Megérint a sötétség

újra a csatarendbe állt. Nem haragudtam rá ezért, hisz őkvalóban képtelenek uralkodni magukon.– Figyeljen és tanuljon, hadmágus!Raffaello kezébe vett egy kést, és minden figyelmeztetésnélkül egy nem túl mély vágást ejtett a szatír mellkasán. A lénymeg sem mukkant, de ezen nem lepődtem meg. Habár a szatíroknem különösebben bátrak, soha nem mutatnának félelmet egymeglehetősen hiányos öltözetű nő társaságában.Rafe odatartotta a kezét, nagyjából harminc centire a sebtől,és lassan, mintha láthatatlan fonalakon húznák őket, vércseppeklebegtek át a levegőn, hogy megérkezzenek a tenyeréhez. Amintelérték a bőrt, azonnal beszívódtak.– Ugyanezt meg tudjuk csinálni vágás, mindenféle seb nélkülis – ecsetelte Mircea lágy hangon. – Bármikor, bárkivel, bárhol.Egy kis tülekedés a metrón, egy kézfogás, vagy – és a tekinteterám siklott – sokkal élvezetesebb dolgok is megfelelnek acélnak.Egy kis ideig viszonoztam Mircea pillantását, és ismét úgyéreztem, hogy nem kapok levegőt, csak épp ezúttal a sajáttestemmel kellett megküzdenem mások ereje helyett. Egyedenember szeme sem lehet ilyen. Azt olvastam ki belőle, hogyismeri a titkát minden rejtett álmomnak, és az összes vágyamatvalóra tudja váltani. A kéz, ami a nyakamon nyugodott, hirtelenmár nem is megnyugtató volt, hanem izgató. Az ő arckifejezéseis megváltozott, eltűnt róla a szenvtelenség. A szék karfájábakellett kapaszkodnom, hogy ne vessem magam azonnal akarjaiba. A pokolba, erre nem számítottam!Mircea egy perc után hátralépett, és a forróság némiképpcsillapodott, de a vágyódás utána ugyanúgy megmaradt. A gondcsak az volt – leszámítva, hogy esetleg meg kell ölnie engem, haa konzul erre utasítja –, hogy képtelen voltam eldönteni,mindebből mennyi a valós érzelem, és mi az, amit Mircea