Megérint a sötétség

tekintetét, de feltehetően amúgy sem olvashattam volna kibelőle semmit. Semmi olyat, amit szívesen vettem volna.Félelmetes volt, mennyire kellett küzdenem magammal, hogyne fussak oda hozzá. Olyan kétségbeesetten szerettem volna,hogy felragyogjon az arca, és azt mondja nekem, minden rendbefog jönni. Már tudtam, kicsoda ő valójában, azzal is tisztábanvoltam, hogy hazudott nekem, és mégis annyira vágytam bíznibenne. Őszintén reméltem, ez az érzés csak a korábbi mentálistrükk utózöngéje, amivel hatalmába kerítette az elmémet, ésigyekeztem mielőbb megszabadulni tőle. A szememnek mégmeg kellett szoknia, hogy hiába látom a régi Tomast magamelőtt, ő már nem ugyanaz. Az ember, akinek eddig hittem, sohanem létezett máshol, csak az én fejemben.Nehezen sikerült rávennem magamat, hogy újra a főeseményre koncentráljak; ez a körülményeket tekintve sokkalkönnyebben is mehetett volna. Egy vastag mahagóni törzsbőlfaragott, masszív, négyszögletű asztal állt a teremben, mely atúlsó felén felsorakoztatott székektől eltekintve az egyetlenbútordarab volt a helyiségben. Szemre legalább egy tonnátnyomhatott, és egy hasonlóan monumentális feketemárványpódiumon állt, melyre néhány csillámló lépcső vezetett.így a Szenátus tagjai jó egy méterrel a panaszosok, vagy ahozzám hasonló foglyok fölé magasodhattak. A terem falai –helyesebben a barlangé, mert, mint később megtudtam, többszinttel a földfelszín alatt voltunk – vörös homokkőből voltakkifaragva, a jókora kovácsoltvas kandeláberek fénye ugrálólángnyelveket vetített rájuk. A tükör az asztal bal oldalán állt.Rusnya egy darab volt, főleg azért, mert Tony képe köszöntvissza belőle. A dekoráció ezen felül csupán a Szenátustagjainak címereiből állt, melyeket a megfelelő szék föléfüggesztettek. Közülük négyet fekete kendővel takartak le, és a