Megérint a sötétség

mint a száraz tűzifa, ha nyári villám csap bele. Rövidesen a falegészen nagy darabja égett. A távolból hallottam, hogy a sötétmágus átkozódik, és azzal fenyeget, hogy a Pokol legmélyebbkatlanjába taszít engem az örökkévalóság legvégéig. Oda sebagóztam rá. Minden erőmet lefoglalta ugyanis, hogy tápláljama tüzet, és ügyeljek, nehogy a teljesen elhamvadt oszlopokat újracserélje ki. Emellett nem maradt energiám szellemes válaszokra.Végül – annyi idő után, ami nekem egy hétnek tűnt – egyapró lyuk jelent meg a kerítésen. Nem vártam, hogy megnőjön,inkább átpréseltem magamat rajta. Elég szoros volt, és úgyéreztem, mintha az oldalamon hegyes szálkák szántottak volnavéres barázdákat, bár tudtam, hogy a valóságban ez nem történtmeg. Aztán a füst és a lángoló fa látványa semmivé foszlott, ésújra a külvilágot láttam, vagyis a sötétbe burkolózott parkolótmagam előtt. Hűvös szellő söpört végig az arcomon. Pritkin,Tomas és Louis-César a parkoló túlfelén álltak, saját testempedig engem bámult tágra nyílt szemekkel. OdakiáltottamBillynek:– Minden oké, bent vagyok!– Akkor fejezd be a támadást! Pritkin mindjárt agyvérzéstkap! Zavartan néztem körül először a parkolóban, aztán újtestemben.– Nem történik semmi! – kiabáltam. Azt hittem, ha átveszemaz irányítást, azzal megtöröm a sötét mágus koncentrációját, ésminden el van intézve. De láttam, hogy Pritkin pajzsa márakkorává olvadt, hogy alig takarja be hármójukat, és bármelyikpillanatban összeomolhat. – Most mit tegyek?Láttam, ahogy a testem Pritkinhez fordul, és súg nekivalamit. A mágus rám nézett, én pedig integettem neki, amitőlkikerekedtek a szemei. Mondott valamit, amit nem értettem.– Tessék?