Megérint a sötétség

horizonton húzódó ibolyaszín csík már azt jelezte, hogy asivatagra rövidesen új nap virrad.– Mindjárt hajnalodik.Louis-César követte pillantásomat, amint kinyitott előttemegy ajtót.– Még bőven van időnk – felelte könnyedén. Ez a nyugalomszöget ütött a fejembe. Még Rafe is, a maga élemedett korával,izgatottá vált a reggel közeledtével. Ilyenkor egyre többetbeszélt, és elejtett dolgokat. Minél fiatalabb egy vámpír, annálkorábban lép fel ez a jelenség. Egyfajta védekezőmechanizmusnak tekinthető, amely figyelmezteti őket, mielőttmegsülnének a napon. Soha nem láttam olyan vámpírt, akireteljességgel hatástalan lenne a hajnal. A francia viszonttökéletesen nyugodt maradt. Vagy jóval hatalmasabb volt, mintaz általam eddig megismert vámpírok, vagy remekül játszottameg magát. Akárhogy is, nem éreztem jobban magamat tőle.Elsétáltam mellette, és egy olyan szobába jutottam, amelypontosan illett ahhoz a kilátáshoz, amely feltételezésem szerintnapvilágnál az ablakon kitekintve elém tárult volna. A fakó,türkiz színűre festett falakat indián mintázatú takarók borították.Színük a türkiz és a navajovörös között váltakozott. Hasonlószőnyeg terült a fapadlóra, és a kandallót körülvevő terrakottapadlólapokra is. A bőrkanapé, a szék és a dívány sötétvörösárnyalata jól illett a helyiség hangulatához. Pont annyira látszottrajtuk a használat, hogy otthonosnak tűnjenek. Kifejezettenkedves kis szoba volt. Úgy tűnt, a Szenátus nem osztotta Tonyrajongását a gótika iránt.– Kérem, mademoiselle, asseyez–vous – lépett oda Louis-César a tűzhely melletti nehéz karosszékhez. Rafe felésandítottam, de ő mozdulatlanul állt, az ablakon kinézve figyeltea környéket. Már amit láthatott belőle. Kezét a háta mögérejtette, a válla feszültségről árulkodott. Hát igen, ahogy sejthető