Megérint a sötétség

félreérthető jelzést küldeni felé, ezért nem bátorítottam. Azigazat megvallva könnyebb volt uralkodnom magamon, hamegtartom a biztonságos távolságot. Nem akartam flörtölni velesem a munkahelyen, sem otthon. – Én is veled megyek. –Nyugodt hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebbdolga lenne.Nem akartam megbántani, de nem maradhattam, hogymegvitassuk a dolgot, mert egy bérgyilkos lihegett a sarkamban.– Nem jöhetsz. Sajnálom, de két embert könnyebbmegtalálni, mint egyet. Ráadásul, ha engem elkapnak... –félbehagytam a mondatot, mert rájöttem: anélkül, hogymegveszekedett bolondnak tartana, nem tudom elmondani neki,milyen szörnyűségek várhatnak rám. Nyilvánvaló, hogy sokkülönös dolgot látott már életében, amíg az utcán élt, talánnyitottabb is volt az ilyen történetekre, mint a zsaruk, akikdrogosként vagy elmebetegként kezelnek mindenkit, akivámpírokat emleget. De még ha meg is tudtam volna győznivalahogy, most nem volt rá idő.– Sajnálom, mennem kell.Nem épp így akartam búcsút mondani. Sok minden volt, amiteddig azért nem mondtam el Tomasnak, mert nem akartam,hogy úgy érezze, nyomulok rá. És most, amikor már bármirőlbeszélhettem volna, itt kellett hagynom.Elhúzódtam tőle, de nem eresztette el a karomat, a szorításameglepően erős volt. Mielőtt tiltakozhattam volna, egy ismerős,de annál kellemetlenebb érzés kerített hatalmába. A nyirkoséjszakai levegőt hirtelen valami még hidegebb, sötétebb ésbarátságtalanabb közeg szorította ki. Nem tudom, hogy azátlagemberek mit éreznek a vámpírok közelében, de énvilágéletemben tisztában voltam azzal, ha megérkeztek. Talánahhoz hasonló, amikor az emberek azt mondják, úgy érzik, hogya koporsójukat ácsolják. Egy borzongás a gerinc mélyén, és a