Megérint a sötétség

tartottam különösebben hiúnak magamat, most azértelborzasztott a látvány. A hajam csomókban állt égnek, csaknemteljesen kicsúszva az arany csatból. Úgy–ahogy rendbe szedtemmagam, de a halottsápadt ábrázatommal és a szemem alatt ülősötét karikákkal nem tudtam mit kezdeni. Hiába, ha az emberttucatnyi alkalommal kis híján kinyírják, akkor nem lehet ebbenis csodát várni.Elfordultam a tükörtől, és a ruháim után néztem. Csak acsizmát találtam meg, valaki letisztította, kifényesítette, és azajtó mellé állította. Úgy döntöttem, nem illene igazán afrottírhoz, ezért nem húztam fel. Sokért nem adtam volna, halegalább tiszta fehérneműt vehetek magamra, de hiába. Végülvisszabújtam a köpenybe, és úgy döntöttem, még mindig jobbígy, meztelenül alatta, mintha a régi, szakadt és vérfoltoscafatokat húznám magamra, melyek egykor egy elegáns bugyimelltartópárost alkottak. Most hálás voltam a köntösesetlenségéért, mert így legalább mindent jól eltakart. Ettőlhirtelen úgy néztem ki, mint egy gyerek, de talán a Szenátushajlandó beszerezni valami ruhát, ha megkérem őket. Legutóbbnagyon szívélyesek voltak. Bár az még azelőtt történt, hogyelszöktem, majdnem három személy halálát okozva. Vagyisnégyét, ha engem is hozzáveszünk. Vettem egy nagy levegőt, éselindultam, hogy szembenézzek velük.A külső szobában hatan voltak, beleértve az ajtónál álldogálógólemet is. Első pillantásra őt észre sem vettem, mivel a nagysötétítő függönyöket már behúzták, hogy kint tartsák anapsugarakat. A lámpák égtek, bár sercegtek egy kicsit avédelmezők közelsége miatt, és csak homályosan világítottákmeg a helyiséget.Louis-César még mindig szűk farmerszerelését viselte, akandalló párkányának dőlt, és kissé feszültnek látszott. Tomas avörös bőrfotelben ült a tűz mellett. Ő és Rafe szinte teljesen