Megérint a sötétség

takargatnivalónk van, valamelyik testrészünk nem tökéletes. Azide felráncigált példánynak semmi oka nem volt szégyenkezni,és alteste a szokásos módon reagált a vérszívásra, még jobbankidomborodtak tökéletes idomai. Ez persze csupán önkéntelenreakció volt, mivel eközben az arcát annyira eltorzította afélelem, hogy beletelt egy időbe, míg rájöttem, ő az a pincér, akiüdvözölt engem a szatírok bárjában.A jelenet felzaklatott, és nem azért, mert ismertem őt, vagymert láttam rajta a rettegést. Jobb, ha most megtanulja a leckét,és többet nem vívja ki maga ellen a Szenátus haragját. Avámpírok nem arról híresek, hogy harmadik esélyt is adnának.Nem, végül bevallottam magamnak, Tomas vámpírfogaizavartak, és az, hogy láttam, micsoda élvezettel habzsolja a frissvért. Még mindig nehéz volt elfogadnom, hogy a „Tomas" és a„vámpír" összetartozó fogalmak.Rossz érzésem ellenére sem néztem félre. A gyengeség jele,ha valaki érzelmeket mutat ki a büntetések láttán, ésudvariatlanság másra figyelni, hisz a nyilvános megszégyenítéslényege pontosan az, hogy mások végignézik. Mindenesetre eztkövetően inkább Mirceára összpontosítottam. Az ő vérszívásasokkal kevésbé volt felkavaró, mint Tomasé, és amúgy is ottvolt az orrom előtt.– Azt hittem, nem szereted a vérlények vérét – próbáltamolyan társalgást kezdeményezni, amely megszokott avámpírcsaládoknál. Mircea is ott volt, amikor Tony elkapta avérfarkasok falkavezérét, de visszautasította a megtiszteltetést,hogy lakmározzon. – Egyszer azt mondtad, keserű.– Meg lehet szokni – válaszolta Mircea, és elengedte a feketebundás alakváltót, aki a padlóra zuhant. – Nem lehetekválogatós, ma este szükségem lesz az erőmre.Öntöttem még egy kis teát, és vágyakozva tekintettem Pritkingusztusosán megpakolt tányérjára.