Megérint a sötétség

egyetlen, amit nem tudsz megbocsátani, és nem szeretném, hogyaz ellenségednek tekints engem.– Akkor el is mehetek? – faggattam, bár tudtam a választ, deazt akartam, ő vázolja fel a lehetőségeimet.– Ezt te sem gondolod komolyan – sóhajtott Mircea, és azarca most fáradtnak tűnt. – Ha nem történik meg köztünk, akonzul egyszerűen kijelöl valaki mást. Tudom, hogy nem vagyközömbös Tomas iránt, de azzal is tisztában vagyok, hogy aközelmúlt eseményei miatt dühös is vagy rá. Kijátszotta abizalmadat, és bár parancsra tette, amit nem volt lehetőségemegszegni, nem hinném, hogy megbocsátottad volna, amitelkövetett.– Nem – ismertem el, és összefontam a karomat magam előtt.Volt idő, amikor megbíztam Tomasban, legalábbis annyira, mintbárki másban. Álmodoztam róla, talán még bele is estem egykicsit. De ő egy elképzelt figura volt az agyamban, messze avalódi énjétől. Azóta mintha egy idegent látnék, amikor ránézek.Nem akartam, hogy az ő kezei érintsenek. Arról nem isbeszélve, hogy a Szenátus parancsára egyszer már megbűvölteaz elmémet. Ha újból erre utasítják, gondolkodás nélkülmegtenné.– Akkor talán Louis-César ? Jóképű pasi. Szívesebben lennélvele? – kérdezte Mircea kissé tépelődő hangon, melyből aztéreztem, hogy ennek a lehetőségnek még kevésbé örülne, mintTomasnak. Talán azért, mert a francia a Szenátus teljes jogútagja volt, egyenlő rangban vele. Talán azt hitte, vakonbeleszeretek a legelső emberbe, akivel lefekszem, és meg semállok Európáig? Ha ettől félt, akkor nem ismert annyira,amennyire hitte.– Nem – jelentettem ki. Nem akartam egy ágyban kikötni egyolyan férfival, akit alig ismertem, ráadásul a puszta érintése márkétszer is rémálomba taszított engem.