Megérint a sötétség

szitkozódásait minden alkalommal, amikor elküldtem, hogyhozzon nekem valamit.Mire a lépcső aljára értünk, csaknem kifeküdtem. Nekiakartam dőlni a falnak, de az utolsó pillanatban megálltam, mégmielőtt keresztülzúgok rajta.– Mennyi van még? – fújtattam, de a kísértet nem válaszolt,csak sürgetőleg előre-hátra repkedett. Körülnéztem, de a kórustöbbi tagja nem tartott velünk. Nem nagyon zavart a dolog.Jobban érdekelte őket, hogy kárt tegyünk valakiben, mint hogymegmentsük egy ember életét. Ettől nem zártam őket aszívembe.Ezután egy olyan sötét átjáróba kerültünk, ahol az egyetlenpici fénysugár valóban a fiú kalapján ágaskodó tollból érkezett.Határozottan egyre párásabb lett a levegő, sőt, egy idő után márlépten-nyomon pocsolyákba szaladtunk bele, amiket a sötétbenpersze nem láthattunk előre. Reméltem, ez azt jelenti, hogy márközel a folyó. Az a rohadék alagút végtelennek tűnt, és a nőhajába már több évtizednyi pókháló akadt, de nem voltenergiám, hogy megszabadítsam tőlük. Végül kibukkantunk ajárat túlsó végén, de csupán a hold keskeny sarlója, és a Tejútcsillagai nyújtottak némi pislákoló fényt. Az éjszaka azelektromosság felfedezése előtt valóban koromfekete volt,nekem mégis szinte fényárnak tűnt az alagút vaksága után.Tomas ereje nem sokkal ezután teljesen elapadt, segítenemkellett neki. Két oldalról közrefogtuk a lányt, és jobb híjánvégigvonszoltuk a szűk kavicsos ösvényen. Nem akartam, hogymég jobban megsérüljön, de azt sem tartottam jó ötletnek, hogyitt várjuk meg a reggelt. Tudtam, hogy mit tervez vele a betegelméjű tömlöcmester. Még ha meg is hal a szökés közben,felgyújtani akkor is nagy élvezet lehet.A kastélyt körülvevő város kifejezetten kísérteties volt azéjszaka sötétjében. A házsorok néhol annyira benyúltak az