Megérint a sötétség

francia kezéből, az orrához emelte, és megszagolta. – Víz,Tomas, sima víz, és semmi más.Felém nyújtotta az üveget, és elvettem, mielőtt Tomasközbeléphetett volna. Megbíztam Mirceában, ráadásul sem akarkötő, sem a védelmezőm nem jelzett.– Hát akkor...– Ne! – kiáltott Tomas, és a fiola után nyúlt, de Louis-Césarfélrelökte a kezét. Pritkinre néztem, aki tágra nyílt szemmelbámult rám.– Fenékig! – emeltem ajkamhoz az üveget, és lenyeltem atartalmát. Víz volt, ahogy Mircea is megmondta, talán egy kicsitállott. Pritkin még mindig várakozóan nézett, mintha arraszámítana, hogy füst kezd ömleni a fülemen át, vagy ilyesmi. –Most elégedett? Vagy esetleg akasszak a nyakamba párkeresztet is?– Micsoda maga? – suttogta.Visszamentem a székemhez, de mivel vastagon borították avakolatdarabkák, inkább a heverőt választottam. Az ablakbetört, amikor Mircea kidobta a gránátot, így először le kellettsöpörnöm az üvegszilánkokat a padlóra. Nagyon reméltem,hogy Pritkin használható válaszokat fog adni, mert lassankezdett komolyan az idegeimre menni.– Hogy mi vagyok? Fáradt, ideges, és rohadt dühös, ha magátlátom.– Te semmit sem változtál, dulceatâ – nevetett Mircea.Pritkin változatlanul bámult, de az idáig mutatottengesztelhetetlen gyűlölet már némiképp enyhült az arcán.– Ezt nem értem. Nem létezik, hogy ha démoni természetű,akkor semmi reakciót ne mutasson a szentelt vízre. De embersem lehet, mert akkor soha nem lett volna képes mindarra, amitláttam.