Megérint a sötétség

nyújtózkodó vörös ujjakként indult útnak a mellkasán, a tunikafelé. Olyan absztrakt mintákat rajzolt a testére, minthavalamiféle harci díszt viselne. Torka megrándult, ahogy nyelt,kiváltva a körülötte álló tömeg hangos üdvrivalgását.Bizonyára valamilyen zajt csaphattam, mert Tomas felémpillantott. Vértől vöröslő fogait elképesztően groteszk vigyorralvillantotta elő, majd felém nyújtotta a kezében lévő húsdarabot,mintha meg akarná osztani velem. Egy lépéssel közelebb lépett,és ekkor tudatosult bennem, hogy lábaim a földbe gyökereztek,képtelen vagyok megállítani őt, vagy elmenekülni előle. A szívmaradványát tartó kéz pedig egyre közeledett felém. Abénultságom végre megtört, és felsikítottam.A torkom rettentően fájt, de képtelen voltam visszatartani azordítást. A látomás szertefoszlott, ismét a raktárban találtammagam, az új Tomast bámulva, akinek az alakja egy pillanatigegybeforrt a régivel. Nyelvével kinyúlt, hogy lenyaljon egyparányi vöröslő cseppet a szája sarkából. Olyan apró volt, hogyha nem hívja fel rá ezzel a figyelmemet, észre sem veszem.Emlékszem, akkor eszembe jutott, hogy a régi szokásokat nehézlevetkőzni, majd sikoltani kezdtem, ahogy csak bírtam.Tomas felém lépett, kitárt karjaival jelezte, hogy nem ártószándékkal közeledik. Ahogy a kezeire pillantottam, láttam,hogy szinte már teljesen tiszták. Amint még közelebb lépett, azegyik tenyerén csordogáló vércsík is eltűnt. Úgy olvadt bele abőrébe, ahogy a sivatagi homok magába szívja az esőcseppeket.Azon kaptam magamat, hogy rák módjára hátrálok, ordítva ésszitkozódva, de nem tudtam mit tenni ellene. Megcsúsztam apadlót borító vérfolyamon, és a földre rogytam. Méghangosabban kezdtem sikítani, amikor megláttam, hogy alábamat ellepte a vörös, ragacsos anyag. Mintha rózsákvirítottak volna a harisnyámon és a csizmámon. Tomas lassan