Megérint a sötétség

utcákra, hogy a szemben lakók az ablakukból kihajolva akárkezet is rázhattak egymással. Minden bagolyhuhogásra éskutyaugatásra összerezzentünk, de folytattuk az utunkat.Igyekeztem nem visszanézni a kastély baljósan fölénkmagasodó körvonalaira. A kúp alakú tetővel lefedett tornyokrosszindulatú fekete árnyként meredtek az ég felé. Nagyonreméltem, hogy bármilyen célhoz is akar vezetni minket a tollas,az már nagyon közel van. Mintha egy életen, nem is, egyörökkévalóságon át tartott volna az út. A végén csakis arratudtam összpontosítani, hogy egyik lábamat a másik utánrakjam, és ne bukjak fel. Végül, amikor épp szólni akartam,hogy vagy megállunk, vagy összeesem, a távolbanmegpillantottam egy aprócska fénysugarat. Elsőre olyan halványvolt, hogy azt hittem, csak képzelődöm. De lassan egyrehatározottabbá vált, és nemsokára kivehető volt, hogy egy kisházikó ablakában elhelyezett gyertya fénye hívogat. A tollas márnem is öltött alakot, talán, mert ugyanolyan megviselt volt, mintén. Végül mégis sikerült annyi energiát összegyűjtenem, hogybekopogjak, és a kézfejem ne csússzon át az ajtón. Nemsokárakinyitották, és fény villant, elvakítva a hosszú ideje sötéthezszokott szememet. Félvakon hunyorogtam egy ideig, és amikorújra kitisztult a látásom, belebámultam Louis-César aggódóarcába.