Megérint a sötétség

már az összes vér kifolyt belőle. Vagy én adtam ki túlságosanrémült hangot, vagy a gólem maga tartotta kockázatosnak a fejközelségét, mindenesetre gyorsan odébb rúgta. Ez még rendbenis lett volna, de elméretezte a rúgást, így a fej elszállt a Szenátusasztala fölött, és nagyot toccsant a túlsó falon, épp a szépvámpírnő nagy műgonddal megkreált frizurája mögött.Egy vércsík szelte át az asztalt a széke előtt, néhány csepp ahajára is jutott, úgy csillogtak ott, mint apró rubinkövek. A nőkihalászta az asztal alá gumit fejet, és udvariasan felkínáltaszomszédjának, aki hasonló jólneveltséggel nem fogadta el.Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy letakarítsa az asztalt. Avércseppek fölé helyezte a tenyerét, és azok a levegőbeemelkedtek, hogy beleolvadjanak a kezébe. Mint havasdarabkák és a mágnes. Ahogy korábban Tomas esetében, avér most is úgy beszívódott, mintha csak valami testápoló lettvolna.– Ez már kezd fárasztó lenni — mondta társalkodóhangnemben. A mellette ülő szépség bólintott, miközben agerincoszlop végét nyalogatta, mely az odarepült fejnyakrészénél állt ki.Egy percre be kellett csuknom a szemem, hogymegnyugtassam a háborgó gyomromat, de legalább nemsikítottam. Először is, ezzel a gyengeségemet mutattam volna kia Szenátus előtt, amit nem akartam. Másodszor, a torkom mégmindig fájt, hisz nem sokkal korábban akartak megfojtani.Harmadszor, nem sok levegő jutott a tüdőmbe Tomas rámnehezedő súlya miatt. Megpróbáltam az egyik oldalra lökni, demintha egy márványoszlopot készültem volna megmozdítani.Csak még jobban rám szorította magát, míg végül a fájdalomtólfelnyögtem. Ekkor a nyomás enyhült, testével úgy vett körül,mintha egy meleg, puha takaró burkolt volna be. Ez akármegnyugtatóan is hathatott volna rám, kivéve, hogy még mindig