Megérint a sötétség

– nézett rám. Ha a pillantásával ölni tudott volna, márismegspórolja a többi mágusnak a hosszú utazást. – Egyszerharcoltam már ilyen lénnyel életemben. Tudom, mire képes,ezért nem hagyhatom életben.Újra felém akart indulni, de csak azt érte el, hogy fulladoznikezdett, mivel Mircea láthatatlan szorítása úgy tartotta a nyakát,mintha vaskesztyű kulcsolódott volna köréje. Ez azért is voltfura, mert Mircea amúgy már visszanyerte szokásos békésábrázatát. A szeme is csupán felületes érdeklődést mutatott,ajkai az eddig megszokott színben csillogtak, a szájátfélmosolyra húzta. Az előbbi fékezhetetlen harag legkisebbnyomát sem lehetett felfedezni rajta. Végigfutott a hideg ahátamon az ilyen tökéletes színészi alakítás láttán.Visszafordultam a hadmágus felé, és eközben jöttem rá, hogy azegyetlen személy a szobában, aki még egyszer sem próbált megfélrevezetni, ugyanaz, aki épp most tört az életemre.Mondhatom, nagyszerű.– Ne beszéljen így rólam! – vetettem oda neki, vigyázva,hogy bőven kartávolságon kívül maradjak. – Nem tudom, mitgondol, mi folyik itt, de nem jelentek fenyegetést a magaszámára.Felnevetett, hangja leginkább fojtott gurgulázásra hasonlította nyakát szorongató kéz miatt.– Hát persze, hogy nem. Én túl öreg vagyok ahhoz, hogy egygonosz lámia érdeklődést mutasson irántam. De egyet mármegöltem, ahhoz húsz kisgyerek holttestén át vezetett az út.Tőlük szívta el az életerőt magába. Nem hagyom, hogy ez mégegyszer megtörténjen.Leküzdöttem a haragomat, és az ablakhoz léptem,meglibbentve az elsötétítő függönyöket. Teljesen lapos,vörösesbarnás tájat, és fakó, kék eget láttam odakint. Odalentelég sokan gyűltek össze a gránát robbanásakor keletkezett