Megérint a sötétség

„Ellenállhatatlan" becenevet viselte, és úgy éreztem,felkavarodik a gyomrom. Fogva tartói valóbanmozgásképtelenné tették, de ehhez nem kellett lekötözniük.Éppen elég volt, hogy a végletekig kiéheztették. Nem hallottammég arról, hogy a vér megvonásával meg lehetne ölni egyvámpírt, de az a valami, ami előttem reszketett, egyáltalán nemtűnt élőnek. Soha nem láttam még hozzá foghatót.– Azért jöttünk, hogy segítsünk. Mircea említette már? –kérdeztem, de a sarokba kuporodott lény nem válaszolt. Nagyonreméltem, hogy Mirceának igaza volt az állapotát illetően, mertjelenlegi helyzetét látva nem voltam meggyőződve azépelméjűségéről. – Azt hiszem, mennünk kéne. Lábra tud állni?– Képtelen járni, dulceatã – mondta Mircea közönyös,kifejezéstelen hangon. A padlón ült, az ajtó közelében. A fejét afalnak támasztotta, mintha saját erejéből nem is tudnámegtartani. – Annyi vért adtam neki, amennyit csak tudtamanélkül, hogy veszélyeztettem volna ennek a testnek afennmaradását. De ez sem elég. Éveken át éheztették, azeszméletét is csak úgy tudta megőrizni, hogy időnként elkapottegy patkányt. Hetekig feléje sem néznek, és amikor igen, akkoris csak kínozni akarják.Erőt vettem magamon, és alaposabban végignéztem aszerencsétlen alakon. A kabát miatt nehéz volt felmérni a súlyát,de úgy láttam, akár én is el tudnám cipelni, ha arra kerülne a sor.A test, amelybe beköltöztem, karcsú volt, de ő a szó szorosértelmében csont és bőr. Mindazonáltal jobban örültem volnabármilyen megoldásnak, aminek során nem kell hozzáérnem.Csupán a gondolattól, hogy a pálcikaszerű kezek érintkezésbekerülnek akár a kölcsönvett testemmel is, kirázott a hideg. Arrólmár nem is beszélve, hogy nem szívesen vállaltam volna fel adesszert szerepét. Radu nyilván nem tud rám rontani ilyenállapotban, de ha egész közel kerülne a bőrömhöz, valószínűleg