Megérint a sötétség

egy ifjú, várandós nőt, aki megszületendő gyereke életéértkönyörgött. Még jobban magamra húztam a védelmezőimet,hogy a legszörnyűbb emlékeket kizárhassam, de időnként így isrám találtak. Bármerre is néztem, kísértetmaradványokat láttam,hosszú, fényesen foszforeszkáló halmokban. Ez borította afalakat, a földet, és olyan sűrű szövetet alkotott a levegőben,hogy úgy tűnt, zöldes színű ködben lépkedek előre. Annyiramegvilágították a pincerendszer járatait, hogy egy idő után le istettem a lépcső tetejénél magamhoz vett fáklyát. Egyszerűennem volt szükségem rá.A legrosszabb azonban a legvégére maradt. Az utat mutatószellemeket követve egy szűk kamrába jutottam. Zokogásthallottam, még mielőtt kinyithattam volna az ajtót. Érkezésemzaját meghallva hirtelen abbamaradt a sírás, a súlyos kilincsetszinte kitépték a kezemből. Az ajtó feltárult, és Louis-César raltaláltam szembe magam. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogyvalami szörnyű dolog történt. A ruhája egészen a köldökéignyitva volt, és a meggyvörös brokáton egy még sötétebb foltterjengett. Louis-César erősen vérzett a nyakán és a mellkasántámadt sebből, az arca hamuszürke volt. Amikor meglátottengem, megtántorodott, és hiába kaptam utána, a földre zuhant.Benéztem a helyiségbe, és felfedeztem egy térdeplő alakot, aszememet meresztve azt is meg tudtam állapítani, hogy sötét,csuklyás kabátot viselt. Lassan felemelte a fejét, és egy szakállascsontváz képe bukkant elő a csuklya alól. A bőre színe akár aromlott sajté, és csupán ez takarta egykor finom ívet rajzolóarccsontjait. Csak mélyen ülő, csillogó, borostyánszínű szemejelezte, hogy élőlénnyel állok szemben. Nem kelletttalálgatnom:– Radu?Egy csontos kéz nyúlt fel, hogy hátratolja a kámzsát. Mindtöbbet láttam abból az emberből, aki valaha az