Megérint a sötétség

– Cassie, vihetlek, ha akarod, de indulnunk kell – mondta,miközben a falon lógó órára tekintett: 8.37.– Látod, van még hat percünk – nevetgéltem tovább, de ahang mintha nem is az enyém lett volna. Még volt időm arragondolni, hogy rövidesen úrrá lesz rajtam a hisztéria, azutánTomas felém lépett. A következő, amire emlékszem, hogy akarjaiban tart engem, és a szabadban vagyunk. A sötét utcánrohant velem olyan sebességgel, hogy az utcai lámpák fényeegyetlen ezüstös csíkká mosódott össze. Néhány másodperccelkésőbb két sötét árny csatlakozott hozzánk, egy-egy mindkétoldalról.– Aludj! – utasított Tomas, ahogy szélsebesen haladt elszemem előtt a táj. Ekkor éreztem csak, milyen szörnyen fáradtvagyok, az alvás valóban remek ötletnek tűnt. Kényelembenéreztem magam, pedig a fejem úgy himbálózott ide-oda, hogynéha úgy láttam, vagy az ég szakadt le ránk, vagy mi repültünkfel a csillagokig. Emlékszem, mielőtt álomba merültem, azutolsó gondolatom az volt, hogy ami a halálnemeket illeti, ezegészen elviselhetőnek számít.