Megérint a sötétség

– Azt elfelejted – mondtam neki, miközben rám segítette anehéz ruhát –, hogy még úgy is lesz út a múltba, ha a szibillameghalt.A kezei melegen simítottak végig a vállamon, ahogy ahelyére húzta a ruhát. Megigazította a dekoltázst, ujjai egy kicsitelidőztek a szabadon maradt bőrön.– A Pythia öreg és beteg, Cassie. Nem húzza már sokáig.Felnéztem az arcára, gyengédséget láttam rajta, de ugyanakkorkérlelhetetlenségét is. Mircea örömmel megosztotta velem az elképzeléseit,de nem érdekelte, hogy én mit akarok. Már régeldöntötte, hogy mi fog történni: megtaláljuk a szibillát,megöljük, és hazamegyünk. A végletekig gyakorlatias volt, mégha könyörtelennek is tűnt.– De én még sokáig élek – emlékeztettem rá. – Vagy engemis megölnél, miután Radut megmentetted?Mircea tágra nyitotta kölcsönvett kék szemét, de nyoma semvolt benne Louis-César ártatlanságának. Karjaival átfogta aderekam, hogy hátul megköthesse a ruhámat.– Mondtam már neked, dulceatã, te az enyém vagy. Tizenegyéves korod óta így van, és örökké így lesz. Senki nem tehet kártabban, ami az enyém, erre a szavamat adom.Amit mondott, az ijesztően hasonlított Tomas korábbiszavaira. Persze tudtam, hogy igazat mond, valóban így tekintrám. Ahogy minden mester kezelné halandó szolgáit, csupánbirtoktárgy vagyok a számára. Az én esetemben hasznos, ígyértékes vagyontárgyról van szó, de ez minden. De megrázóanhangzott, hogy ilyen feketén–fehéren ki is mondta.– És ha nem akarok a tulajdonod lenni? Ha magam szeretnémeldönteni, hogy mit tegyek?Mircea türelmesen megcsókolta a fejem tetejét.– Nem tudom garantálni a biztonságodat, ha nem tudom,hogy hol vagy – fordított meg, hogy befejezze az öltöztetésemet,