Megérint a sötétség

mosolygott, és a kezével játékosan összecsípte az államat. Azérintése meleg volt, ahogy mindig. Az idős vámpíroknál márnem attól függ a testhőmérséklet, hogy milyen rég jutottakutoljára táplálékhoz. – Nem foglak bántani – ígérte.Most eszembe jutott, miért is szerettem Mirceát mindig. Asötétbarna szemek és a valóban kecses test is nyilvánhozzájárult, no meg működtek bennem a hormonok is, de amegjelenésnél mindig is fontosabb volt az őszintesége. Soha,egyetlen hazugságon sem kaptam rajta. Szemernyi kétségemsem volt afelől, hogy meggyőzően tud hazudni, ha akar –másképpen szinte lehetetlen volna fenntartania pozícióját –, develem szemben mindig becsületes volt. Talán apróságnak tűnik,de egy árulásra és félrevezetésre épülő világban az őszinteségfelbecsülhetetlen kincs. Visszamosolyogtam rá, és csak részbenazért, hogy Pritkin is lássa.– Tudom.A hadmágus nem jutott a közelembe, de folyamatosankiabált.– Ez őrültség! Hagyja, hogy a vérét szívják? Ráadásul önkéntbeleegyezik? Úgy fogja végezni, mint a többiek.Mircea válaszolt helyettem, de közben csak engem nézett.Most fedeztem csak fel, hogy a szeme nem is csupán barna,hanem több szín keveredik benne. Kapucsínó, fahéj, arany, sőt,még egy kis mélyzöld is felbukkant benne. Gyönyörű volt.– Ha csak úgy, válogatás nélkül mindenkire vadászunk azemberek világában, ahogy maga képzeli, Pritkin mágus, akkormiként lehetséges, hogy nincsenek ezrével, sőt, milliószám újvámpírok? Csak három harapás kell hozzá egymást követőnapokon hetedik, vagy magasabb szintű vámpíroktól. El tudjaképzelni, hogy ha nem tartanánk be a korlátozásokat, hány ilyeneset történne, akár véletlenül, akár szándékosan? Rövidesen márnem csupán mítosz lennénk, és ismét vadásznának ránk.