Megérint a sötétség

A tánctér közepénél jártam, amikor Tomas megragadott.Megfordított, hogy szembenézzek vele, és éreztem, ahogy egyikkeze a hátamra csúszik, és egymáshoz szorítja a testünket.Mindenki más számára úgy tűnhetett, hogy táncolunk, csak éntudtam, hogy voltaképp fogságba estem. Acélos keménységgelszorította a pisztolyt tartó kezemet, a fegyver csövét a padlóirányába, a testétől elfelé fordította. De ha nem így lett volna,akkor sem próbálok meg tüzelni. A tenyerem annyira izzadt,hogy tartani is alig bírtam a kilenc milliméterest, és túl sokanvoltak a teremben ahhoz, hogy összevissza lövöldözni kezdjek.Amúgy meg egy golyó legfeljebb csak még jobban felingerelné.Az ujjaival végigsimította meztelen hátamat, akkurátusankitapogatva a védelmezőm körvonalait.– Hallottam már ilyesmikről, de soha nem hittem, hogyvalóban léteznek – morfondírozott olyan hangon, amibőlleginkább talán a csodálat érződött ki. Valahogy sikerült elérnie,hogy az őrült zenebonában is tisztán értettem a szavait, deegyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. Többször ismegkíséreltem kibújni a szorításából, közben átkoztam ahasznavehetetlen strázsát. Talán elhasználta energiáit a korábbiharcban, vagy Tomas szintjével szemben eleve tehetetlen volt.Akár így, akár úgy, semmilyen reakciót nem mutatott azérintésére.– Nézz rám, Cassie!Harcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egyvámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunkfelett. A raktárban látottak után semmi kétségem nem voltafelől, hogy miféle lénnyel állok szemben. Kétségbeesettenpróbáltam elkerülni, hogy bejusson a fejembe. Tekintve, hogyhosszú hónapokon át sikerült kicseleznie a vámpírradaromat,minden bizonnyal hármas, vagy esetleg annál is magasabbszintű mesterrel akadtam össze. Az is eszembe jutott, hogy