Megérint a sötétség

erről az esetről, soha nem beszéltünk róla. Lassan kialakultköztünk egyfajta megszokott napirend: megosztoztunk aházimunkán, a főzésen meg a bevásárláson, mint két átlagoslakótárs. A titkainkat azonban megőriztük magunknak. Néharajtakaptam, hogy furcsa tekintettel méregetett, feltehetően azongondolkodott, mikor fogom a sorsára hagyni, mint eddigmindenki más. Most gyűlöltem magamat, hogy pontosan errekészülök.– Mi van, korábban elengedtek?Megérintette az államat, én pedig hátraléptem, hogy minéltávolabbról nézzek a hűséges szempárba. Nem volt kibúvó azalól, amit tenni készültem, de nem akartam látni, ahogy az arcaelkomorul, és miattam az emberekbe vetett minden maradékbizalmát is elveszti.– Nem.A testsúlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra,miközben azon igyekeztem, hogy a hangom ne legyen máristúlságosan elutasító. Nem ő tehetett arról, hogy az életemet akárle is húzhatnám a vécén. Már megint.– Mondanom kell valami fontosat, te pedig végighallgatsz, ésazt teszed, amit kérek tőled, oké?– Szóval elmész.Fogalmam sincs, honnan tudta. Talán a szememből olvastaki. Lehetett tapasztalata az ilyesmiben.– Nincs más választásom.Némán léptünk ki a hátsó ajtón az utcaszintre vezető lépcsőkörüli lebetonozott teraszra. Nem volt túl szép hely, de legalábba zaj alábbhagyott. A levegő esőszagú volt, de az egész délutángyülekező felhőkből most nem hullott az égi áldás. Ha sietek,talán odaérek a buszpályaudvarra, mielőtt teljesen eláznék.– Emlékszel, mondtam neked, hogy a múltban történt velempár elég kellemetlen dolog.