Megérint a sötétség

voltam, a turista negyed utcáin simán el tudnék vegyülni apéntek este szórakozni vágyó tömegben. Volt olyanbankkártyám, ami számos álnevem egyikére szólt, abuszpályaudvar egyik csomagmegőrző szekrényében tartottamnéhány egyszerű, nem feltűnő ruhát, és tizenöt háztömbnyikörben minden szűk átjárót meg sikátort fejből ismertem.Minden rendben lesz, ha le tudom rázni Tomast.Lassan végigcsúsztam az ajtó mentén, igyekeztem megőrizniaz egyensúlyomat, és a pokolba kívántam minden magas sarkúcipőt. A szoknyám felcsúszott, de nem foglalkoztam azzal, hogyvisszahúzzam. A legkevésbé az izgatott, hogy mennyit villantokki Tomas előtt. Vértől ragacsos kezemmel a hátam mögötttapogatóztam, és végre megleltem a kilincset. Bizonytalanléptekkel bukdácsoltam át a küszöbön, bevágtam magam mögöttaz ajtót, és a bár felé indultam. Képtelen voltam rendesenlevegőt venni, megállás nélkül a hányinger kerülgetett, detartottam magam. Most nem volt időm a rosszullétre.Már kezdetét vette a lézershow, a táncolók ugráló, lüktetőtömegét a stroboszkópok és egyéb szerkezetek fénysugaraipásztázták. A zene ütemes lüktetése és a tömeg zaja fülsüketítővolt, de nem kellett hallanom Tomast, hogy tudjam, ott vanmögöttem. A rám vetülő fényekben a testemet beborító vér holfekete, hol ezüstös színben csillámlott. A sötétségben sikerültelkerülnöm, hogy a látványom pánikot okozzon, pedig kötvehiszem, hogy hétköznapi módon festettem volna. Ahol egypillanatra megnyílt a tömeg, azonnal keresztülfurakodtam.Gondolkodni is igyekeztem közben, de az agyam magasabbregiszterei kikapcsoltak, az ösztöneim pedig csak egyet súgtak:fuss! Megpróbáltam minél gyorsabb lenni, mert csak kétlehetőségem volt: menekülni, vagy megvárni, hogy utolérjen.Sajnos tudtam, hogy így sincs sok esélyem.