Megérint a sötétség

– Te is elmondhatod nekik mindezt.– Nem, azt nem hinném – mosolyogtam rá. Mondani akartvalamit, de a szájára tettem az ujjamat. Ez az egy dolog volt az,amiben maradéktalanul biztos voltam. – Nem megyek visszaoda, Mircea. Eddig is éppen elég rossz volt a helyzet, de mostmindenki rajtam marakodna: a Szenátus, a két Kör, talán Tomasis... Nem. Miféle életem lenne?Kezével az enyém után nyúlt, és egyesével végigcsókolta azujjaimat. A szemében kimerültség tükröződött, de még így isgyönyörűek volt. A ragyogó, fahéj-borostyán árnyalat elnyomtaLouis-César kék íriszét. Úgy éreztem, sosem fogok már ilyenmegkapó és ilyen szomorú szempárba nézni.– Nem menekülhetsz örökké, Cassie.– Sokat rejtőztem már, megteszem újra.– De akkor is rád találtak – szorította a kézfejemet, amilyenerősen csak bírta, én pedig nem ellenkeztem. Hosszú idő telhetel, míg valaki újra megérint, és az sem olyan lesz, aki ennyireközel állna a szívemhez.– Csak neked és Marlowe-nak sikerült – mondtam nekihalkan. –Mondd meg neki, hogy pihenjen egy darabig. Atámadás után ráfér majd a lábadozás. És te is vegyél ki egy kisszabadságot.Mircea megrázta a fejét. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Mégmost sem lett volna képes hazudni nekem. Vámpír létére piszokjó pasi volt. Kinyújtottam a kezem, és beletúrtam a hajába,közben azt kívántam, bárcsak a saját sötét, egyenes tincseitfésülhetném a francia bronzbarna fürtjei helyett. Furcsa voltelképzelni, hogy soha nem látom többé, nem ér hozzám, nemtart a karjaiban. De túl nagy lett volna az ár, túl sok szállalkötődtünk egymáshoz.