Megérint a sötétség

és erek a szemem láttára egyesültek, de az arcáról cafatokbanlógott a hús, és úgy tűnt, csak fél szemére lát. Megborzongtam alátványtól, arra gondoltam, a mágus csakis azért van mégéletben, mert Tomas nem döntötte el, melyik kivégzési módlenne számára a legfájdalmasabb.Mirceára pillantottam, de az ő arckifejezése sem voltmegnyugtatóbb. Ezt a férfit mindig higgadtnak, szintevisszafogottnak ismertem, aki csavaros történeteket és szörnyűvicceket mesélt, szerette a szép ruhákat, és hajlandó voltvégeérhetetlen ostáblajátszmákat végigülni egy érte rajongótizenegy éves csitri kedvéért. Persze nem voltam olyan naiv,mint Pritkin, tudtam, hogy a kép azért összetettebb ennél.Mircea olyan udvarban nőtt fel, ahol a kegyetlenségmindennapos dolognak számított. A saját apja eladta két fiát egyegyezmény kedvéért, amit esze ágában sem volt betartani. Őtmagát is megkínozták, és a legszörnyűbb halál várt volna rá, hanem a cigánylány ér oda hozzá előbb. Az efféle dolgok nemerősítik az ember lelkében a könyörületesség érzését. Demégiscsak volt egy gyengédebb oldala, vagy sem? Már magamsem tudtam.Gyerekként egy pillanatig sem éreztem, hogy félnem kellenetőle. Ő volt a jóságos, kedves Mircea, nevető barna szemekkel,kis szarkalábakkal a sarkaikban. Nehéz volt beleképzelni abba alénybe, aki most állt előttem. Vajon ez a rémség mindig is ottlapult, a felszín alatt megbújva, és én csak túlságosan vakvoltam, hogy észrevegyem? Bármennyire nem kedveltemPritkint, azt nem akartam, hogy meghaljon. Lehet – sőt, nagyonis valószínű –, hogy őrült, de szükségem van rá, hogyelmagyarázza, mi történt velem, vagy legalább megmondja, kitudna segíteni nekem ebben. Senki mástól nem kérhettemtanácsot.– Ne öld meg őt, Mircea.