólam a vért. Ráadásul egy olyan példányról volt szó, aki nem isolyan régen igencsak kiéhezettnek tűnt. Az alvadt vér azonbanköztudottan nem vonzza őket, persze amúgy sem lett volna másválasztásom. Louis-César udvarias volt, hogy az engedélyemetkérte, mintha csak tőlem függne a dolog, de engem nem vert át.A Szenátus két tagja is a szobában volt. Mindaddig eljátszhattakaz előzékeny úriembert, amíg ez elszórakoztatta őket, de végülúgyis pontosan azt kell tennem, amit akarnak. Ezt ők is tudták,és én is.Louis-César megnyerőén mosolygott, és ekkor hirtelenrájöttem, mi zavart benne annyira. Egész közelről győződhettemmeg arról, hogy ő a legemberibb külsejű vámpír, akit valahaláttam, Tomast leszámítva, akinek jó oka volt arra, hogy