Megérint a sötétség

–A városlakók és az ártatlanok kizárva – mondtam, és a seregszinte egy emberként bólintott. Felsóhajtottam. – Oké, atöbbi a tiétek.A szellemek zúgó örvénye azon nyomban megindult, minthaegyszerre több vihar is kavargott volna a fejem felett. Annyirasokan voltak, hogy egy kis időre az egész kamrát eltakartákelőlem, és hangjuk egybeolvadt, mintha csak egy gyorsvonatsípolt volna a fülembe. Aztán, egy szempillantás alattmindennek vége lett. Meg sem próbáltam követni őket újérzékeimmel, semmi kedvem nem volt megtudni, hogy mitművelnek.Elvettem kezeimet a fülemről, és ekkor tudatosult bennem,hogy Mircea régóta engem bámul, furcsán kíváncsi szemekkel.Sóhajtottam. Nem vágytam erre a beszélgetésre, sőt, inkábbnéztem volna még egyszer farkasszemet Raszputyinnal, de nemvolt más választásom.– Azt hiszem, sikerült – mondtam neki. – Elmagyaráztad ahelyzetet Radunak?– Igen – bólintott lassan. – Beleegyezett, hogy átváltoztatjaLouis-César t, de aztán hagyja, hogy önállóan élje az életét,ahogy korábban is tette. Radu megmenekül innen, de egyévszázadon át kerüli a kontaktust bárkivel, egészen addig, mígki nem szabadítottam őt a Bastille-ból. És utána sem fog nagyfeltűnést kelteni, ugye érted, hogy gondolom. Ez így megfelel?Elgondolkodtam egy percet. Nem volt tökéletes, de ahhoz,hogy megmentsük a három és fél évszázadnyi szenvedéstőlugyanabba a szobába zárva, ezt kellett tenni. És valahogy aztsem tartottam valószínűnek, hogy Mircea elfogadná azellenérveimet.– Igen, megteszi, ha nem teremt újabb vámpírokat egészen ami időnkig. Raszputyin már így is tart ismeretlen vámpírokat,nincs szükség arra, hogy még valaki nekilásson. Ja, és majd