Megérint a sötétség

hozzám, a fejem két oldalán lebegtek. A három földön fekvőmágus nem látszott halottnak, társaik el is vonszolták őket alépcsők felé, nem hagyták a sorsukra őket a nyílt terepen.Mindenesetre nem úgy tűntek, mint akik egyhamar csatarendbeállnának. – Én csak nyolcat számolok, Raszputyin. Kérdezd mega barátaidat, ki szeretne a következő lenni.Nem törődött a figyelmeztetésemmel. Talán nem hitt avalószínűség számításban, vagy a társait nem tartotta olyan jóbarátoknak, hogy ne legyen kész feláldozni akár mindannyiukéletét. Akárhogy is, szellemserege csillámló felhőként rohantrám, és egészen a védelmezőm pereméig eljutottak, amikor azenyéim is támadásba lendültek.– Ne bántsátok a lányt! – kiáltottam, ahogy több ezernyiszellem suhant el mellettem színek és formák egész kavalkádjátfelvillantva. Zöldes és fehéres szikrák pattogtak mindenfelé,amint a Carcassonne kísértetei kannibál módjára rontottak ráellenfeleikre, életerejük legutolsó szikráját is kiszívva belőlük.Valami azt súgta, sok vámpír test akad a mi korunkban, amelysoha többé nem fog életre kelni ezután.Miközben a látványos tűzijáték folytatódott a fejünk fölött,lehajoltam, hogy felsegítsem a még mindig zavarodott szibillát.Sápadt volt és rémült, de legalább még élt. Nagy, szürke szemeknéztek vissza rám a keskeny, ovális arcból, melyet szőke hajkeretezett.– Semmi baj – mondtam neki, Éreztem, eléggé nevetségesenhangzik az adott körülmények között. – Nem hagyom, hogybármi baj érjen. Csak azt kell...Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen mindenmozdulatlanná dermedt. Rémülten lestem körbe, várva, hogymilyen új fenyegetés tűnik fel, és ekkor vettem észre, hogy a tőrmég mindig a szibilla kezében van, ráadásul a hegye alig egymilliméterre áll a mellkasomtól. Hitetlenkedve bámultam rá. Ez