Megérint a sötétség

Beauregard kivonta kardját. Talán fél másodpercem lehetett,hogy felmérjem, mire készül, mielőtt lesújtott a szablyával,könyökénél metszve le a vámpír karját. A bérgyilkos felordított,és vele én is, mivel beborított a mindenfelé spriccelő meleg vér,és mivel a levágott kar még mindig a nyakamra kulcsolta ujjait,a légcsövemet szorongatva. A vámpírok nem halnak meg, amígel nem pusztítják a fejüket és a szívüket, ezért a kar igyekezettvégrehajtani a neki adott utolsó utasítást, vagyis, hogymegfojtson engem. Beauregard megpróbálta lefejteni rólam, dea keze természetesen akadály nélkül áthatolt rajtam.– Fölöttébb sajnálom, hölgyem – mondogatta, miközben alátásom kezdett elhomályosulni, immár másodszor azon azestén. – Az energiám legnagyobb része elment arra a csapásra –rázta meg a fejét szomorúan. – Ahogy telik az idő, egyregyengébbek leszünk.Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit, de elég nehézegyütt érzőnek lenni, amikor nem kapsz levegőt, és színesszikrák pattognak a szemeid előtt.A vámpír ismét felém kapott, de Portia elgáncsolta anapernyőjével.– Kapjátok el! – kiáltotta, és a katonák, akik eddig csakszemlélték az eseményeket, úgy indultak meg, mint egyösszefüggő, szürke folyam. Egyike volt azoknak apillanatoknak, amikor az agyam hevesen tiltakozott, nem volthajlandó befogadni, amit a szemem közvetített neki. Ezernyikatona rohanta meg ugyanazt a pontot, belezuhanva, mintamikor a víz eltűnik a lefolyóban. A különbség csak annyi volt,hogy a lefolyó meglehetősen szokatlan alakot öltött, ésszemlátomást nem élvezte a történteket. A vámpír vergődni kezdetta polcok között, megmaradt kezével úgy kalimpált, minthalesöpörhetné magáról a támadó sereget, miközben a bőrénbíborszínű foltok jelentek meg.