Megérint a sötétség

szem és gesztenyebarna, hátközépig érő haj társul hozzá. A fickócsinosnak mondható volt, olyan nyílt, őszinte arccal, amibenmindenki azonnal megbízik. Felháborítónak tartottam, hogy egyilyen jóképű alak vámpír legyen. Próbaképpen azértrámosolyogtam, az sosem árthat. Gondoltam, talán azért is jártőle egy jó pont, mert rajta kívül én voltam az egyetlen ateremben, akin sárga ruhadarab volt. Na persze a smiley-kalteleszórt pólóm nem volt a legjobb állapotban, talán emiatt nemviszonozta a mosolyomat. Szinte éhesen nézett rám, a pillantásátelkapva csak abban reménykedhettem, hogy nemrég jóllakott.Meg hogy talán ilyen csapzott és véres külsővel nem voltamelég étvágygerjesztő még előételnek sem.A konzul túloldalán helyet foglaló két vámpír annyirahasonlított egymásra, hogy feltételeztem, rokonok lehetnek.Később megtudtam, az egész puszta véletlen. A férfi csaknemolyan idős volt, mint a konzul. Az életét Nero egyik testőrekéntkezdte, holott az anyja még rabszolga volt, aki Itáliától messzeészakra esett fogságba. Ő volt a császár egyik kedvence,szadizmusával még parancsolóján is túltett. Nem is kérdés, kivolt valójában az, aki felégette Rómát. A nő, aki első ránézésrekiköpött Portia volt, a függetlenségi háború előtti délen született.Állítólag több brit katonát ölt meg az otthona körüli 30kilométeres körzetben, mint a konföderációs sereg. Nagyonsajnálta, amikor véget értek a harcok, és a könnyű prédaszedéskora leáldozott. Vagyis ők ketten különböző korban, helyszínenés háttérrel születtek, mégis szinte ikreknek tűntek egyformavilágos bőrükkel és sötét, hullámos hajukkal. Még a szemükszíne is hasonló, aranyló barnás volt, mint amikor a napfényátszűrődik az őszi leveleken. Egymáshoz is öltöztek, fehér ésezüst színeket kombinálva. A férfi ugyan tógát viselt, a nőviszont mintha egy vadnyugati bálba készült volna, de el kellettismernem, jól mutattak együtt.